„Így trémázni még kiállítás előtt sosem trémáztam. Van egy csomó képem elkezdve, nem tudom magam elhatározni, hogy a megkezdetteket fejezzem-e be, vagy pedig inkább újakat kezdjek, mik még nincsenek elrontva. S közben repül az idő, s a sok hezitálásból csak az az eredmény, hogy egyszerre csak a nyakamon a terminus. Nagyon szeretnék már túl lenni rajta, akármilyen is lesz az eredmény, hogy nyugodtan kinyújtózhassak, ha talán nem is a babérjaimon. Nincsen jól kitalálva az öregedés, mikor elveszíti az ember a még nem egészen kifejlődött oroszlánkörmeit.”

A levelet Szőnyi István festő írta Rómában élő lányának 1960 augusztusában, tíz nappal halála előtt. Kiállításra készült, új, alig néhány hónapja berendezett műtermében dolgozott, de már beteg volt. Zebegényi villája halála után nyolc évvel már múzeum. Műtermében a személyes tárgyai mellett a Nemzeti Galéria Szőnyi-képeiből látható néhány, mégis olyan, mintha a művész csak az imént lépett volna ki. Visszafelé biztos rá is lép a szőnyeg felgyűrődött sarkára, ahogy szokta, hogy kisimuljon. De vajon miért van szükségünk az emlékházak minden zugában megbújó személyességre? Az otthonosság és a hitelesség, a skanzenszerűség és az autentikusság közelségére? A „mintha” érzésre?

A 20. század történetébe ékelődő emlékházak fontos jellegzetessége, hogy az alkotó vagy politikus élete, művei és gondolatai mellett olyan értékrendek tárgyi emlékét is őrzik, mint a két háború közti világ, a világháború utáni kor mindennapjai, vagy a kommunizmus zárt-nyitott rendszere. Olyan évtizedekről is szólnak, amelyekről oly sokat beszélünk, de oly keveset tudunk. De mit tehetünk, ha egy élet, egy hely elmesélhetőségét nem erősítik tárgyak? Ha az örökségnek az ereklyék és a tanútárgyak nem részei? Miként építhető fel a személyesség és az átélhetőség ezek nélkül?

A budapesti Nagy Imre Emlékház az autentikus tárgyak aurájának teljes elhagyásával kapcsolódik az emlékházak otthonosságdiskurzusába: a „berendezés” erejét a kézírás és a személyes gondolatok térre fordítása adja. „Egyrészt kényszerből választottam más utat, hiszen a kivégzett miniszterelnököt teljes vagyonelkobzásra is ítélték 1958-ban, így nem maradtak meg azok a bútorok, személyes tárgyak, amelyek ebben a házban vették őt körül. De leginkább azért, mert ez már nem egy lakás, hanem múzeum, amely az ismeretszerzést szolgálja.” (Rajk László építész, látványtervező; beszélgetés MC9)

Az emlékház roppant izgalmas múzeumi műfaj: ötvözi a privát archívum gondolatát a műélvezet élményével, ezzel a hitelesség és az átélhetőség érzését egyszerre adja. Ha egy hely túllép az ereklyekultuszon és a hely szelleméből adódó pátoszon, akkor az otthonosság mellett az elidegenítés és az értelmezés is magára talál a privát térben.

A zebegényi Szőnyi István Emlékmúzeum műterme, 2014; Fotó: Villányi Csaba

A bajai Éber-emlékház, 2014; Fotó: Villányi Csaba

A budapesti Molnár C. Pál Műterem- és Lakásmúzeum, 2014; Fotó: Villányi Csaba

A budapesti Nagy Imre Emlékház, 2015; Fotó: Villányi Csaba

A szöveg a Múzeum: a lassú műfaj című kiállítás egyik esszéje. A kiállítás a MúzeumCafé magazin 50. lapszámának alkalmából készült. 

Múzeum: a lassú műfaj

Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ, Project Room

2015. december 15.–2016. január 25.

Kurátor: Frazon Zsófia

Fotó: Villányi Csaba, ©MúzeumCafé

Art direktor: Salát Zalán Péter

Grafika: Németh L. Dániel, Salát Zalán Péter

Retusálás: Rácz Sándor