Ez már kemény, félévente vannak a vizsgák – mondja és kutatva néz rám, értem-e, mennyire nehéz is az élet. Én persze nem értem, vagy legalábbis hízelgőbb lenne nem érteni a nyilvánvaló célzást. De azért adok egy esélyt, hátha kijön belőle.

- Mert?

- Mert nem egy középiskola, mondja nehezen, nem úgy mennek a dolgok, nna.

Kicsit sóhajtok, és tipródom, mennyire legyek vele én kemény. Ki tudja, milyen a mostani egyetemista fiúk lelke?

- Nem frissek ugyan, de azért nekem is vannak még emlékeim az egyetemről, mondom aztán, és részemről lezártnak tekintem az ügyet. Persze, még sokáig foglalkoztat, hogy ez nekem szólt-e személy szerint, vagy a közegnek, ahol dolgozom: hogy egy gépészmérnök-hallgatónak adott esetben fogalma sincs, hogy ahova nyári munkára szegődött (múzeum) kik dolgoznak, mit csinálnak, ahhoz milyen végzettség kell. Ad absurdum: milyen munka zajlik a múzeumokban. Vagy miért vannak egyáltalán a múzeumok?…

De ezt már csak igazán vicces kedvemben teszem hozzá, a valóság nem lehet ennyire kiábrándító.