Ahogy így bóklászom egyik múzeumból a másikba, egyik kiállítási történetből a másikba, kezd úrrá lenni rajtam egy különös érzés. Olyan, mintha mindenben megtalálnám önmagam, mintha minden hozzám szólna. A sztorik beszippanatanak, akaratlanul is pozicionálom magam bennük, közelebb kerülök önmagamhoz és a történetekhez, azok szereplőihez, témáihoz is. Pont, mint egy emberi kapcsolatban. Beszélgetünk, néha én szólok, néha a múzeum, néha én vagyok fókuszban, néha a téma, amiről beszélünk. Egy kicsit hiányolom, hogy a múzeum is mutasson magából valamit, hogy a párbeszédünkben ne csak mindig másokról, vagy rólam, hanem róla, a múzeumról is szó legyen. Hogy végre ne olyan legyen a kapcsolatunk mint egy tanár-diák viszony, hanem inkább egyenrangú és baráti.

A természettudományi múzeumban és a hozzáépült Darwin Centre-ben nagyon figyelnek a látogatóval való állandó kommunikációra és interakcióra, úgyhogy megnézem, hátha itt megtalálom a hiányzó gesztust, hátha itt megtudhatom, ki is az a múzeum.

A gyönyörű viktoriánus épületbe installált dínók közt csatangolva egyszer csak a következő táblára leszek figyelmes:

Az ajtó mögött egy kurátor dolgozik valamilyen növénylenyomaton. A szöveg az önkéntesek és muzeológusok múzeumi herbáriumban végzett munkájáról szól, és átirányít a gyűjtmény mostani helyére, a Darwin Centre-be.

Lássuk hát! Tekergek néhány folyosónyit és egyszer csak kiérek a múzeumhoz hozzápített üvegházhoz, amiben egy selyemgubó alakú épület áll. Ez a Cocoon, a Darwin Centre központja.

A lift egyből a legfelső emeletre visz, ahonnan csigavonalban lehet lefelé tekeregni a gubó belsejében haladva. Már a hatalmas fotónagyítások és a nyersbeton falra festett feliratok is azt sugallják, hogy itt meg fogom találni, amit keresek. Hogy a párbeszédünkben végre a múzeumról lesz szó.

Ahogy körbe-körbe haladok a csigavonalon, mindig kicsi beszögellésekhez érek, ahol négy, a Cocoon-ban dolgozó munkatárs közül egy megmutat nekem egy részt a munkájából.

Itt például Mark mesél a Darwin Centre (és egyben a természettudományi múzeum) szívében rejlő nagyon régi botanikai könyvtárról, amit egy ablakon bekukucskálva meg is nézhetek. Látom benne a kutatók kézzel írott fecnijeit, egy-egy kikészített papírhalmot, egy ottfelejtett létrát - a könyvtárban élet van.

Ahogy tovább haladok, megismerhetem, hogy milyen gyűjteményei vannak a múzeumnak, hogy a kurátorok hogyan rendszerezik a beérkező tárgyakat, hogyan nevezik el őket, hogyan csoportosítják őket. Aztán szó esik arról, hogy ennek az egésznek mi értelme van. A múzeumban dolgozó kutatók azután, hogy a tárgyak beazonosítva, leírva és konzerválva bekerültek a múzeumba, a kutatás eszközeiként kezdik használni őket. Néhányan a malária megfékezésével foglalkoznak, mások a légszennyezés csökkentésével, vagy éppen a génmanipulációval. Ehhez a múzeum műtárgyai - jelen esetben különféle élő organizmusok, növények, állatok stb. - szolgálnak eszközül és mintául. Arra használják a múzeumot, hogy a világ egy jobban működő hely legyen. Egészen lenyűgöző!

Örülök, hogy ez a múzeum mesél egy kicsit magáról. Sokkal érdekesebb beszélgetőpartner, mint gondoltam! Itt van például egy útmutató tábla, amin látszik, hogy próbálják megértetni velem, Kiss Múzeummal, hogy mi történik egy DNS-laborban. Egyszerű és rövid szöveg magyarázza el, hogy mit nézzek, ha a szemközti laborban dolgozó kutatókat figyelem.

Vagy itt, ahol a különböző egyedek preparálásának munkálataiba tekinthetek be. A kedves fiatalemberek ott dolgoznak a szemem láttára, és ha szeretném, egy mikrofonon keresztül kérdezhetek tőlük. Kívül pedig táblák, ábrák, képek és képernyők magyarázzák, sőt élőben közvetítik, hogy a mikroszkóp alatt éppen mit is csinálnak.

Gondolkodom, vajon nem túl állatkert-szerű ez a helyzet? Végül arra jutok, hogy ha a múzeum épít egy begubózott kutatóhelyet, egy tudományos szentélyt, amibe annak ellenére, hogy a pillangó még nem bújt ki belőle, megengedik, hogy belelássak, akkor az egy nagyon szép gesztus. Ha úgy kommunikálnak velem, hogy nem csak a gyönyörű és színes múzeumot mutatják meg nekem, ahol különböző témákat és a magam kapcsolódásait fedezhetem fel, hanem azt a folyamatot is, amelynek során ez a publikus valami, a kiállítóterek és az üzenet megszületnek, akkor ez egy bizalmi viszony alapja lehet.

Megérthetem, és ezáltal még jobban megszerethetem a múzeumot, és ahogy ők is biztatnak (BE A CITIZEN SCIENTIST), az itt szerzett tapasztalataimat - velük közösen, vagy nélkülük - a mindennapi életemben is használhatom.

Jó hely ez...

Csók,

Múzeum