A hátvakarógép A Szabadság Kézikönyve című diplomafilmemhez készült egyik legfontosabb kellék. Préselt fából készült, vázán fémcsigák segítségével mozgatható a vakarófej (fakanálhoz rögzített villa). Az eszköz használat közben a felhasználó vállán pihen, aki egyik kezével tartja a készüléket, a másikkal tekeri a tárcsát. A vakarófej pozíciója a háton nem vagy csak nehézkesen állítható, ezért csak azok számára megfelelő választás, akiknek csak egy meghatározott ponton szokott viszketni a hátuk.

A filmterv fejlesztése közben az volt a célom, hogy létrehozzak egy olyan komplex tárgyat, amely megtestesítheti a főhős mániáját (feltaláló szeretne lenni a 19. században, de erre nem sok az esélye), és egyben alkalmas arra, hogy a szereplő jellemfejlődése során elpusztuljon. A hátvakaró egy olyan ötlet megvalósítása, amelyről alaposabb átgondolás után kiderült volna, hogy nem érdemes megvalósítani. Ezt erősíti, hogy az eszköz funkcionalitásában sem állja meg a helyét, ellentétben például egy ajtófélfával, amely tökéletesen használható hátvakarásra, és legtöbbünk háztartásában elérhető. A hátvakaró tehát öncélú találmány, csak a feltalálás élményéért létezik.

Így aztán, bármennyire szerettem is, kénytelen voltam elpusztítani a film kb. kétharmadánál, amikor a főhős egy utolsó kísérletet tesz arra, hogy a célját (egy fél pár zokni lehalászása egy fáról) a már megszokott szereprendszerén belül maradva érje el. Háromszor próbálkozik, utolsó alkalommal a hátvakaró gépet egy partvisnyél végére szigszalagozza, hogy az ablakából elérhesse a fát. Ez nem sikerül, sőt a hátvakaró lecsúszik a nyélről, és hat emelet zuhanást követően ripityára törik az aszfalton. A hátvakarógép 3D-s concept artját magam készítettem el, mielőtt egy mérnökhallgató srácra bíztam a megvalósítást. Ez volt az első eset, hogy ily módon létrehoztam egy fiktív tárgyat. Nagy élmény volt a semmiből teremteni valamit, sokban hasonló a filmkészítéshez, ahol karaktereket, életutakat hozunk létre, de valahogy sokkal koncentráltabb annál. Végső elpusztítása előtt a gép már nem is működött – sokat zuhant a forgatás közben, és a biztonság kedvéért bele is fűrészeltem kb. a váz feléig, szóval a valóságban a tárgy megsemmisülése (vagy új minőségbe lépése) nem olyan pillanatszerűen történt, mint a vásznon, inkább egy folyamat eredménye volt.

A hátvakarót az „EGÉSZSÉGÜGY” kategóriába soroltuk, ami még akkor is túlzás volna, ha csak a tárgy megjelenéséről és funkciójáról lenne tudomásunk. Ellenérv például a tárgy eredendő diszfunkcionalitása, ami persze önmagában nem kizáró ok, hiszen lehetne érvelni amellett, hogy teszem azt, egy egészségügyi termék fejlesztése során létrejött „nem megfelelő” prototípus. A kulcs szerintem inkább a tárgy létrejöttének céljában keresendő, ami sem a valóságban (filmkészítés), sem a film világán belül (önigazolás) nem kapcsolódik közvetlenül az egészségügyi probléma – viszkető hát – megszüntetéséhez. Sokkal találóbb kategória lehetne, mondjuk, a „SZIMBÓLUM”, hiszen a gép nem a fizikai/funkcionális tulajdonsága miatt érdekes, hanem azon gondolatok/érzések/állapotok miatt, amelyeket reprezentál.

Vörös Zétény

A szubjektív tárgytörténet a MINDENKINEK ISMERŐS DOLGOK kiállításon látható. A kiállítás 2017. február 17-ig látogatható a Stúdió Galériában (Rottenbiller u. 35.). A kiállítás a Facebook-on is követhető.

Fotó: Vörös Zétény, Béres Márton/METU