Kifejezetten vendégszivacsnak készült, anyai nagyanyám készítette (sic!), körülbelül akkor, amikor megszülettem, azzal a céllal, hogy legyen nálunk min aludnia. Ez lassan 26 éve volt. Később egy rövid ideig falvédőként is funkcionált, amikor 3-4 éves koromban, az akkori lakásunkban nem volt véglegesnek mondható helye, olyan, ahol nincs szem előtt, viszont kéznél van, ha kell, nekem meg éppen nem volt falvédőm, így bekerült mellém. Pontosabban az ágyam mellé, amely akkor egy kreatívan összeszerelt IKEA-könyvespolc volt.

Ötéves koromban költöztünk abba a lakásba, ahova Székesfehérváron most is hazamegyek. Itt egy akkor hihetetlenül vagány ágyat kaptam, emeletes volt, a végén csúszda, az alja bunker, a szivacs új helye a bunkerben lett. Egy ideig voltaképpen elveszítette funkcióját, mert inkább csak bunkibélés volt, bár, ha jól emlékszem, olyan vendégségek idején, amikor az ágyak számát meghaladta a lakásban tartózkodó személyek száma, elővettük. De lehet, hogy ezt már csak romantikus pszeudoemlékként hozzáillesztem, főleg játszottunk rajta. Egy ilyen gyerekes ágy nem maradhatott egy kiskamasz szobájában, megszűnt a bunki, a vendégszivacsot is elsuvasztottuk. Nem emlékszem jelentősebb vendégségre sem, legközelebb akkor került elő, amikor a nővérem felköltözött Budapestre. Albérletekben mindig jól jön egy ilyen, felugrasz, menjünk el, merre menjünk, iszunk valamit, nálam alszol, nálad alhatok, így megy ez.

Így ment ez végül nálam is, amikor kvázi végső helyét, az ágyam alatti területet a vendégszivacs elfoglalta. Ez már saját lakás, saját terület nekem is, neki is, maradhat. Egyetem első évei, hát persze hogy szinte folyamatosan előkerült, voltak állandó bérlői és alkalmi lakói, de szerintem mindenki örült neki. Aztán persze kikoptak a nagy bulik, egyre kevesebbet vettem elő, de azért mindig volt, akinek kellett. Néha én is aludtam rajta, amikor nyáron olyan elviselhetetlen volt a hőség, hogy semmi, de tényleg semmi nem segített, fizikaórán pedig nagyjából az az egy dolog ragadt meg bennem, hogy a meleg felfelé száll. Egy kicsit valóban jobb volt, de talán jobban élveztem magát a helyzetet, mintha megint játszanék, ottalvósdit, nosztalgiázósdit, szivacsosdit. Akármi volt is, jókat aludtam rajta.

Nemrég költöztünk. Egyesekben felmerült, hogy ez a tárgy nem jön velünk tovább. Nem mondom, kicsit viseltes, itt egy folt, ott egy folt, nem jön ki, fogalmam sincs, mi az. Aztán hengerbe csavartam, összekötöttem, és sittes zsákba raktam, mégis jött tovább. Most igazán jó, hogy van. Épp megvan mindenkinek a helye, ha esetleg itt aludna a családom. De mi ketten is szokjuk, hogy nem fal mellett van az ágy, hanem bekerült a térbe, így néha biztosabb lent a földön. A vendégszivacson.

A tárgy történetéből is kiderülhet, hogy amint egy kicsit is belegondolok, számomra ez nem egy bútor. Nem szimplán egy bútor. Mivel szó szerint velem egyidős, annyi emlék fűződik hozzá az életem minden jelentős szakaszából, hogy a funkcióján kívül maga a létezése megnyugtat, örömet szerez. Valószínűleg ezért sem voltam hajlandó kidobni vagy lecserélni költözéskor, ami ugye az ilyen jellegű szanálások par excellance lehetősége. Tény, hogy ragaszkodom a tárgyakhoz, mert szeretem felidézni a hozzájuk rendelt emlékeket, ennek van más tárgyi bizonyítéka is – ez azonban azon jóval túlmutat. Soha nem rendeltem hozzá semmit, és amíg nem kellett belegondolnom a történetébe, nem nosztalgiáztam felette tudatosan. Azonban mindig az emlékeim perifériáján mozgott, és akaratlanul is a gyerekkorral kötöttem össze, az otthonnal, olyan nosztalgikus érzésekkel, amelyek biztos pontot jelenthetnek egy önmagát kereső huszonévesnek is, még ha csak egy-egy percre is.

Az ajánlott kategória így a sokat sejtető és kicsit absztrakt „ORIGÓ”, mert tulajdonképpen innen indultam, és akaratlanul is mindig ide térek vissza, akár szimbolikus, akár fizikai értelemben véve. Az életem egy pontján meg kell majd válnom tőle, de biztos vagyok benne, hogy akkor sok minden mástól is meg fogok válni, ezért ez az új a kategória talán még adekvátabb. (Persze az is lehet, hogy túlmisztifikálom szegény szivacsot, azonban minél többet gondolok rá, minél több emlék merül fel vele kapcsolatban, annál inkább érzem az életemben betöltött, közvetett jelentőségét.)

Hermann Júlia

A szubjektív tárgytörténet a MINDENKINEK ISMERŐS DOLGOK kiállításon látható. A kiállítás 2017. február 17-ig látogatható a Stúdió Galériában (Rottenbiller u. 35.). A kiállítás a Facebook-on is követhető.

A kiállításban a következő tárlatveztés 2017. február 15-én szerdán este 18 órától lesz.

Fotó: