Egy kerek, barna idiofon hangszer, vésett srí jantra mintával. Két egymásnak fordított, ragasztott domború lapból áll, emiatt külseje ufóra emlékeztet. Felső oldalán nyolc kivágott nyelv található, melyek különböző hangon szólalnak meg. A hangszer nem hagyományos hangolású, egy számára kikísérletezett hangsorra van hangolva, fantázianeve „arcane”. Egy ukrán mesterember, Gubarev Dimitrii műhelyéből származik.

A YouTube-on találkoztam először a „hang” nevű hangszerrel, amelyet svájci kutatók fejlesztettek ki 2000-ben. A később handpan gyűjtőnéven ismertté vált hangszeren nem nyelveket, hanem ún. tone filedeket alakítottak ki, ezek szólalnak meg különböző hangokon. Gyerekként sajnos sosem vettem részt zeneoktatásban, pedig volt idő, amikor gondolkoztam fuvolán, zongorán, majd dobon, de aztán a szüleim sem erőltették eléggé, meg én sem. Viszont a handpan egyből megtetszett, már régóta vonzódtam az ütős hangszerekhez (középiskolában volt egy rövid életű taps-zenekarunk), és külön rokonszenves volt, hogy dallamot is lehet rajta játszani. Elhatároztam, hogy egyszer még lesz egy ilyenem. Ennek akkor két fő akadálya volt: a kilométeres várólista a hangra és a milliós nagyságrendű ára.

Dennis Havlena, a DIY hangszerkészítés egyik élharcosa alkotta meg az első nyelves dobot egy üres propán gázpalackból, kifejezetten azzal a céllal, hogy a handpanhez hasonló hangszert hozzon létre, de természetesen sokkal olcsóbban. Az új hangszer hamar elterjedt világszerte. Jellemzően minden mesterember dobjai különbözők, kinézetben és hangzásban is, így aztán bejártam az egész internetet, mire megtaláltam a nekem valót. Az arcane hangolást azért választottam, mert valahol a gyerekkorom fantáziavilágára emlékeztet, a díszítést pedig azért, mert tetszett, hogy szögletes és szimmetrikus, a srí jantra spirituális jelentéséről fogalmam sem volt, ma sem foglalkoztat igazán.

A kategóriákra visszatérve, szerintem egy hangszer csak annyira játék, mint bármi, amivel az ember annak ellenére rendelkezik, hogy nincs abszolút szüksége rá. Ilyen értelmezésben viszont éppúgy lehetnének játékok a parfümök, az ékszerek vagy a könyvek. Logikus lenne a „HANGSZER” kategóriát javasolnom, csak hát a dobom egyedül képviselné ezt a 100 tárgyunk közül. Lehetne viszont akár „ZENE”, amelybe már a fejhallgatók/fülhallgatók is beleférnek. A másik, ami adja magát, a „MŰVÉSZET” vagy „MŰALKOTÁS” kategória, egyrészt, mert maga a tárgy simán elkönyvelhető műalkotásnak, másrészt hangszerként a „művészet” létrehozásának eszköze is lehet. Ez ellen személyes kifogásom van csak, sosem szerettem a „művészetet” mint kategóriát, számomra túlságosan bizonytalan a jelentése, ráadásul túl elitista kifejezésnek tartom ahhoz, hogy például a saját filmjeimre használjam, hát még a dobon játszott dallamokra! Szintén lehetőség, hogy a hátvakarógép mintájára a funkcióiból kiindulva határozzak meg kategóriát. Ezek nálam nagyjából a következők: kikapcsolódás, az érzelmeim és gondolataim megjelenítése, kváziértelmezése. Így a kategória akár „KOMMUNIKÁCIÓ” is lehetne, ha a zenét egyfajta nyelvnek tekintjük. Vagy maga a „KIKAPCSOLÓDÁS” persze.

Zárásként szeretnék arra reflektálni, hogy mennyivel nehezebb volt kategóriát javasolnom a dobnak, mint a hátvakarógépnek. Valójában nem nagy felfedezés, de arra jutottam, hogy mivel a hátvakarógép egy hosszú alkotói folyamat részeként jött létre, ráadásul végiggondoltam minden létező aspektusból, egyszerűen jobban ismerem mint tárgyat. Ezzel szemben a dobhoz mindig inkább intuitívan közeledtem, ahogy magához a zene rejtelmes világához is, amit még csak most kezdek felfedezni.

Vörös Zétény

A szubjektív tárgytörténet a MINDENKINEK ISMERŐS DOLGOK kiállításon látható. A kiállítás 2017. február 17-ig látogatható a Stúdió Galériában (Rottenbiller u. 35.). A kiállítás a Facebook-on is követhető.

A Mindenkinek ismerős finisszázs február 17-én (péntek) 17 órától kezdődik.

Fotó: Vörös Zétény