Megismerkedtem zsidó unokatestvéremmel, Joods-al, aki éppen most 10 éves. Igazán remek egész éves szülinapi zsúrja van - remélem nekem is jár egy legalább ilyen jó, ha majd végre megszületek.

Joods-nál lakik egy kedves és huncut házimanó: Max, a macesz.

Max egy rendkívül vidám figura, ő vezetett körbe minket a házban, megmutatta annak minden zegzugát, bemutatott minket Hollanderéknek (az elképzelt család, akiknek a háza a gyermekmúzeum), mesélt a zsidó kultúráról, életmódról, hétköznapokról és mindeközben elképesztően sokat kérdezett. Először kicsit zavarban voltam, hogy miért kívácsi rám, egyszerű látogató rokonra és miért tesz fel ennyi kérdést, de aztán elkezdtem élvezni, hogy tulajdonképpen meg kell határoznom önmagamat Hollanderékhez, a zsidósághoz és úgy általában mindenki máshoz képest. Gondolkodnom kellett arról, hogy ki s mi vagyok én és mi lesz belőlem, ha majd egyszer felnövök. Igazi önismereti látogatás volt, de szerencsére a szüleim nagyon megértően támogatják identitáskeresésemet.

Max kérdései rengeteg félék voltak. Néha hozzám szóltak, néha a zsidó kultúráról kérdeztek, néha a múzeumról, néha Hollanderék házáról - és ennek megfelelően hol hipp-hopp meg tudtam válaszolni, hol Max is beismerte, hogy gőze sincs mi a válasz, hol pedig el kellett mélyednem és a válaszokat saját magammal, a saját életemmel kapcsolatban végiggondolnom.

A rengeteg kérdéshez nagyon hasonlít az a gondolatmenet, amit a gyermekmúzeummal egy épületben található felnőttmúzeum állandó kiállítása is alkalmaz. A kiállítás a zsidó vallást és történelmet mutatja be, jelenleg két szinten: egy régi és egy új stilizált zsinagógában. Mindkét helyen padokba helyezett műtárgyak, dokumentumok és egyéb audiovizuális eszközök segítik az önálló, elmélyült gondolkodást és megismerést.

A zsidó kultúrában pedig a tanulásra, gondolkodásra, kérdések megfogalmazására és a Tóra tanulmányozására szánt idő megszentelt időnek számít. Nagyon tetszett mind a gyermekmúzeumban, mind a felnőttmúzeumban ez a metafora, hogy a múzeum kiállításainak tanulmányozását a gondolkodásra szánt megszentelt időnek tekintik. Mondtam is Joods-nak, hogy milyen szerencsések, amiért a témájukban rejlő eszközöket és módszereket muzeológiai módszerekké tudják alakítani.

A másik nagyon megkapó hasonlat az ARANYSZABÁLY volt.

A zsidó vallás aranyszabálya, hogy: «Ne tedd felebarátodnak azt, ami neked rosszul esik». A gyerekmúzeumban Joods-ék ezt még megfejelték annyival, hogy mindannyian nagyon különbözőek vagyunk, amely sokszínűség a társadalom javára válik, és ami azt jelenti, hogy mindenkinek más-más aranyszabálya van. Amióta az erről szóló installációt megláttam és az egész gondolatmenetet megértettem, azóta nyúzom szüleimet, hogy nekünk is legyen majd valami hasonló.

Joods-ék azt mondják, hogy a különböző emberek különféle aranyszabályai mind azonos alapokon nyugszanak, és így egy toleráns, elfogadó, harmonikus és sokszínűen együttélő társadalmat alkothatunk.

Max, Joods és Hollanderék végig azt éreztették velem, hogy értékes vagyok, a gondolataim és a véleményem fontosak és számítanak, és hogy akárki vagyok én, akármilyen identitást vallok magaménak, fontos része vagyok annak a közösen használt társadalmi mezőnek, amelyben létezünk. Azt éreztették velem, hogy respektálják a különbözőségemet és az azonosságomat is, hogy örülnek a diverzitásnak és egyértelműen a társadalmi javak egyikeként tekintenek rá. Azt éreztették velem, hogy a tolerancia és a megismerésen alapuló elfogadás mentén egy igazán jól működő, együttélő társadalom része lehetek itt a 21. században.

Azt kell, hogy mondjam, igazán jó érzés közéjük tartozni!

Csók,

Múzeum