©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Bauhaus maskarákról álmodom

Február körül sokan mennek jelmezbálba, vagy maguk rendeznek ilyesmit. Kevéssé köztudott, hogy a Bauhaus iskolában a beöltözős buli korántsem számított ritkaságnak – sokszor külön alkalom sem kellett hozzá.

Az vagy, amit felveszel

Amikor tízévesen megálmodtam a szőlőjelmezemet – zöld nadrágra és zöld pólóra tűzött nagy, zöld lufik – meg voltam róla győződve, hogy ez a sziporkázóan szellemes kosztüm hatalmas sikert fog aratni. Sajnos csalódnom kellett, kreativitásomat ugyanis mérsékelten értékelték, a lufik pedig cserbenhagytak, és leeresztettek. Jobb híján, maradtam egy fürt mazsola, és egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra jelmezt öltsek. A farsangról sokunknak a kínos óvodai, iskola bulik, ötlettelen maskarák és száraz sütemények tobzódása jut eszébe. Pedig a maszk és az álarc viselésének szinte minden kultúrkörben hatalmas hagyományai vannak. A kettő között a legfőbb különbség, hogy míg az álarccal felhívjuk a figyelmet arra, hogy az arcott eltakarva rejtélyessé tesszük identitásunkat, a jelmezzel magát az identitást is megváltoztatjuk, valaki vagy valami más bőrébe bújva. Ez igaz a kislányok királylány-jelmezére és a swinger-klubok bizarr álarcaira egyaránt. A maszk felkiáltójelként takarja ki a személyiség önazonosságának egyik legfőbb hordozójaként számon tartott arcot, mintegy határt képezve az egyén és a külvilág között, míg a jelmezben éppen, hogy feloldódik a határ az saját és a másik identitás között. A jól ismert mondás szerint, ha valami sárga, hápog, és kacsának látszik, akkor nagy valószínűséggel kacsa – vagyis akként azonosítjuk. És bár nyilván nem keverjük össze a beöltözött kisfiúkat a filmbeli denevéremberrel, a jelmez működése mégis ugyanaz, hiszen mennyivel hitelesebb Batman egy színész, aki jelmezt vesz föl, mint a kisfiú, aki ettől valóban Batmannek képzeli magát?

Szakáll, orr, szív

A Bauhaus éppen ilyen szabadon kezelte a személyiség különféle változatait és változóit. Megtehette, hiszen egyszerre volt iskola, művészeti irányzat, és bizonyos tekintetben életstílus is: a jövő konstrukciója, és a konstruktivitás építménye. Ahogyan a Kunszt blogon a minap megjelent cikkben is olvasható, Walter Gropius hitvallása szerint a közösen töltött szabadidő, diákok és mesterek bulizása éppen olyan fontos a közösségépítés szempontjából, mint a munka és a tanulás. Akárcsak egy jó egyetemen, ifjabbak és idősebbek mulattak együtt az Weimari Köztársaság viszonylag liberális és megengedő légkörében. A londoni Barbican Galleryben tavaly nyári, Bauhaus: Art as Life című tárlatán olyan, bauhausosan tervezett partikellékekkel találkozunk, amely a legtöbb mai belvárosi hipsztert is zavarba hozná. A beöltözős bulik között szerepelt fém-parti, szakáll-orr-szív-parti és fehér parti is, a meghívottak megjelenésének természetesen az adott tematikához kellett illeszkednie. Ezen események sokszor kifejezetten ünnepség-szerűek voltak, színházi és zenés előadásokkal, egész napos programokkal teletűzdelve. A Bauhaus köréhez kapcsolódó tanárok, diákok, művészek, értelmiségiek, és egyéb esetleges vendégek a saját maguk által elkészített jelmezek és díszletek között mulattak, így fejlesztve a mesterségbeli tudást is. A Bauhaus láthatóan termékenyen ötvözte az ideákat és a technikai alapokat, ahogyan a jó jelmezeket a valódi identitásokkal – hogy aztán végül eltolja annak határait, és eldönthetetlen legyen, kacsa-e, vagy csak annak tűnik.

Arcot adni a névnek

A kellemest a hasznossal összekötő szabadidős tevékenységnek sajnos szinte semmi nyoma nincsen a berlini Bauhaus Museum állandó tárlatán, amely legutolsó látogatásomkor még nem igazán lépett ki a tervrajzok-fémmunkák-használati tárgyak obligát háromszögéből. Nem így van ez szerencsére az időszaki kiállítások esetében, melyeknek tematikája jellemzően előremutató, izgalmas, sokszor provokatív. A Female Bauhaus elnevezésű, remélhetőleg folytatódó sorozat keretében például a Bauhaus kevesebb figyelmet élvező női alkotói kerülnek a középpontba, az első kiállítás Lou Scheper-Berkenkamp műveiből volt. A sorozat jelenlegi (második) állomása Gertrud Arndt 1923 és 1931 között készült munkáit mutatja be, január 30 és április 22 között. Az eredetileg építésznek készülő, egy tervezőirodában gyakornokoskodó Arndt az 1923-as weimari Bauhaus kiállítás hatására csatlakozott a mozgalomhoz. Már az építészirodában elkezdte kamerával dokumentálni az épületeket, később is elsősorban fotóiról és kárpitjairól lett ismert. Arndt egyik leghíresebb fotósorozata a „maszk portrék” néven is ismert, 43 képből álló önarckép-sorozat, amely óhatatlanul visszairányítja figyelmünket az álarc és az identitás problémájára. A belga-amerikai irodalmár, Paul de Man egyik legtöbbet hivatkozott szövege Az önéletrajz mint arcrongálás című esszé, amely szerint az önéletrajz narratívája voltaképpen retorikai alakzat. Az alakzat neve prosopopeia, amelynek görög eredetije azt jelenti: arcot adni a névnek. Az önéletrajz trópusa hasonlóan működik a síremlékhez, ahol az olvasott névhez óhatatlanul valamiféle arcot, és abban megjelenő identitást kell hozzárendelni. A kamera által medializált önarckép-sorozat tehát duplán álarc jellegű, hiszen egyrészt az identitás-alkotás kényszere, másrészt pedig egy „mesterséges szem” hívta elő és hozta létre. Gertrude Arndt maszk-portéin az arc valóban el van takarva, különféle ruhákkal és anyagokkal. A maszkos nő láttán felmerül a kérdés, hogy mi volt az, amelyet ennyire el akart takarni, vagy éppen fel akart fedni? Nemcsak a külvilág számára figyelemfelkeltő, hanem az identitás is reflektáltabb lehet a takarásban. Arndt maga azt nyilatkozta erről a sorozatról, hogy mindig is érdekelte az anyagokkal való kísérletezés, és az, ahogyan egy arc felfedi hordozójának érzelmeit, gondolatait. A kettő találkozásából születettek meg a maszkos fotók, egy Bauhaus kamuflázs, Cindy Sherman cím nélküli sorozatainak elődje. „Ha beöltözöl valaki másnak, az olyan, mintha különböző arcokat vágnál egy tükörben” – nyilatkozta Gertrude Arndt. Egy tükörben, amelyben ott csillog az ezernyi én.

Képek forrása: Tumblr