©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Haláltánc és underground

Ujj Zsuzsit akár az első magyar nőművésznek is tarthatjuk, nemzetközi sikerrel. Mit is jelent ez?

Testélményekben gazdag a szezon, a Ludwig Múzeumban látható Meztelen férfi és a Szépművészeti Helmut Newton-retrospektívje után most itt az önmagát lemeztelenítő nő. A BTM-Budapest Galéria Kiállítóházában az underground zene hazai sztárja, a Csókolom együttes énekes-szövegírója, Ujj Zsuzsi a saját testéről készült fotográfiáit mutatja be.

Csókolom: Elmúlik

Mindössze néhány év termése ez a sorozat, 1986–92 között készült, és az énekesnő első koncertjeivel egy időben, 1987-ben egy kis füzetben egyes képek meg is jelentek, a dalszövegekkel együtt. Később csak a zene maradt. Így aztán arra gondolhatnánk, hogy a vizuális művészet csak mellékszál Ujj Zsuzsi pályáján, időről időre visszatérő kósza ötlet, de mégsem az. Valami sokkal erősebb jelenségről van szó, ami mostanában kezd helyet foglalni a művészeti köztudatban: az első magyar nőművész munkái között járunk.

Csókolom: Dunántúli sláger

Furcsa késéssel fedezte föl őt a szakma. Huszonöt év alatt összesen öt önálló kiállítása és néhány performansza volt; a Liget Galériát vezető Várnagy Tibor egyengette és jószerével csak a baráti kör követte pályájának ezt a vágányát. Sokak számára akkor derült ki, mit is őriz a költő-énekesnő a szekrényben, amikor először 2009-ben a bécsi MuMoK nagy genderkiállítása, majd 2012-ben a londoni Tate Modern A Bigger Splash, Painting after Performance című nagyszabású tárlata Jackson Pollock, David Hockney vagy Yves Klein között mutatta be egy 1996-os performanszáról készített fotóját, és a mű végigjárta a nemzetközi sajtót. Ez a kemény, erőteljes, vizionárius képnyelv, és általában a nőművészetnek az a vonulata, amelyik a nemi szerepek mellett az ösztönök mibenlétére is rákérdez, most megint fontossá vált a művészetben. Tágabb és bizonyos szempontból radikálisabb ez a téma, mint amit a feminista művészet magára vállal; a férfitekintet megidézése mögött valójában nemeken túli, egzisztenciális kérdéseket fogalmaz meg a nő oldaláról. Ugyanez fogalmazódik meg Ujj Zsuzsi dalszövegeiben is, csak ami a versekben durva szókimondással, a trágár kifejezéseket költészetté emelve hangzik el, az a fotográfiákon éles kontrasztokkal, megdöbbentő gesztusokkal, mozdulatokkal és metaforákkal jelenik meg, olyan tisztán és egyértelműen, hogy az ma, a művek keletkezése után jó húsz évvel is gyomorszájon találja a nézőt.

Csókolom: Induló

Ujj Zsuzsi műveinek ötödik kiállítását ezért csak részben lehet úgy nézni, mint az újavantgárd egyik korai állomásának történeti felidézését; furcsa módon a képei legalább ennyire a máról is szólnak. Ezek a fekete-fehér, kinagyított felvételek, amelyeken saját, többnyire meztelen testéből formált metaforikus történettöredékeket, csak lazán kötődnek a keletkezésük idejéhez. Közelebbi rokonságban állnak az előző századforduló táján fölfedezett nagyvárosi romlottság költészetével, a húszas évek expresszionista filmművészetével vagy a bécsi akcionizmussal. Szerepjátékai nem a férfiközpontú világ Cindy Sherman-féle ellenpontjai, nem a maszkulin tekintetet látványosan semmibe vevő gesztusok, mint amiről Elke Krystufek munkái beszélnek, még csak nem is a női szexualitás jogát perelik vissza, Louise Bourgeois módjára. Ujj Zsuzsi képein a létbevetettséget női módon megélő nő helyzetei, mozdulatai, szerepelemzései születnek meg; a szerelem kínlódása, a szülés, a vágyakozástól és fájdalomtól szinte szétszakadó test abszurd halálélménye. A csupasz tagokra festett bordarajzolat kifordítja a szerepeket, a csontváz-vőlegény oldalán pipiskedő menyasszony felcicomázott húsáru, a vajúdó asszony kőkeménységű óriástojást erőltet ki magából, a trónra ültetett szépség átlyuggatott vaginával várja hódolóit. Csontokat és vigyorokat ábrázoló testeket látunk, egy aktra festett arc mimikája torzul el, ahogyan a test mozdulatai átrajzolják a vonásokat. Egy sikoly, amely a feketére festett szájból szakad ki, és egy nejlonzacskóban hal el. Egy szörnyű szerelem emlékfoszlányai, letolt nadrágú férfival és a padlón csúszó, ruháiból kivetkőzött nővel. Haláltánc-figurák csikorognak a falakon, szinte halljuk mellettük a zene monoton kopogását, a Csókolom feszes dalait. S mindez a fekete-fehér fotó végletes kontrasztjában, mellékszál nélkül, rendkívül koncentrált kompozíciókba rendeződik.

Csókolom: Cica Mica

A képszerkesztés festői kvalitást mutat, nyoma sincs benne a performansz műfajával együtt járó véletlenszerűségnek. A kiállítás bevezető sorozata a korán elhunyt Gémes Péter mitikus fotográfiáit vetíti előre, ahogyan a fej nélküli női akttorzó egy kört jár végig, fázisokban találkozva saját nyomával. Ez az analitikus szemléletmód, a tükörben figyelt test és vele a létezés jeleinek vizsgálata Hajas Tibor akcionizmusában volt utoljára ennyire erőteljes. Nem véletlen, Ujj Zsuzsira elementáris hatással volt Hajas munkássága, de míg Hajas a test közvetlen élményével operált, ő áttételekben, hangsúlyozott szerepekben, látványossá tett utalásokban fogalmaz. Ha úgy tetszik, színpadra viszi az ösztönöket, felnagyított jelenetekkel kiabálja ki a festett arcok mögött feszülő érzéseket. Különleges, egyszeri jelensége a magyar képzőművészetnek ez a néhány mű. Újra és újra föl kell fedezni az általuk képviselt nyers őszinteséget, ami valójában semmilyen háttérismeretet nem kíván – csupán néhány percnyi belső csöndet, amely mögött meghalljuk a képekből áradó üvöltést.

Ujj Zsuzsi kiállítása 2013. július 7-ig tekinthető meg a BTM Budapest Galériájának Lajos utcai Kiállítóházában.