©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Párizs fényei

Remekművek sora nézhető meg a Magyar Nemzeti Galéria új kiállításán, az impresszionizmus és a posztimpresszionizmus legnagyobb sztárjaitól.

Monet és Renoir, Cézanne, Degas, Gauguin és Van Gogh együtt; igazi művészettörténeti csemege lehet Párizson innen bármelyik európai nagyvárosban. Ennek a tárlatnak mégsem ők a főszereplői. Nem is a hozzájuk párosított, stílustörténeti értelemben többé-kevésbé ide sorolható magyar festészeti anyag.

Az utóbbi két évtized múzeumi gyakorlatában gyakori, hogy a rendezőelv, a kurátori koncepció uralkodik a művek fölött. Itt is ez történt, de olyan kivételes szakmai alázattal ötvözve, hogy a kurátoroknak sikerült a háttérben maradniuk, miközben mindvégig szorosan irányítják a tekintetet, a nézői figyelmet. Gergely Mariann és Plesznivy Edit úgy állította össze a három nagy gyűjteményből – a jeruzsálemi Izrael Múzeum, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria kincseiből – válogatott anyagot, úgy sorolta, párosította vagy éppen szembesítette a francia és a magyar festők műveit, hogy az újfajta festészet világon mindenütt ismert és rajongott francia úttörői, és a jószerivel csak itthon ismert-elismert magyar festmények nem kerültek kontrasztba. Nem húzónevek mellé biggyesztett, azokat követő, szükségképpen szerényebb hazai produkciókat látunk, hanem kétféle határozott festői világot, melyek ha időben nem is egyszerre, mégis párhuzamosan fedezik fel a pillanat leírhatóságát. Hol átvillan egy-egy téma, atmoszféra, színvilág, ecsetkezelési technika az egyik oldalról a másikra, hol egymást erősítve hullámzik tovább az egyre újabb és újabb területek festői birtokba vétele. Igazi szimultán élményben van részünk, ami a térben is látványosan megmutatkozik, mivel a teremsor jobboldalára a francia, balra a magyar művek kerültek, és csak a kiállítás vége felé, a hosszabb ideig Párizsban alkotó, az ottani Nabis csoportban részt vevő Rippl-Rónainál cikázik át egyik a másik térfelére. (Igaz, vele szemben kicsit zavarba hoz Cézanne megjelenése a magyar oldalon, ami talán, merthogy tartalmi elem nem eléggé indokolja, a kiállítótér arányaival magyarázható.)

Ez a kiállítás valójában nem egy – illetve két – stílustörténeti korszakról szól, nem is a két kultúra időben kissé eltolódott párhuzamáról, hanem az új festői látásmód keletkezéséről. Akár Franciaországban az 1860-as, 70-es években, akár itt, a keleti végeken jó két évtizeddel később, mert hiszen a magyar festészet legalább ennyi elmaradásban volt az európai élvonalhoz képest. De sem a naturalizmustól nehezen elszakadó szolnoki művészek, sem a plein-air festészetbe a századforduló táján hirtelen beleszerelmesedő nagybányaiak, vagy a magányos úton járó Szinyei Merse Pál – nem beszélve az itthoni viszonylatban megdöbbentően korán jelentkező Mészöly Géza vibráló, elmosódó, ég és víz határát alig jelző balatoni tájképeiről – nincsenek késésben. Mert viszonyulásuk a saját társadalmi közegükhöz sokkal erősebb, mint a festészeti újdonságoknak behódoló, divatot követő hevületük. Miközben bécsi, müncheni vagy párizsi tanulmányaik során látva látták, mit hoz a fény felfedezése, a pillanat varázsát megragadó új festőiség, egyenként vagy csoportosan, de az itthoni viszonyokból kiindulva teremtették meg az azóta sem igazán elismert magyar impresszionizmust. Nem jutottak rögtön olyan merész eredményre, mint Monet a felkelő nap impressziójával, de megtörték az akadémikus látásmódot, keresztülvitték a látás forradalmát egy sokkal ellenállóbb közegben, mint amiben francia pályatársaik mozogtak.

Szinyei Merse Pál: Almafák, Szécsény

Szinyeit húsz évnyi visszavonulásra késztette az őt körülvevő értetlenség, és csak az ezredfordulón érkező fiatalok vették vállukra az akkor már idős mestert; mindeközben Párizsban nem is egy, de gyors egymásutánban mindjárt két festészeti forradalom is lezajlott. A Szolnokon alkotó, a táj valóságát fölfedező művészek csak 1900 után alapítottak művésztelepet, amikor Párizs már túljutott Van Gogh izzó látomásain. De nem ez a fontos, és ezt páratlan méltósággal közvetíti a képek egymásra vonatkoztatása, a két oldal finom összecsengése. Szinyei virágba borult almafája autentikus párja a vele szembe helyezett Monet-féle szilvafának, Koszta József pihenő bárkái is összekapcsolódnak Monet tengerparti csónakjaival, ha nem is azonos pillanatban, de ugyanazt a pillanatnyi fény-élményt ragadják meg a maguk egyedi módján. Az időbeli eltolódás ellenére olyan szép, harmonikus egyensúly jött létre a két oldal között, hogy a zsúfolt teremben minden néző lassan sétál ide-oda, finom, ritmikus hurkokat írva le a magyar és a francia művek közötti térben. Mert nem Gauguin Tahitije vagy Paul Signac kikötőinek lilás villódzása vonzza őket, nem célirányosan járják végig a „nagyokat”, hanem a kurátorok szándékát ösztönösen felismerve, tekintetükkel kötik össze azt, ami összetartozik. És így a „nagyok” nem fölemelik magukhoz Vaszary, Ferenczy, Fényes Adolf, Csók István, Hollósy Simon és a többiek munkásságát, hanem velük együtt jelenítik meg az új festészet első lélegzetvételét.