©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Angyalképű hipsterek

Nem kiállításra, hanem egyenesen egy dzsungelbe invitál Jean-Jacques Lebel kurátor a Ludwig Múzeum Allen Ginsberget és a beat-nemzedéket megidéző bemutatóján.

A beatnikek művészete nehezen tagolható műfajokra, ebből kiindulva a bemutató sem törekszik erre; a Ludwigban valóban egy dús, sűrű, harsány, az érzékeket egyszerre megtámadó élménytömegbe ütközik a látogató.

Ginsberg és művésztársai a szó hagyományos értelmében nem hoztak létre képzőművészeti alkotásokat. Írók és költők voltak, akik jobbára olvasásra szánt vagy hangzó szövegeket produkáltak, mellette fotóztak, nyilatkoztak, előadásokat és performanszokat tartottak; egyszóval meglehetősen zajosan éltek. Hogy most miért itt, a Ludwig Múzeumban látjuk az őket megidéző kiállítást, az mégsem kérdés. Lebel, aki maga is pályatárs, sőt a beat-nemzedék legendás figuráihoz közel álló, velük tartó, megmozdulásaikban részt vevő – és életművüket feldolgozó, illetve franciára fordító – művész, a happeningre építve fogalmazta meg a kiállítást. Az ő dzsungele az emlékezés-technika egymásra vetített rétegeiből táplálkozik, és ennek tökéletes vizuális megjelenítője a mennyezetről lógó óriási kivetítők őserdeje. A néző tehát maga is része az itt megszülető happeningnek, hiszen a vásznak előtt eltöltött idő, a filmrészletek, vetített képek, hangbejátszások, lassan futó képek vagy egy-egy monitoron tetszés szerint választható videofelvételek mindenkiből más és más koreográfiát hívnak elő. Mindezek összessége térben és időben sajátos kompozíciót szül, a látvány és a nézők mozgása, reagálása együtt szólaltatja meg a beat-korszak késői visszhangját.

A kiállításnak nincs eleje és vége, nem jelzi nyíl a padlón a javasolt haladási irányt, minden efféle didaktikus terelő gesztus idegen lenne az anyag szellemiségétől. Nincs kell, csak lehet. Így aztán a nézők föl-alá bóklászva mártóznak bele a kivetítők kínálta filmrészletekbe, hangfelvételekbe és végtelenített képsorokba. Van, aki idegesen végigsétál, és van, aki magára húzza kamaszkori emlékeinek romjait, itt felejti magát egy fél napra és a kijárattól hazáig kotorászik a gondolataiban, hogy vajon ki nyúlta le annak idején a ronggyá olvasott Üvöltés-kötetét.

Jack Kerouac a Keleti 7. utcában Burroughsnál tett látogatása után, a háttérben Samuel “Sunset” Cox képviselő szobrával, Manhattan, 1953. ősz (Ginsberg Caption) © Fotó: Allen Ginsberg Estate

Ha létezne a szabadság filozófiájának saját gyönyörök kertje, valahogy így nézne ki, ahogyan most a Ludwig emeleti teremsora: minden pontról egyszerre sok kép-, hang- és gondolatfolyamban lehet elmerülni. A rendszerezés szándéka nem tolakszik az élmény elé, persze ott van hibátlanul a bőséges információkkal megpakolt tablókon, hogy mikor ki, kivel és hogyan, de ez nem zavar bele az összképbe, ahol minden egyszerre működik. A lineáris rendszeresség elhagyása inkább segíti a nézőt, mintsem elbizonytalanítja, hiszen a kronológia is relatív: az 1940-es években indult és 1955-ben világszerte elterjedt, majd az 1968-as eseményekkel megerősödő mozgalom híre és közvetlen hatása hozzánk például csak a hetvenes években jutott el –  William Burroughs 1959-es kultuszregénye, a Meztelen ebéd 1992-ben jelent meg magyarul. A szövevényes kölcsönhatások kimutatása helyett is sokkal többet mond az események szimultán megjelenítése, a nevezetes 1968-as chicagói tüntetésé, amikor Ginsbergék egy rózsaszín malacot vonultattak fel az USA elnökjelöltjeként, vagy az atombomba elleni tiltakozó akciók, a tüntetések és a közös zenélések, Ginsberg háromnapos nyilvános haldoklásának performansza, de itt látható – legalább videón – Kerouac kultregényének, az Úton-nak három hét alatt elkészült, 36 méternyi tekercsre írt legelső változata, vagy Lebel eddig soha be nem mutatott, 1992-es Ginsberg-interjújának vágott verziója is. Filmek és beszélgetések, kéziratok, fotók, amatőr felvételek és skiccek az ellenkultúra legelső megjelenésének időszakából.

A metzi Pompidou Központ, a Rennes-i Champs Libres, a Fresnoy-i Tourcoing és a Peter Weibel sztárkurátor vezette karlsruhei ZKM által közösen rendezett tárlat 2013 tavaszán indult európai körútjára; a budapesti megjelenést Szipőcs Krisztina kurátor gondozta. Lebel a megnyitón felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy Európa sokkal nyitottabb a témára, mint az Egyesült Államok; talán jövőre ott is bemutatják, de ez egyelőre bizonytalan. Itt azonban, ami a francia, német és most a magyar fogadtatást illeti, komoly visszhangra talált.

Már csak az a kérdés, hogy mit kezdjünk ezzel itt és most. A beat-nemzedék hevülete, akármennyire eleven is ezen a kiállításon, mégiscsak vetített felületeken van jelen, a karnyújtásnyi távolság a multimédiás technikának köszönhető látszat. Nem sok közünk van már ehhez a minden határt megtagadó lázadáshoz. A beat-nemzedék szabadságeszménye testközeli volt, a miénk már régen nem az. A költői víziók, a pszichedelikus élményekben megtalált totális felszabadulás ma a gyakorlat szintjén nem az emberi jogok kiteljesedése felé vezet. Bár a beat-nemzedék előtt szépen kitapogathatók a szellemi elődök – Rimbaud és Apollinaire költészete, Artaud kegyetlen színháza, vagy Jean Genet radikalitása Ginsbergék számára meghatározó élmény volt –, számunkra a radikalizmus egészen másféle. A hatvanas, hetvenes években újra föltámadt dada eszménye idegen a mától. De mint társadalmi felelősséget vállaló művészet, mint mozgalom, a beat letette az alapokat. Ezeket látjuk most a Ludwig Múzeumban, élményszerűen és mégis precízen rendszerbe foglalva, nem létező műtárgyaival és nagyon is létező kreatív energiáival. Talán Lebel álma a másfajta életet ismét aktívan, politikai szinten is alakító művészetről csak szép utópia, de az a tény, hogy a beat-nemzedék művészete végre nálunk is bekerült a huszadik század művészettörténetébe, többé-kevésbé a Lebel által kínált, pazar élményeket nyújtó vizuális-akusztikai antológiának köszönhető.

Beat-nemzedék / Allen Ginsberg

Ludwig Múzeum

2013. november 9. - 2014. január 12.