©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Gyógyír északi szélre

Teresített tájkép, határátlépések, múzeumi praxis, kultúrtörténeti példázat, kiállítás és kontextus. Hol máshol, mint a nagyszerű északon.

Da Capo

Fekszel nyitott szemekkel,
és eszedbe jut egy semmiség. Hogy álltál
a gyerekkel egy múzeumi tárló
előtt, és néztétek, az ellapított homokra
hogyan csöpög a lassú víz egy csőből.
Látod-, mondtad, szétbomlik sok kis ágra.
És azt kérdezte: jó, de hol a tenger?

(Tóth Krisztina: Delta, részlet)

A megtalált hely: a múzeum

A tér és a hely évtizedek óta a múzeumelméleti diskurzus meghatározó fogalmai közé tartozik. A kérdésfelvetések tétje, hogy létezik-e valamiféle heterotopikus faktor, amely a hétköznapi tér tapasztalatából a múzeumi teret, kiállítóteret, a bemutatás és az értelmezés lokális paradigmáit előállítja? Ma már a magyarországi társadalomtudományos közbeszédben is (remélhetőleg) magától értetődővé vált a dekonstrukciós ideológiakritikának a természetes kategóriáját megkérdőjelező, a kulturális termékeket adott hatalmi beszédmódok által létrehozott entitásként értelmező kritikai szemlélete. Ahogyan György Péter Az eltörölt hely: a múzeum című esszékötetének pompás első fejezetében is olvasható, a múzeum koncepciója a gyűjtemények történetének egyik fontos állomása. A magán- és közgyűjtemények tematizálása, a történetiséghez és a fikcióhoz való viszonyulás radikális fordulatai az ókori képmáskultuszból, a 15–16. század csodakamráiból a 19. század nagy narratíváit, majd a láthatatlan és szimbolikus jelentések reprezentációjának posztmodern társadalmi tereit hozták létre. A 19. században, a nemzetállamok és birodalmi törekvések terjedésével megjelentek a British Museumhoz és a Louvre-hoz hasonló identitásképző intézmények. Ezek interpretációs keretét sokkal inkább a birodalom nagyságának elbeszélése, mintsem az adott kultúra kontextualizálása határozta meg. Mintha egy regnáló kormány múzeumigazgatót küldött volna, páncélautóban, kétes eredetű, nemzeti mendemondákkal átszőtt műkincsekért, amelyeket aztán politikai gesztusként a törvényhozás központi épületében állítanak ki. Így lehet elképzelni ezt az elavult, a nacionalizmus fikciójára épülő koncepciót. Mára a múzeumok terei, funkciói átalakultak. A gyűjteni érdemes tárgyak mellett a kiállítani érdemes jelenségek is szerves részét adják a múzeumi gyakorlatnak, nemcsak a társadalmi vagy technológiai, hanem a képzőművészeti múzeumok stratégiáiban is. A boldog skandináv országokban számos kiváló példa, vagyis kiváló múzeum létezik, amelyekről korábban is írtunk már. A koppenhágai Louisiana Museum of Modern Artban jelenleg Olafur Eliasson dán–izlandi származású képzőművész Riverbed, vagyis „folyómeder” című installációja látható. A természeti környezetet a kiállítótérben megépítő munka módszertanilag egy Jorge Louis Borges-elbeszéléshez hasonlóan mutatja meg a határok átléphetőségének elméleti és gyakorlati lehetőségeit. A teresített tájképet beviszi a múzeumba, a megtalált helyre.

Átütni a falakat

A praxis tehát ideális esetben nem pusztán a múlthoz való viszonyulást, de a jelenig érő, folyamatosan újraíródó szimbolikus jelentések reprezentálását is figyelembe veszi. A folyó egyszerre természeti és kultúrtörténeti metafora. Rengeteg irodalmi szövegben retorikai alakzatként jelenik meg, de számos közmondás, anekdota, példázat is toposzként működteti. Ezek jellemzően a folyó kettős természetét, állandó mozgását, lassú, olykor pedig áradó erejét állítják középpontba. A „természetes” történeti kategóriájához kialakított ellentmondásos viszonyban nemcsak a szekularizálódó 18. század tudományos fellendülésének újraírásai, de a jelenlegi természethez és környezetvédelemhez kapcsolódó diskurzusok is megjelennek.

Fine