Ókori puzzle hiányzó darabokkal

„Die geretteten Götter aus dem Palast vom Tell Halaf” – Pergamon Múzeum, Berlin

A 27 ezer darabra hullott Tell Halaf-i szoborgyűjtemény összeillesztése. Lehetséges?

Cikk küldése

e-mail:

Berlin köztereit január óta ókori istenek uralják. A szobrok főnixként támadtak fel hamvaikból – csaknem tíz éven át több mint húsz restaurátor és művészettörténész dolgozott rajtuk, hogy így teljesítsék be Marx von Oppenheim életművét, akinek kezdetben csak szenvedélye, végül az élete lett a Tell Halaf-i kultúra.

Nézd meg a kiállításról készült videót!

Egy kutató az ő saját(os) múzeumával – ezzel a címmel jelent meg a nyitás után alig egy hónappal, 1930. augusztus 24-én a Berliner Illustrierte Zeitungban egy cikk Max von Oppenheimról és a Tell-Halaf-Museumról. A szerkesztőnek valószínűleg fontos lehetett a téma, ugyanis a már akkor is elismert fotóst, a magyar származású Martin Munkácsit küldte, hogy készítsen képeket a gyűjteményről, valamint a múzeum alapítójáról és tulajdonosáról.
Munkácsi, hogy érzékeltesse a múzeumban kiállított szobrok monumentalitását, az egyik oroszlán lábához állította a német Kelet-kutatót, aki így csöppet sem látszott olyan nagy embernek, mint amilyen a társadalmi megítélése volt.
Neki, vagyis Max von Oppenheimnak állít emléket a berlini Pergamon Múzeum legújabb időszaki kiállítása. Oppenheim 1860-ban, egy bankárcsalád második fiaként, Kölnben született. Először jogból doktorált, majd Kairóba utazott, hogy arabul tanuljon. Így lett 1896-ban attasé, majd nagykövet. 1899 novemberében járt először az egykori Tell Halaf területén. Akkor még eredmény nélkül. Később azonban feltárta csaknem az egész ókori várost. Volt mit, hiszen a mai Észak-Szíria területén időszámításunk előtt háromezer évvel már virágzó civilizáció hagyott nyomokat. Oppenheim és csapata több száz szobrot, ékszert és használati tárgyat talált ott. Majd mindezt Berlinbe szállíttatta, hogy múzeumot szervezzen köréjük. Ez lett a szenvedélye.

Az idill halála

1943. november 23-án azonban a múzeumot bombatalálat érte. Szinte teljesen porrá égett. A kiállításon a mindaddig hagyományosnak ígérkező, szinte idillikus történeti szál, amely Oppenheim munkásságát és életét mutatta be, ennél a pontnál véget ér. A harmadik teremben a látogatót „lángoló” monitorok és az égő épület pattogó hangjai fogadják. (Talán még a kén szagát is érezni.) A kiállítás így nemcsak leírásokkal, hanem vizuálisan is érzékelteti a veszteséget, melyet a háború okozott.
Oppenheim hagyatéka apró darabokra hullott szét. Összesen 27 ezerre. A szobortöredékek többméteres tömött sora szinte végtelennek hat a tükörrel borított fal mellett. Ez a kiállítás legkreatívabb pontja. A feladat lehetetlenségét érzékelteti: megkérdőjelezi azt, hogy az apró töredékekből valaha is újra szobrok lehetnek. Oppenheim mégis mindent megtett ezért. A töredékeket kimentette a romok alól, és élete végéig harcolt, hogy újra összerakhassa őket. Életműve ezzel a kiállítással teljesedett be. Éppen abban a múzeumban, ahová gyűjteményét nem engedték be, és amely miatt önálló múzeumot kellett alapítania, hogy gyűjteményét kiállíthassa.

Feltámadás katarzis nélkül

2001 és 2010 között több mint húsz restaurátor és művészettörténész dolgozott azon, hogy összerakja az ókori puzzle-t. A kirakós játék utolsó darabja azonban valahogy mégis hiányzik. A kiállítás egyenletesen, folyamatosan építkezik, a végén mégis elmarad a csattanó. Berlin ugyanis tele van plakátozva a kiállítás „reklámarcaival”, egy ülő párral. A kőszobrok mindenütt ott vannak: villamosra, buszra vagy a Ring-Bahnra várva.
Betöltik a köztereket, monumentális hatást keltve. Aki látja a plakátokat, ezzel az elvárással érkezik: valami monumentálisat szeretne látni, amit aztán tényleg évekig tarthatott összerakni. Ehelyett kap egy alig fél méter magas szobrot, amely a köztereket képes volt betölteni, a múzeumi teret azonban nem.
Pedig a kiállítás felépítése szinte szabályszerű, azt sugallja, hogy a végén lesz valami „nagy durranás”. Kezdődik Oppenheim életével és szenvedélyével, bemutatja, a tudós mennyire elkötelezett híve volt a több ezer éves Tell Halaf-i kultúrának, hogy egyenesen szerelmének tartotta a trónoló királynőt, akit ő talált meg a mai Szíriában, és akinek mosolya úgy babonázta meg, mint másokat Mona Lisa. A kiállítás lineáris, egyre beljebb és beljebb viszi a látogatót, majd otthagyja katarzis nélkül. Az utolsó terem utolsó szakaszában Oppenheimnak a megdicsőülés helyett „csak” a halál jut. Ami kezdetben a tudós személyes sorsának, egy igazi élettörténetnek ígérkezett, egyszerű kiállítássá zsugorodik. A megmentett királyszobrokról szóló kiállítás az Oppenheim által létrehozott alapítvány bemutatásával ér véget. Istenek nélkül.

Tipp! Nézd meg a kiállítás honlapját.