Egy korszak arcképe
REMBRANDT
Három évre bezár a Szépművészeti Múzeum, de az átalakulás előtt még egy tőle is különleges szuperprodukcióval rukkolt ki: megcsinálta azt a tárlatot, amire soha egyetlen magyarországi múzeumnak sem volt módja.
| Götz Eszter |
2014-11-10 08:21 |
Sokszázmilliós biztosítási költséggel, húsz Rembrandt-festménnyel, sőt három Vermeerrel (tőle még soha egyetlen kép sem járt nálunk) egy pompás kiállításon mutatta be a holland aranykor festészetét, a spanyol uralmat legyőző csataábrázolásoktól a polgári életmód értékrendjét megszilárdító – és lényegében a modern Európa szellemi sarkpontjait kijelölő – nép egyszerű zsánerképeiig. Mi több, ezt ízléssel és apró gesztusokkal a háttérben maradó installációval gazdagította, hogy a kettős védőajtó mögé bekerült néző ne egy pillanat szülte látvánnyal szembesüljön, hanem azzal, ami ennek a kornak a lényege volt: a polgári élet látványossággá formálásával.
A Szépművészeti ügyes PR-elvek mentén megkomponált, standard koncepcióval létrehozott (néhány művel szereplő húzónevet és körülötte sok másodvonalbeli alkotást egybefoglaló) produkcióinak sorában talán ez az a kiállítás, amelyik témájából adódóan valóban kiérdemelte ezt a bánásmódot. Hiszen a holland festészet nagy évszázada Rembrandt mellett vagy ötezer igen jó festőt termelt ki és tartott el; egyben elindította az európai tájképfestészet nagy hagyományát, újraértékelte a reneszánsz portréművészetét, létrehozta a csoportkép műfaját, élettel telítette az allegóriát, új szemlélettel nyúlt a bibliai témákhoz – egyszóval mindent megtett a majdani modern művészet megteremtéséért. Óriási feladat ez, olyan polgárok vállán, akik két nemzedék alatt vívtak egyszerre politikai, társadalmi és kulturális forradalmat. A kiállítás nem Rembrandtról szól, nem a korát és önmagát újra meg újra figyelmesen elemző festő-tanárról, nem is a tárlat első egységében büszkén felsorakozó orániai hercegekről, vagy az őket követő, gyorsan meggazdagodott gyarmati kereskedőkről; hanem az egyszerű polgárokról, akik az élet- és csoportképeken zenélnek, mulatoznak, bortól felhevült lányok ruhájában matatnak, ezüstbe foglalt kagylókat nézegetnek, könyvet lapoznak. Ők adták a megbízást a holland festőknek, az ő szobáikat díszítették a csipkemandzsettás portrék, az ezüstös tónusú csendéletek, a folyóparton álldogáló, elhagyott malmot ábrázoló tájképek. Olyan társadalomtörténeti pillanat tanúi lehetünk a tárlaton, ami felér azzal a másik, nagy találkozással – Rembrandt mester önarcképe előtt állva.
Ember Ildikó főkurátor rendkívüli érzékkel formált közönségsikert az anyagból. Nem a műtörténeti analógiákat helyezte a fókuszba, hanem az élet szépségeire figyelő adófizetők magabiztos ízlését. Ahogy az egyes tematikus részek a történelem felől a magánélet intimitásáig haladnak, úgy rajzolódik ki a fontossági sorrend, ami természetesen nem esik egybe a műtörténet szempontjaival, de annál sokkal gyakorlatiasabb értékrendbe szervezi a festők tevékenységét. A megbízások arc- és csoportképekre, ótestamentumi és evangéliumi jelenetekre, tájábrázolásokra szóltak, virágzó üzletág lett a festészet, ugyanakkor hallatlanul nyitott az újra, a meglepetésre. A barokk kevésbé reprezentatív, emberközeli változata éppen azoknak a festőknek a műveiben érte el a tökélyt, akiktől most a tárlaton majdnem kétszáz vásznat látunk: Frans Hals elmosódó portréin, Jan Lievens történelmi jeleneteiben, Jan van Steen életképein, Gerrit Dou utolérhetetlen chiaroscuro árnyalataiban. Willem van de Velde tengeri jelenetei a függetlenségi háború csatáiról, a csaták előtti várakozásról nem a győzelem mámorát örökítették meg, hanem a képtelen, mégis sikeres vállalkozás fölötti kétségeket, a tengeri köd hatalmát, szinte az impresszionisták modorában. Rembrandt lélektani ábrázolásmódjának óriási hatásához, a rá épülő festőiskolához, a több nemzedéknyi tanítvány munkásságához kellett az a nyitottság és rugalmasság, amivel a megszülető köztársaság harcosai és polgárai, kereskedői és utazói szemlélték a hirtelen kinyílt világot. Ahogyan a kultúra felé fordult, pénzt és energiát áldozott rá – nem utolsósorban megteremtette a modern értelemben vett műkincspiacot –, ahogyan rányílt a szeme a tudományokra – Vermeernek a tárlatra kölcsönzött három festménye közül kettő, Az asztronómus és A geológus ég és föld kitapintható titkait emeli a művészet témájául. De kellett ehhez az Európában egyedülálló vallási tolerancia is – a tárlaton feltűnő arányban jelenik meg a templombelsők ábrázolása, különösen annak tudatában, hogy Hollandiában az egyház alig adott megbízásokat a festőknek –, kellett a gyarmati kincsek és a másfajta életformák megjelenése, a minták fellazulása. Mindezzel együtt járt a személyiség felé forduló figyelem, az önvizsgálat, amiről a legszebben éppen Rembrandt önarcképeinek hosszú sora tanúskodik. Közülük négyet most itt láthat a magyar közönség, de a tárlat végén Forgács Péter videóinstallációja (Rembrandt morph, 2006) az önarcképek teljes során végigvezet, mintegy záróakkordként, profán, de büszke és emelkedett változatban újraértelmezve az újszövetségi „ecce homo” jelentését.
