©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Keletre, magyar!

Lechner Ödön halálának századik évfordulóján éppen az általa tervezett – és legnagyobb vitát kiváltott – Iparművészeti Múzeum életmű-kiállítással emlékezik az építészre.

Gazdag történelmi korszakban született és halt meg Lechner Ödön műépítész. Születése után három évvel tört ki az 1848-as forradalom; halála után két héttel, a szarajevói merénylettel véget ért a hosszú 19. század. Lechner alkotói pályája is a korszakváltás fontos mozzanatát hordozta: ő volt az, aki a historizmusból kiindulva, de egy nagy pillanatban arról letérve, önálló útra indította a magyar építészetet. Halálának századik évfordulóján éppen az általa tervezett – és legnagyobb vitát kiváltott – Iparművészeti Múzeum életmű-kiállítással emlékezik az építészre, aki kimondta a bűvös igét: „Magyar formanyelv nem volt, hanem lesz.”

Az életmű horderejét még ma sem egyszerű felmérni, legalábbis a Lechner-kutatás egyelőre nincs olyan állapotban, hogy egy átfogó, értékelő monográfia készült volna róla. Sokáig a szecessziót sújtó-lesajnáló kínos hallgatás miatt, később talán mert túlságosan egyértelmű volt korszakfordító szerepe, de mindenesetre tény, hogy Lechner kielégítő értékelése máig nem történt meg. (Az évfordulóhoz kapcsolódó, november közepén megrendezett nemzetközi konferencia talán pótol valamennyit ebből a hiányból.) Stílusteremtő géniusza, a kulturális életben való szerepe, iskolateremtő jelentősége és az utódok, a követők életművében a lechneri örökség továbbélésének felmérése még csak nyomokban történt meg. Ez azonban nem ok arra, hogy amikor végre a centenárium indokolja egy méltó életmű-kiállítás összerendezését (utoljára harminc éve volt nagyobb Lechner-kiállítás), még ez is súlyos hiányérzetet hagyjon a látogatókban.

Sisa József kurátor módszeresen kronologikus rendbe szedve vezeti végig a közönséget Lechner egyes alkotói korszakain, a bájos és feltűnő tehetségről árulkodó gyerekkori rajzoktól az első, még olasz neoreneszánsz hatásról tanúskodó terveken át az egyre érettebb szerkezeti és térkompozíciókig. Kiemeli azt az öt világklasszis Lechner-épületet – a kecskeméti Városházát, a Földtani Intézetet, az Iparművészeti Múzeumot, a kőbányai Szent László templomot és a Postatakarékpénztár (ma Nemzeti Bank) épületét –, amelyek minden kétséget kizáróan a századforduló magyar építészetének legjelentősebb eredményei. A hangsúly nem véletlen, hiszen ezt az öt műemlék az UNESCO világörökségi listájának várományosa; közülük több is vészes állapotban van, teljes rekonstrukcióra várva. Valójában a bemutató nagy részét ezek teszik ki, közrezárva a mester törzshelyének, a Japán Kávéháznak korabeli gazdag, rendkívül inspiratív művész-miliőjét megidéző enteriőrt, azét a helyét, ahol egykor Lechner – a barátainak „Papszi” – rögtönzött vázlatai, grafikái és a hozzá kötődő anekdoták bőséggel születtek. A tárlat vége felé egy fejezet a Lechner építészetében különleges szerephez jutott, szinte szobrászati értékű díszítőművészetet dolgozza fel, amelyben a nem építész szemmel figyelők számára is a legnyilvánvalóbb módon testesül meg a magyar formanyelv keleti gyökereinek megidézése, és vele Lechner stílusteremtő bravúrja. Ezután még egy egység a kései munkákkal foglalkozik, és megemlíti a munkatársakat, követőket.

Ez az, amit a kiállítás megmutat. Amit sajnos nem, az viszont a lényeg: az, hogy Lechnerrel minden megváltozott a  magyar építészetben. Nem csupán a saját formanyelv keresésére irányuló törekvések indultak el, de maga az építész szerepe is megváltozott; az irodában robotoló tervező helyett kedélyes, művésztársaságban időző városi jelenséggé lett, egyfajta atya-figurává,  akinek markáns véleménye van a politikai és társadalmi folyamatokról. De megváltozott a mester és a tanítványok viszonya is, hiszen a Pártos Gyulával való közös iroda felbomlása után Lechner inkább a fiatalokban látta építészeti elveinek legfogékonyabb közegét, és ebből egy teljes iskola indult. Nem a mester használta formai jegyek ismétlésével, hanem a keleti gyökereknek, a népművészeti mintakészletnek építészeti kiaknázásával, az organikus térkompozíciók és a korszerű szerkezetek alkalmazásával; vagyis mindazzal, ami az addig nyugati mintákat követő magyar építészetben valóban eredeti, saját, karakteres és modern lett. Vágó Lászlótól Lajta Béláig ez az örökség munkál. Erről a kiállítás csupán néhány szót vesztegetett, és így aki a témát ismeri, nem kapott újat, aki nem, annak semmi nem derült ki ebből a nagyon fontos vonatkozásból. Valójában a bemutató megmaradt egy szolid, precíz, de közhelyes szinten, és ebből a néhol kifejezetten poros stílusú fotók sem tudták kihúzni. Az eredeti tervanyag bemutatása nem különleges erény, hanem szinte kötelező szakmai minimum, az életrajzi rekvizitek, a Lechner épületeiről származó látványos majolika-elemek ugyanígy. A főmű, a tárlatot befogadó Iparművészeti Múzeum saját terei, a földszinti térsor fantasztikus keleties plasztikája háttérbe szorult a szürke installációfalak mögött, és a középen kivágott stilizált virágmotívumok, melyek egy-egy egységet vannak hivatva elválasztani a következőtől, átláthatóvá teszik ugyan a tér folytatását, de szegényesen hatnak itt, ebben a különleges belső térben. A „cigánykirály palotája”, ahogyan ezt egy korabeli kritikusa gúnyolta, a lehetőségekhez képest sajnos nem kapott főszerepet alkotója életmű-kiállításán. Még a múzeum teljes rekonstrukciójának és bővítésének aktuális tervei is kissé háttérben maradtak, pedig azokat egy nagy monitoron lehet látni, de nem úgy elhelyezve, hogy a makettek, fotók, tervek között a megfelelő hangsúllyal lehessenek jelen.

Halálakor Lyka Károly így búcsúztatta Lechnert a Művészet hasábjain: „A Japán kávéház művészasztalának szelíd bohémje királyi örökséget hagyott a magyar építőművészetre. Abból elélhet még néhány nemzedék.” Sajnos, a kiállítással ez a királyi örökség nem kapott sem igazán méltó trónust, sem a „birodalma” gazdagságához illő figyelmet a mai utódoktól.

Lechner, az alkotó géniusz

Iparművészeti Múzeum

2014. november 20. - 2015. május 31.