©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Emlékezetkultúra

A háború utáni Francia Köztársaság emlékezetébe mélyen beágyazódott az ellenállás mozgalmának mítosza, melynek megteremtésében de Gaulle tábornok is élen járt. Minden bizonnyal dicsőbb tett volt ez, mint a Londonban felállított emigrációs kormány.

Franciaországban idén a felszabadulás és a nácizmus fölötti győzelem hetvenedik évfordulójára emlékeznek. A megemlékezések tavaly ősszel kezdődtek, Párizst ugyanis 1944. augusztus 25-én szabadították fel a szövetséges csapatok és francia ellenállók egy csoportja. Párizs felszabadításáról nagyszabású és ingyenesen látogatható kiállítást rendeztek ősszel a városházán. A kiállítótér legfőbb attrakciója a közel húszméteres óriáskivetítőn megelevenített archív felvétel volt, amely az augusztus utolsó heteiben zajló párizsi eseményeket mutatta be: az utcai tűzharcokat, a rendőrség épületének visszafoglalását, végül pedig de Gaulle tábornok diadalmas bevonulását. A filmen kívül plakátokat, dokumentumokat, személyes tárgyakat is meg lehetett tekinteni, vagyis mindazt, ami a párizsiak szemében a felszabadulás mai „folklórjának” része. Ennek a kiállításnak a legérdekesebb darabja az ellenállók földalatti hálózatáról készített rajz, amely az utcák, pincék, házak, épületek közti lehetséges átjárókat jelöli. Ez a térkép Rol-Tanguy (a párizsi ellenállás és az illegális kommunista párt feje, aki csapataival ténylegesen részt vett Párizs felszabadításakor az utcai harcokban) hagyatékából került elő. Tanguy szervezte meg embereivel valahol a Denfert-Rochereau tér alatt a párizsi ellenállás mozgalmát.

A háború utáni Francia Köztársaság emlékezetébe – állampolgári konszenzusként és egyesítő erőként – mélyen beágyazódott az ellenállás mozgalmának mítosza. Pedig ez közel sem volt olyan nagyságrendű esemény, mint amennyire jelentős szerepet játszik a franciák kollektív emlékezetében. A mítoszteremtésben alighanem de Gaulle tábornok járt az élen, hiszen a kollaboráló Franciaország korrupt, antiszemita, szervilis képével szemben meg kellett teremteni az ellenállási mozgalom országának imázsát — hogy a vesztes oldalra került franciák a győztesek oldalán tudhassák magukat a felszabadulás után. Alighanem ez a manőver volt de Gaulle tábornok igazi politikai remekműve, s nem a Londonban felállított emigrációs kormány. Ha azonban közelebbről megnézzük ezt a mítoszt, például Párizs tekintetében, kiderül, hogy 1944. augusztus elején 5500 ellenálló működött a fővárosban, augusztus 19-én 35000 fő, majd közvetlenül az amerikai csapatok bevonulása előtt ugrott fel ez a szám 50000-re. Azaz, száz párizsi lakosra mindössze egy ellenálló jutott, és az ellenállók összlétszáma alapján azt is megállapíthatjuk, hogy tízből kilenc szinte „csak” a közeli győzelem ígérete láttán aktivizálta magát. A francia partizán – egy emigráns orosz nő – dala (1943), alighanem a rebellis francia nemzeti identitás részévé vált, olyannyira, hogy felmerült annak az ötlete, hogy ez a dal legyen a nemzeti himnusz.

Az emlékezés-sorozat filozófiája az archívumok megnyitására épül. Különböző regiszterek között válogatva a történelem olyan, partikulárisnak látszó szövegeivel is találkozhatunk, mint amit például a Vasutasok hangja, szóbeli történelem 1930 és 1950 között című kiállítás kínál. A különböző műfajú és tartalmú visszaemlékezések polarizálják az emlékezet kultúráját, a személyes beszámolók pedig tartalmat adnak nekik. Így ugyanaz a francia „hivatal” egyrészt a náci hadsereg hadigépezetének, másrészt a francia vasutas ellenállóknak is az eszköze: a személyes történetek tükrében. (Vasutas interjúk c. kiállítás megtekinthető 2015. április 8-tól 2015. június 20-ig, helyszín: 59 rue Guynemer, 93383 Pierrefitte-sur-Seine Cedex, Metró: Saint-Denis Université)