©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Láthatatlan városom

Pallag Zoltán A város bőre című fotókiállítása egyrészt egy régész komoly kísérlete, másrészt pedig egy költő szerelmesverse egy városhoz és az emlékezethez.

„ma sem leszel már szép fájdalomherceg”

Vesztegzár. A klub neve Vesztegzár volt, szörfdeszkákkal és ausztrál sörösüvegekkel, amelyek különösen sehová nem tartó januári hajnalokon tűntek idegennek, és persze egy kicsit mindig. Nem azért, mert nem érdekes az ausztrál kultúra. Mindegyik kultúra érdekes, akkor is, ha most bevándorlózni szokás: hanem mert annyira abszurdnak tűnt, miért éppen Ausztrália, vajon ki találta ki. Nagy hordók, hogy lehessen rajtuk táncolni, kisvárosi Sakáltanya, talán sör és vodkanarancs, ez volt a kombináció, más helyre vágyakozó pultosok és más helyre vágyakozó vendégek között. De azért minden hétvégén megtalálta egymást az éppen aktuális tánczene, a Ponyvaregény betétdalai meg a fehérvári ifjúság, így teltek napjaink a szörfdeszkák között, kétezervalahányban. Nyáron mindenki kint ült az udvaron, pedig akkor még bent is lehetett dohányozni. Ez mind akkor jutott eszembe, amikor Pallag Zoltán képeit néztem a székesfehérvári Bory-várban. Az egykori ausztrál klub helyén ma gazzal benőtt telek árválkodik, gyanútlan szemlélőnek talán éppen ennyi, a mögöttes rétegek titkosak, archeológus, régész, költő kell, hogy elmondja a jelenig már el nem érő múlt meséit.

A Bory-vár eleve különös hangulatú hely: a középosztály által birtokba vett, decens családi házakból álló kertvárosi negyed közepén álló betonvárat Bory Jenő szobrász a kazamatáktól a tornyokig saját maga építette és díszítette. A vár nagyjából másfél évtizede a székesfehérvári Kortárs Művészeti Fesztivál egyik állandó helyszíne, és itt, az egyik eldugott toronyszobában volt Pallag Zoltán régész és költő (régészköltő, vagy költő-régész) A város bőre című fotókiállítása, amely – közösségi oldalakon már posztolt – fotókból áll Székesfehérvár különböző tereiről. Ahogyan a bevezetőből talán már kiderült, a képek olyan helyeket ábrázolnak, amelyeknek történetük és több rétegük van. Helyek és nem-helyek, emlékhelyek és nem létező emlékhelyek gyűjteménye: a tájékozatlan, vagy a városban nem ismerős személő nem tudja, hogy a semmit nem ábrázoló képeken máskülönben valamit néz, valamit lát, ami egyszer valahol, valakinek, sokaknak vagy keveseknek – létezett. A régész feltárja a múlt rétegeit, történetet, archívumot és emlékezetet hoz létre, tárgyakból és leletekből dolgozik, a jelenben megtaláltaknak ad múltat és arcot – fikciót rendel az omladozó falakhoz. Az emlékezet hol szubjektív, hol tudományos – vagyis szintén szükségképpen szubjektív – köntösébe burkolja az esendőt, az egykor voltat, a tárgyakat, amelyek másokról beszélnek. A költő pedig éppen ugyanezt csinálja. Pallag verseinek jelentős része – és közöttük éppen a legsikerültebbek – annak a folyamatos keresésnek a textuális tapasztalatát rögzítik, amely a képeire is jellemző. A hétköznapiban, az esendőben, a másnak banálisban megtalálni a magyarázatot, a működés azon módozatait, amelyek a város, az idő, az utazás, a szerelem és a fájdalom univerzális modelljeit mutatják meg a hétköznapok vizuális és nyelvi epizódjainak mélyén.

„április van, öt óra kettő, és három versre gondolok egyetlen perc alatt”

Paul de Man belga-amerikai irodalmár szerint az önéletrajz olyan alakzatot hoz létre, amely arcot ad a névhez, vagyis teresít egy alapvetően nyelvi struktúrát. Ezzel azonban máris más kategóriába kerül: a veszélyesen emberi dimenziójába. Az elleplezés mögötti történetek hangok és szavak nélküli bemutatásával a szövegekhez hasonlóan a város maga is önéletrajzi alakzattá válik, a személyes történet helyszíneinek különös elegyévé. A képek az el nem mondott történekre reflektálnak, olyan fikciót teremtve, amelynek valóságalapját már enyészet fedi, megmentése pedig csakis azokra hárulhat, akik sejtik, hogy a történeteket valakinek mindig el is kell mesélnie. A város szövegszerűsége, palimpszesztusként vagy hipertextusként tételezése nem újszerű metaforák az urbanisztikában és a kultúratudományban. Itt azonban a rétegek nemcsak szövegszerűen, hanem testszerűen is létrejönnek, a cím is erre játszik rá: a város egy létező tér, amelyben nemcsak a múlt vagy a szavak, hanem a bőr rétegeinek elevensége is benne van. A bőrt pedig nehezebb felfejteni, mint a szavakat. Fájdalmasabb, csúnyább, véresebb. Alatta egyszer csak nem marad más, mint a hús és a csont, erek hálózatából álló konténer, amely egyszerre gátja és ígérete saját lebontásának. Pallag látszólag békés képein világok és sorsok csatáznak, emlékek és korszakok mérik össze erejüket egymással, amíg csak tartanak a bőr rétegei, amíg csak el nem ér a csontig, hogy végre újra valamiféle kötődést érezzek az utcák, terek, telkek és homokozók iránt, ahol nyomokat hagyni egykor magam sem voltam lusta. Komoly kihívás szembenézni a terek által létrehozott emlékezetgéppel, „hogy mivel is kéne hazamenni és kit találsz ott, ahogy magadat hagytad ezelőtt néhány évvel.”

„nem lesz semmiféle ősz”

Az egyik legérdekesebb, nemcsak régészeti, hanem helytörténeti és mikrotörténeti szempontból is izgalmas projekt a Lövölde úti homokozó feltárására való kísérlet, vagy inkább terv. Az egykori szovjet laktanya mellett található játszótéri homokozó mára – a leírás szerint – elvesztette eredeti funkcióját, leginkább fiatalok gyülekeznek mellette nyáresti sörözésekre. A homokozó nem EU-szabvány, de nem is klasszikus szovjet típusú betonszörny – korát megállapítani ezért is bizonyulna hasznosnak. A benne talált tárgyak (úgyis, mint: leletek) feldolgozása számos kérdésre választ adhatnának a homokozó használatára és a használatból kirajzolódó mentalitások történetére vonatkozóan. Ahogyan Frazon Zsófia etnográfus megnyitóbeszédében fogalmazott: „Számára a város bőre olyan kaleidoszkóp, amelybe ha belenéz, mindig új képet és történetet lát: hiszen állandóan változik, újrarázódik, előkerülnek vagy elvesznek részletei, de minden mintázatában izgalmasak.”

A kísérlet korántsem lezárt, további szakemberek és szemtanúk bevonásával a „városi bucka” története valódi közösségi projektté bővülhetne, amely segítene feltárni a kulturális emlékezet marginális régióit. A képek nézőjének nem véletlenül juthat eszébe Italo Calvino Láthatatlan városok című nagyszerű regénye, amelyben Marco Polo, az utazó különféle városokról és a városokban kialakuló viszonyokról mesél Kublai kánnak – városokról és vágyról, városokról és emlékezetről, városokról és jelekről. A gyanútlan olvasó csak a végén jön rá, hogy tulajdonképpen végig egyetlen városról, a szülővárosáról, Velencéről mesélt: Pallag képei ugyanígy ábrázolhatnának különböző városokat, mégsem ezt teszik. Székesfehérvár az ő Velencéje.

A kortárs városi archeológiát egy mikroblogon is nyomon lehet követni, a város közelmúltját feldolgozó archívum folyamatosan új képekkel bővül. Olyan, látszólag hétköznapi tereket láthatunk, amelyeknek a létezéséről gyakran azok sem tudnak, akik mindennapjaikat ugyanott töltik. Erre jó példa a belvárosi Táncsics Mihály utca egyik házának udvarában álló elhagyatott ház, amely profán és lelakott mise-en-abmye-ként csábít arra, hogy megnézzük élőben is, vagy ilyenek a házszámok változásait vagy éppen azonosságait ábrázoló fotók, amelyek a narratívaképzés és a taxonómia kényszerének rendszerszintű működését illusztrálják. Házak, hirdetőoszlopok, udvarok, homokozók és köztéri lámpák mutatják meg, hogy egy városnak akkor is sok arca van, ha lakói ezzel nincsenek tisztában, és azt is, hogy mindig vannak tárgyak, amelyeket meg lehet szólaltatni. Hogy vannak történetek, és vannak, akik elmesélik őket.