©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Facebook a síneken

Mi az a krampács? Hol próbálták ki először Magyarországon a lóvasutat? Mennyire voltak pontosak a régi vonatok? A válaszok nem késnek: menetrend szerint a Skanzenben!

„A vasutakat idő hozta, és nem ön, drága miniszter úr” (Széchenyi István: Ein Blick, 1858)

A hosszú 19. század történelemfordító változásai, a múlt század társadalmi folyamatainak jelentős része gőzmozdonyokon robogott be a magyar társadalom történetébe: a magyarországi és az európai vasútközlekedés szükségszerűen több egyszerű technikatörténeti fejleménynél. A vasút sikertörténete ugyanakkor a hozzá szorosan kapcsolható – egymást megteremtő – polgárosodás sikertörténete is – erre hívja fel figyelmünket a Szabadtéri Néprajzi Múzeum A vasút fénykora – a vidék modernizációja című kiállítása.

A kiállítás – a kötelező nagy eredettörténetet egészségesen mellőzve – bátran hagyja ki a reformkor vasúthálózatainak nagy történeti lózungjait. Feltételezve, hogy a témából legalább az érettségire alaposan felkészültünk, az első pillanattól a címében jelölt jelentésrétegekre fókuszál. A nagy történeti kitekintést a kiállításra jellemző szolid interakcióval oldja meg: a terem közepén vetített terepasztalon láthatjuk a vasútépítés nagy korszakait, a dinamikusan váltakozó korszakok vasúthálózati térképével. A változó kép kerete változó keret – a terepasztal körül a mai polgárok számára sem idegen Intercity köröz.
A vasút építőinek speciális életvilágai csak érintőlegesen jelennek meg ugyan, de megismerkedhetünk új munkakörökkel – megtudjuk, mit csinált a krampácsoló és a kubikus, bár a kiállítás sajnos a jól ismert szavak eredetével adós marad.

Helyi érdekek

A vasútépítések nagy mozgásai után a helyi érdekű „vicinálisokról” derül ki, hogyan befolyásolták a polgárosodás kialakulását. A helyi érdek nem véletlen, a „panamák lápvidékén” a vasútvonalak kijelölése is hajtott pár mérnöki szempontból kevésbé védhető kanyart, amit a nem kevés karakterizálással átitatott korabeli filmrészlet is – egy csipetnyi didaktikussággal – felerősít. „Ő építi a vasutat, azért gyütt ide, mégis lesz vasutja a falunak” – lelkesedik a leendő polgár a mérnök úrnak.

A kiállítás egyik erősségét adják a belépő számára először szembetűnő nagyméretű képek azokról a társadalmi rétegekről, amelyek a vasutat használták, valamint azok a tárgyak, amelyek őket jelenítik meg. A vonaton utazás mindennapi élményét társadalomtörténeti távlatba helyezve tűnik fel az a mindennapi valóság, ami talán egy krampácsoló esetében aligha volt megtapasztalható. Az Észak-magyarországi falu tájegység uradalmi magtárában kialakított tárlatnak előnyére válik a nagy képen belül jól elkülönített, de vele szervesen összefüggő kis képek megjelenítése. Amíg a kiállítási terület alsó szintjén a nagy korszakalkotó történetek színhelyét láthatjuk, az emeleten már az egyén és a közösség jelenik meg ebben a folyamatban, látható a vasút közvetett hatása a népviseletre, a bútorkultúrára. Míg az első szinten megtudhatjuk a lajtántúli lógó és a lajtáninneni álló muskátlik közötti, máig ható

A második szinten a vasutasok élete mint társadalom a társadalomban jelenik meg. Sajnos a tárgyanyagban gazdag kiállítás itt egy pillanatra elveszti plasztikusságát, amit majd a Legöregebb vasutas címmel készített dokumentumfilm és az egyletek életének bemutatása csempész vissza, hogy a dinamika ne törjön meg. A négy bemutatott vasutas életéből leginkább a dokumentumok alapján derülhetne ki sorsuk egyedisége, de ebben mégis inkább a szövegek segítenek. A zenei anyagok és a Bodrogi Gyula által olvasott szövegek, amelyek a kiállítás vége felé találhatók, talán kevéssé lelték meg a helyüket. Annak ellenére, hogy az összeállítás jó, és leköti a figyelmet, részleteiben a korábban látottakhoz kötődne.
A testérzékeny képböngésző újszerű, bár a mozdulatok még bátortalanok voltak – az enyémek is –, de biztos, hogy javára válik a kiállításnak, hisz a képernyő körül nem alakul ki tömeg.
A termek szolid zsúfoltságát a nagy, piros vasúti tehervagonok oldalát idéző hátterek szelídítik meg. Ahol a tárgyi anyag kevesebb – jellemzően a vasutas életrajzoknál – ott 924 mozdonyvezető portréjának montázsa teszi „belakottá” a teret.

A harmadik szinten a vasút mint a szórakozás lehetősége, játék, makett vagy modell jelenik meg. Sajnos a tudományos és jól felépített kiállítás pihenőjeként berendezett terem nem adja vissza a korábbi terek sokszínűségét. Egyrészt a térben elkülönülő padlástér tónusai, az üres felületek nem folytatják a korábban látottak vizuális világát. A gyerekek inkább a belépőnél látható makett mozdony és térkép felé veszik majd az irányt, és ezt jól is teszik. A tágas üres tér ezzel együtt lehetőséget nyújt a múzeumpedagógusoknak – a kiállítás kurátorának eredeti elképzelése szerint –, hogy élettel, ötletekkel töltsék meg, így összekötve a korábban látottakkal-hallottakkal.

A vasút fénykora – a vidék modernizációja kiállítás nem légüres térben áll, kurátorának blogja (www.skanzenkurator.blog.hu) mellett kiadványok egészítik ki: a kiállítás katalógusa, a Skanzen Füzetek két újabb darabja: a Skanzen Vonat és a Resti, valamint egy múzeumpedagógiai kiadvány, az Úti passzus. A Skanzen Vonat elolvasása után akár fel is szállhatunk rá a kiállításnak helyet adó Magtár melletti megállóban, és stílszerűen távozhatunk a „Békának” becézett kötöttpályáson, ahol a Restit elolvasva érkezésünk után nem okoz meglepetést a mezőhegyesi vasútállomást megjelenítő bejárati épület restijének választéka sem.

A vasút fénykora – a vidék modernizációja a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum Észak-magyarországi falu tájegységében, az uradalmi magtárban tekinthető meg. Bővebb információ a Skanzen honlapján!

Még több fotó a Magyar Múzeumok képgalériájában!

Kapcsolódó cikkek:

Cimkék: