©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Kunst/Stoff

Intervenció, lábjegyzet, ablak vagy tükör: lehet-e egy teljesnek tekintett állandó kiállítást még teljesebbé tenni?

Mohay Tamás azt írta a Néprajzi Múzeum Ablak MűTárgyÖsvényéről: „Egy huszonnégy éve álló kiállításba nem lehet beépíteni sem az azóta eltelt negyedszázad, sem a másfél évtized szakmai eredményeit, muzeológiai meglátásait, új ötleteit.” Nem álltam volna meg talán ennél a mondatnál, ha véletlenül nem épp ekkor járok Augsburgban, a Staatliches Textil- und Industriemuseumban (tim). Augsburg már a középkortól kezdve a textilgyártás regionális és globális központjának számított, és egészen a 20. század második feléig az is maradt, függetlenül attól, hogy mikor mi számított regionálisnak vagy globálisnak. Az augsburgi textilipari tömeggyártás az utolsó globalizációs hullám után szűnt meg, amikor a termelést kihelyezték a Távol-Keletre. Az intézmény ennek a történetnek nyújt múzeumi reprezentációt egy egykori gyár területén. Most elsősorban nem is erről a mintegy öt éve megnyitott múzeumról és kiállításról akarok írni, hanem arról az időszaki művészeti tárlatról, amelyet 2015 májusában nyitottak meg, és november végéig volt látható.

 

[forrás: http://www.timbayern.de/]

 

„A KUNST│STOFF című tárlat teljes egészében felforgatja az állami textilipari múzeum esztétikai hatását. A rendezők vették a bátorságot, hogy olyan lábjegyzetet illesszenek a kiállításhoz, amely a múzeum kulturális küldetését— öt évvel a megnyitása után — újradefiniálja. Ennek érdekében az intézmény (tim) a meghívott művészeket arra kérte, hogy erőteljes beavatkozással (intervencióval) törjék fel az állandó kiállítás elbeszélését” — írja a tárlatvezető.

Röviden mégis előbb a hátteret jelentő állandóról: a kiállítás térbeli kerete egy egykori hatalmas gépcsarnok, eszköze döntően a sok eredeti tárgy — főleg a gyártás és anyagtechnika tárgyai —, mely nyilvánvalóan a helyszín hagyatéka. Jelentős eszmei vagyont alkotnak azok a mintakönyvek, melyek több száz évre visszamenően tartalmazzák nemcsak a helyi gyártási és fejlesztési kísérleteket, hanem a konkurenciáét is. A mintakönyvek jó része még feldolgozatlan, de a kiállítás-építő Atelier Brückner látványos digitális játékot kerekített belőle. A kiállítás második része a textilipar és a ruházat társadalmi vonzatait divat- és öltözettörténeti tárlókban mutatja. A hatalmas gépcsarokban kisebb szobányi fülkék is sorakoznak egyes, inkább különálló tematikus tartalmakkal: a középkori textilgyártásról, az 1848-as forradalomról Augsburgban, a 19. századi szociális és szocialista mozgalmakról, az ipari termelés 20. század végi kihelyezéséről és a munkanélküliségről, a jelenkori high-tech fejlesztésekről... stb. Nekem különösen tetszett az, amelyben 19/20. századfordulós metszetek voltak kiállítva eredeti keretben, melyek a gyárépületek és a munkáskolóniák építészeti (ma úgy mondanánk, látvány-) tervét mutatták. Ehhez a rendkívül gazdag képsorozathoz három eredeti üzemi blokkolóóra társult: valóban szép tárgyharmóniában reprezentálva a „tömeg” létrejöttének tér- és időbeli metszetét.

 

[forrás: http://www.timbayern.de/besucherinformationen/bildergalerie/ausstellungsrundgang/]

 

Sajnos, mivel én a „csupasz” állandót nem láttam, csak az időszaki művészi „intervencióval” módosítottat, nem volt egyszerű magát az alapnarratívát felidézni, olyan erős volt a hatás. És ez a tény már mondanivalóm szempontjából lényeges: lehet egy ötéves állandó kiállítást felforgatni, ahogy lehet és olykor kell újraolvasni egy szöveget. A tim állandó kiállítása egy meglehetősen egyszerű, globálisan ismert és nagy vonalaiban azonos technika- és technológiatörténeti folyamatnak, illetve társadalmi vetületének könnyed, látványos, érzéki, kicsit túldimenzionált, de nagyon játékos bemutatása. És ezt forgatta fel a művészi intervenció.

A KUNST│STOFF projektben összesen 29 műalkotás készült, ebből 25-öt állítottak fel az állandó kiállításban, kettőt az előtérben és kettőt a támogató cégek székhelyén. A néhány itt bemutatandó műalkotás kiválasztásában elsősorban azt tartottam szem előtt, hogyan reflektáltak az állandó kiállításra, hogyan befolyásolták annak narratíváját, hogyan nyúltak bele az eredeti displaybe, és kínáltak ezzel új olvasatot. (Az alkotások leírásában felhasználtam a tárlatvezető szövegeit is.)

1. Olaf Probst: IdentitytitnedI – Grauwert Nr. 30. [...szürkeárnyalat]

 

 

[forrás: http://www.timbayern.de/]

 

 

A két képen két alkotás van. Míg az állandó első kulcstárgyára, a régi gépre fonódó, azt átölelő, megfojtó puha, meleg, fényes rongykígyó meglehetősen magától értődő játékosságot hordoz, a mögötte (f)eltűnő neonzöld függöny — mely az egyik nagy terem teljes hosszában végighúzódik — olyan hátteret alkot, amely alig észrevehető. Az alkotás a múzeum technológiáját használja fel, és az IDENTITY szót szövi több ezerszer az anyagba. Ahogyan a betűsort sűríti, ritkítja, forgatja, úgy válik az az anyagban láthatóvá vagy láthatatlanná. Az alkotás egyrészt hátterévé válik a teljes gépteremnek és a technológiáról szóló összes displaynek, másrészt olyan mintha színével hangsúlyozná, kiemelné a gépeket.

 

2. Elisabeth Aro: Traduttore, traditore [Fordító, áruló]

[forrás: www.elizabetharo.com]

 

Az alkotás egy hatalmas szövött textil, mely az állandó két fülkéjét és a köztük lévő felületeket is elfedi. A szövött kép nem más, mint egy hangfelvétel frekvenciarajzolata. A hangfelvétel pedig az augsburgi születésű Bertold Brecht egyik versének (Fragen eines lesenden Arbeiters) előadása. Maga az alkotás az eredeti szöveg nyelvi, elbeszélt, rögzített, lejátszott, képpé formált fordításai közötti kapcsolat (átadás-átvétel) viszonyát feszegeti. A hatalmas textilmű pedig az állandó installációját veszi birtokba, és ezzel még a legszelídebb megoldást választja; hisz egy eddig semleges szürkével borított falat színez át.

3. Christine Ott: Kryptogramm 15.001

[forrás: http://blog.bernina.com/de/2015/11/kunst-stoff/]

Az alkotás egy jó 8 m hosszú szövött textil, melyet a múzeum gépein szőttek, mintázata „rendszertelen” fekete pöttyök mátrixa. A minta eredetije egy olyan lyukkártya, melyet a 19. század elején J. M. Jacquard fejlesztett ki a bonyolult szövésminták automatizálására. A szőtt minta egy szövésminta absztrakciójának tárgyi valósága. Nincs messze Elisabeth Aro gondolatmenetétől. Maga az alkotás a gépteremből omlik ki a látogató feje fölé vonva sátrat. Az alkotás felhasználja a múzeum tárgyi és szellemi tulajdonát, és azt nagyon egyszerű és nagyon igényesen megalkotott tárgyban idegeníti el.

 

 

 

 

 

4. Rose Stach: Ich wasche meine Hände in Unschuld [Ártatlanságban mosom kezemet]

Szintén a múzeum gépein szőtték a következő alkotás végtelenül egyszerű darabjait: halványszürke kéztörlők, melyekbe sötétlila számsort szőttek. A szám összetéveszthetetlenül a holocaust haláltáboraiban használt tetoválásra utal. Az Ártatlanságban mosom kezemet... nemcsak a maga tárgyi valóságában rendkívül erős, nyomasztó üzenet, hanem azért is, mert részben különálló installációban, részben viszont eredeti displaykben helyezték el itt-ott a gondosan hajtogatott törölközőket, például a 30-as évek divatját reprezentáló tárlóban, és ezzel a gesztussal az egész eredeti tárlót újraértelmezték.

 

 

[forrás: https://rosestach.wordpress.com/works/installations/]

 

 

 

 

5. Michael Hofstetter: Webfalten [Szövési hibák]

[forrás: http://www.timbayern.de/]

 

Az alkotás teljesen betakarja az állandó két eredeti hatalmas vitrinjét. A szürke szöveten két képsorozat jelenik meg kisebb mezőkben. Az egyik képsorozat a 19. századi amerikai gyapottermelő fekete rabszolgák kiszolgáltatottságát, elnyomását mutatja, a másik ugyanennek a korszaknak a divatját. A korabeli ábrázolások érzékisége, kéjsóvár naturalizmusa a két képsorozat között különös párhuzamot von. A textilburkolaton a képekkel azonos méretű és keretezésű lyukak vannak, melyeken keresztül mégis „belátni” az eredeti, de teljesen sötét tárlóba. A résekhez zseblámpát készítettek ki, hogy bevilágítva segítsen a kukucskálásban. Ahogy a leskelődő látogató a zseblámpa fénykörében felismeri az elmúlt két évszázad divatját, egyszerre önti el a kukkolás édessége és szégyenlősége.

 

6. Esther Glück: Shaping-shirt, 1-3

[forrás: http://blog.bernina.com/de/2015/11/kunst-stoff/]

 

Az alkotás főleg a pozíciójával reflektál az állandóra. Három eltűnt embert idéz: az augsburgi textilgyárost, Arthur Arnoldot, akit Dachauban, illetve a fivérét és annak feleségét, akiket Theresienstadtban öltek meg. Az első férfialak ruhája az augsburgi zsidó temető fáinak lehullott leveleiből áll; a két házastárs ruhája az Eger folyó hordalékhomokjából, ahová a Theresienstadtban meggyilkoltak hamvait fújta a szél. A láthatatlan alakokra simuló ruhákról csak közvetlen közelről látszik, hogy romolhatatlan, de organikus anyagokból olvadtak össze. A félhomályban himbálózó alakok mögött ott fénylik a század első felének báli divatja.

 

7. Shaheen Dill-Riaz / Nausikaa Hacker: Haul [Zsákmány]

Illusztratív kép nélkül is elképzelhető az alkotópáros videoinstallációja: két, egymás fölé helyezett képernyőn szinkronban futó rövidfilmekről van szó. Az egyik a 2013-ban Bangladesben több mint ezer ember halálát követelő összeomlott ruhagyár egyik áldozatával készült beszélgetés, a másik egy közösségi oldalra feltöltött öndokumentáció, melyben egy lány elmeséli, milyen olcsón és jól vásárolt be az imént, és minden egyes ruhadarabot felmutat a kamerának. Nemcsak a két film párhuzamos vetítésének kiáltó ellentéte nyújt nagyon erős élményt, hanem az eredeti display mint háttér is: ugyanis a filmeket a 19. század nagy ipari fellendülését és a munkásosztály megszületését mutató térben vetítik.

 

8. Lab Binaer: Basilika

[forrás: http://www.timbayern.de/]

 

A fény- és hanginstalláció a múzeumnak is helyet adó ipartelep egyik teljesen üres és bontásra ítélt csarnokában látható, s a gépcsarnok falaira és tartóoszlopaira vetített grafikai show-ból áll. Vizuális nyersanyagát két forrás adja: egyrészt egy lyukkártya digitálisan újraalkotott verziója. A lyukkártya a múzeumi gépen szőtt szövegmintát (Made in Augsburg) adja ki. A mintázat a szövőgépek zajára írt zenére pereg. A show második fele a múzeum tulajdonába került több száz vagy ezer mintát tartalmazó mintakönyvek anyagából válogat, a mintakincshez illeszkedő harmonikus zenei aláfestéssel. A Made in Augsburg feliratú, a nyitvatartási időn kívül a múzeumi gépeken szőtt textileket meg lehet venni a múzeumshopban.

 

[Továbbá részlet: http://www.labbinaer.de/ ]

 

Hogyan reflektáltak a művészek a múzeum narratívájára? Egyrészt lementek a múzeumi elbeszélés legmélyére. A textiltechnológia legapróbb részleteit tették láthatóvá, és ezzel hangsúlyozták, megerősítették az eredeti elbeszélés egy részletét. Másrészt használták a múzeum és a művészet közös eszköztárát az elidegenítést és eltávolítást annak érdekében, hogy a látogató belebotoljon szinte abba, ami mellett eddig elment. Harmadszor adaptálták a múzeum szellemi hagyatékát, gondosan kidolgozott jelenkori technikákkal jelenítették meg az örökséget. Negyedszer nagyon erős, kritikai reflektorfénybe állították a saját történelem vagy a saját társadalom egyes tényeit. Ezzel felhasználták az eredeti narratívát, és továbbléptek rajta. Igaz, néhány tárgyat, displayt, installációt kitakartak, kicseréltek, néhány eredeti tárgyat ideiglenesen kivettek a tárlókból, néhány tárgy mellé más került, és ezzel, tény és való, újraírták a múzeumi elbeszélést. Összességében azonban olyan esztétikai, intellektuális és emocionális élményt adtak hozzá az állandóhoz, hogy az sokszorosával gazdagodott, pedig már eddig sem volt szegény.

(s)