©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Hardcore: túl szexire sikerült a kiállítás a Szexmúzeumban

Legalábbis a Hyperallergic beszámolója szerint. A 2002-ben a New York-i 5. sugárúton megnyílt múzeum „Hardcore: az obszcén képek másfél évszázada” című kiállítása tényleg voyeurré teszi a gyanútlan látogatót?

Hogyan tudja egy múzeum izgalomba hozni a látogatóit úgy, hogy közben hiteles is marad egy szex-pozitív küldetésben – teszi fel a jogos kérdést Hannah Stamler újságíró, majd kifejti, hogy miért is nem sikerült ez a New York-i kiállításnak, amely erotikus filmeket, fényképeket, füzeteket és rajzokat gyűjtött össze az elmúlt 150 évből. Ezek a tárgyak azt bizonyítják, hogy a látszólag prűd viktoriánusok is legalább annyi erotikus fantáziával voltak megáldva, mint mi.

Már jóval a pornográfia történetében mérföldkőnek számító 1972-es Deep Throat (Mély torok) című klasszikus előtt is örökítettek meg szexuális aktust az ejakulációtól az azonos neműek közötti szexen át a fétisjelenetekig. Több fénykép ábrázolja például, ahogy nők izgatják egymást gyertyával, vagy korai, háziszőttes dildóval.

Ezek mellett a 20. század első évtizedeiben készült pornográf filmeket is lehet látni, amelyeket klubokban, magánházakban, bordélyokban vetítettek kizárólag férfiak szórakoztatására. A műfaj legemlékezetesebb példája a Mindigkész Harton (Eveready Harton), egy húszas években készült pornó rajzfilm, a neves rajzfilmes Winsor McCay (1867–1934) alkotása. A címszereplő nem is ember, hanem egy nemi szerv, egy hatalmas pénisz, amely a saját útját járja.

Ezek a szexuális tárgyak is azt bizonyítják, hogy az a generáció már messze nem volt olyan aszexuális és prűd, mint ahogy még most is sokan gondolják, és ahogy a Foucault és a feminista történészek előtti történelem láttatni szerette. A kérdés az – mondja a cikk írója – hogy a Hardcore kurátorai vajon azt kívánják-e tőlünk, hogy ezt rezzenéstelen arccal vegyük tudomásul, vagy cinkos vigyorral.

A zavar abban rejlik, hogy a semleges helyett kimondottan szexi designt terveztek a kiállításhoz, ami aláássa a tudományosságot, mivel körbejárva a tárlatot úgy érezheti magát a látogató, mintha felnőtt kukkolós játékban venne részt. (Ebből a rövid promo videóból tájékozódhatunk az állítás igazságtartalma felől és az atmoszféráról.)

White cube helyett a galéria falait feketére festették, a tárgyakat komikusan gyenge fénnyel világították meg, ami a szerző szerint inkább emlékeztet egy kopott pornópalotára, mint tudományos igénnyel készült kiállításra. Ráadásul a Hardcore egy pincében kapott helyet, ami a szerző szerint nem szerencsés üzenet, ha a múzeum célja az, hogy támogassa a szexualitást körülvevő nyílt diskurzust.

Így a kiállítás elszalasztott lehetőség marad, mivel keveset tesz azért, hogy eloszlassa a vélekedést, miszerint az ilyen képek és tárgyak mocskosak, elítélendők és szégyellnivalók. Ezzel szemben a múzeumnak az állatok szexuális életét bemutató másik tárlata (The Sex Lives of Animals) remekül mutatja be tárgyát, informatívan, objektívan és szellemesen – a rovaroktól a főemlősökig. Az ott olvasható szövegek tudományosak, tárgyilagosak. Hasonló hozzáállással a Hardcore is lehetett volna intellektuálisan izgató, mondja a szerző, hiszen mégiscsak az agy a legfontosabb nemi szervünk.

(s)