Az év kiállítása 2015: Eszmélet. A József Attila Emlékhely kiállítása
DÍJAZOTT
2015 tavaszán nyílt meg újra a Petőfi Irodalmi Múzeum tervei alapján a Ferencvárosban, a Gát utca 3-ban, a költő szülőházában a József Attila Emlékhely.
| Kalla Zsuzsa |
2016-05-21 15:00 |
Emlékhely – sokat használt szó, súlyos és szerteágazó asszociációkkal. Tehetünk-e mellé olyan jelzőket mint az élvezetes, a hívogató vagy akár a játékos? Erre keressük a választ József Attila szülőházában, a Ferencvárosban.
Eszmélet. A József Attila Emlékhely kiállítása
Vajon mit vár, aki becsönget a Ferencváros felújított sétálóutcájában az egyik régi házba, ahol a kapucsengőn a József Attila Emlékhely felirat olvasható? A kérdés költői, a helyzet fiktív – ma valószínűleg már alig áll olyan látogató a zárt ajtó előtt, aki nem kutakodott volna előzőleg az interneten, ne nézett volna rá a kiállítóhely honlapjára.
Mégis többnyire meglepetéssel néz körül, aki belép, áthalad a gondozott udvaron, benyit a világos, szellős, levegős kiállítótérbe. Az emlékhely tényleg megújult – aki nem látta a régi állapotokat, az is sejtheti milyen távol került a korábbi gangos, munkáslakásos, pislogó villanykörtés Gát utcai szoba enteriőrjétől, távol a régi bérkaszárnyák, a kosz a bűz, a városi szegénység légkörétől. Rugalmasan és természetesen alkalmazkodott a környezet változásához, az átalakulóban lévő Ferencváros közegéhez, amit zárt belsőterű, szépen felújított régi bérházak, lakóparkos kialakítású új beépítések és a SOTE modern elméleti tömbje jeleznek. Az utcán egyre több a külföldi diákok, a kézműves fagyizó, a bisztró, a borkülönlegességet kínáló bolt, a nívós autó.
A rendkívül igényes kialakítású, szinte érzékien szép, tartós anyagokból készült felületek, az osztott, de átlátszó terekkel, a törtfehér, a szürke, a bézs árnyalataival játszó, az erős színekről lemondó installáció éteri, tiszta hangulatot teremt. A padlótól a mennyezetig „összekomponált”, aszimmetrikus, de tükröztetett belsőépítészeti elemek mindegyike hordozófelület is. Nem emlékszoba, hanem emlékhely, bevallottan szubjektív muzeológiai vízió, amely nem fikciós, hanem történeti dokumentumokból építkezik. Újrafogalmazott klasszicista panteon. Nem elsősorban a „mester”, inkább a mesterség előtti tisztelgés – itt az életdráma színpada helyett inkább a költészet örök derűjét, soha nem múló érvényét, tisztaságát, derűjét sugalló csarnokot látjuk.
A két oldalról olvasható ívelt üveglapokból álló belső kör ezt, a „költői lakozást” járja körül. Körben a falakon, a privát lét szenvedéstörténetét József Attila saját megfogalmazásában olvashatjuk. A sokaknak bizonyára ismerős Curriculum vitae-ben egy fiatalember adja elő a vele történteket, látszólag szenvtelen hangon – az izzó vádirat azonban nehezen olvasható részvétlenül, információként. Kiutat és feloldozást a szöveg feszültségéből a központba helyezett három hatalmas, megvilágított fotó kínál: a költő korai portréi között a középpontban – a sok konkrét személyt magába sűrítő – a Nőt látjuk, tehát a fiatalság, a szerelem szimbólumai uralják a meghatározó falsíkot.
A teljes tér közepén álló henger, ami fölött a költő órája lóg számos asszociációra ad lehetőséget. Egy generációnak talán Thomas Mann-t juttatja eszébe: „Mélységes mély a múltnak kútja”. Egy másik viszont egyszerűen a sci-fi, a fantasy világából ismert tér-idő kapunak értelmezheti az interaktív eszközt, amit Harry Potter-filmből ismerős óraszimbólum – a visszafelé fordítható idő képe –, csak megerősít. De lehetne ez a tárgy egyfajta hatalmas mikroszkóp is „az elme laboratóriumában”, amire rátéve a tárgylemezeket – itt a játékkorongokat -– alaposabban megvizsgálhatjuk az egyes témákat. A kiállításnak ezek a szellemesen „duplafedelű” megoldásai az értő, az életművet jól ismerő és a vele most ismerkedő látogatót egyaránt inspirálják, értelmezésre ösztönzik. A sokféle háttérismeretet mozgósító motívumok jól használhatók egy olyan múzeumi helyzetben, ahol nehezen körvonalazható tipikus célcsoport.
Az vizsgálódásra, elmélkedésre hívó, egymásba olvadó képek és szövegek, a statikus vizuális ingerek tömege – egy mesterségesen megteremtett tipográfiai dzsungel, ahol alig látunk tárgyakat, de teljes műveket olvashatunk - sajátos „szellemi multitaskingra” készteti a látogatót. Nem a kronológia vagy az élettörténet itt a vezérfonal, a tekintetet egy-egy megszólító kép vagy sor vezeti. A létrehozókat láthatólag ugyanaz a hit élteti, amiről Örkény beszél a Ballada a költészet hatalmáról című egypercesében. A vers, a szó, a megformált gondolat el tud mozdítani egy telefonfülkét – az írás, az alkotás gyakorlata és művészete felülírja a szenvedést, a sorsot, az életet.
A kiállítás címe és központi szövege egyben a kurátor, az irodalmi emlékhely fogalmának megújításában jelentős szerepet vállaló H. Bagó Ilona egyfajta személyes logója is, akárcsak a mérnöki pontosságú, letisztult belsőépítészeti megoldások, igényes kivitelezés. Az Eszmélet című vers természetesen több mint húsz éve irodalomtörténeti értelmezés központi darabja, de ő többszörösen kötődik hozzá. Ez volt a címe a 2005-ös, nagysikerű, négynyelvű virtuális kiállításának és ezzel a címmel készült a Gát utcai emlékszoba 2002-es, majd a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett 2006-os életmű kiállítás is. Mindez nem egyformaságot, ismétlődő formákat jelent, inkább annak a muzeológusi megszállottságnak egy termékeny példája, amikor valaki egy témát más és más módon próbál megszólaltatni a múzeumi térben. A sokszólamú József Attila-életmű kiváló alap ehhez: emlékezetesek maradnak a multimédiás tárlat szembeállított képernyőkön egymás felé rohanó vonatai vagy a „halálhely”, a balatonszárszói nyaraló – minden bizonnyal az egyik legemlékezetesebb a magyar kultúrában – átértelmezése. Az „Idesereglik, ami tovatűnt” (2011) című kiállítás szintén diskurzusváltást is jelentett a szárszói emlékhely történetében: többé nem pusztán a veszteség, a kollektív bűntudat, a megrendülés színhelye.
Itt, a születés helyszínén megépülő emlékhelyen – amiről a Magyar Múzeumok felületére Bókay Antal irodalomtörténész írt a kurátori szándékot kibontó, méltató kritikát – teljes egészében olvasható a címül választott, emblematikus szöveg, az Eszmélet. Nehezen felfejthető, rejtvényszerű sorai kiválóan illenek a választott, webes stílusú dizájnhoz, ahol a látogatónak a kimetszések és összeillesztések, a betű- és szövegformák hatalmas kavalkádjában kell megtalálnia, létrehoznia a jelentést, értelmeznie azt a bizonyos „hiányt”, amiről a költemény beszél. Itt, ebben a labirintusban éri el talán leginkább a mai, az offline és online tér dimenzióiban kapaszkodási pontot kereső nézőt a József Attila-szövegtenger, valószínűleg nem idegen neki a külső és belső káoszból néha felsejlő, néha elhalványuló rend képzete.
Az erőteljes gesztusok, a jelként értelmezett emlékhely éppen ezt célozza meg: a szövegek, képek olvasása közben a látogató kénytelen megállni, „lelassulni”… saját kérdéseire rátalálni egy csöndes és tiszta, zárt, elmélkedésre hívó térben.
A nyüzsgő nagyváros közepén, egyszerű belvárosi házban, villogó reklámtáblák nélkül működő kiállítóhely a honlapja szerint valóban ezt a célt tűzte ki maga elé: „az irodalomnak mint művészetnek, mint az emberi kommunikáció sajátos formájának megszerettetését, közlésformáinak, kifejezési módjainak élményteremtő megismertetését”. Fogadjuk el a meghívást! Javunkra válik, ha képesek vagyunk belesüppedni a felkínált képzeletbeli karosszékbe: Mindez – maga az elmélyülés képességének fejlesztése – komoly hatást gyakorolhat az érzelmi élet, az önismeret és a társas kapcsolatok fejlődésére. Papírízű mondatok, de igazak. Kíváncsiságból, okulásul vagy zarándoklatképpen – érdemes itt kezdeni-folytatni az ismerkedést József Attila költői világával, párbeszédbe kerülni vele vagy akár önmagunkkal is.
Forgatókönyv: H. Bagó Ilona
Látványterv: Kemény Gyula
Grafika, tipográfia: Széki András
Belsőépítész: Mag Ildikó
Designbeton: Hukaya Simon
Médiadesign: Samu Bence
Videóanimáció: Nagy Zoltán
Múzeumpedagógia: Mezei Erzsébet
