©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Forradalom robbanás nélkül

Julian Rosefeldt: Manifesto. Filminstalláció a berlini Hamburger Bahnhofban

Tizenkét, egyenként tíz és fél perces rövidfilm fut párhuzamosan egy teljesen elsötétített, nagyméretű teremben. Minden film előtt leülhetünk egy padra, az adott szövegre és képre koncentrálhatunk. Ha a terem közepén állunk és körbenézünk, a szinkronban futó filmek koncertjét halljuk, egy-egy mondatot elcsíphetünk a kakofóniából, felismerhetjük a minden képen máshogy elmaszkírozott arcot. Minden részlet, a helyszínektől kezdve a díszleteken, a plánozáson, a kameramozgásokon át a sminkig, abszolút profi. A hollywoodi illúziót a főszereplő teszi teljessé: mind a tizenkét jelenetben Cate Blanchett játszik, méghozzá elképesztően jól. Egyetlen kivétellel mindegyik filmben nőket alakít a legkülönbözőbb mindennapi helyzetekben és szerepekben, a teljesség igénye nélkül tükröt tartva a nyugati társadalomnak. Láthatjuk brókerként, gyári munkásként, cégvezetőként, rocksztárként, tudósként, gyászbeszédet tartó előkelő hölgyként, bábkészítő művészként, felső középosztálybeli háztartásbeliként, tánckoreográfusként, hírolvasóként, riporternőként és tanítónőként, a szerepének megfelelő szituációkban. Egyetlen férfikaraktere egy elhagyott ipari épületben élő hajléktalan. A szituációs gyakorlatok szövegkönyvét (művészi) manifesztumok kollázsa adja, amit Julian Rosenfeldt közel ötven 20. századi szövegből szerkesztett össze.

Egyedül a nyitómondat 19. századi: Marx és Engels 1848-ban közzétett Kommunista kiáltványából származik, amely műfajteremtő szövegként Rosefeldt számára is megkerülhetetlen. Tudatosan olyan mondatot választott, amely tökéletesen illeszkedik a művészeti írások közé – „Minden, ami szilárd, szertefoszlik” – ezzel is bevezetve a következő szövegek forradalmi jellegét. A legelső videó rövidebb, mint a szituációkat megelevenítő tizenkét film. Végig egyetlen, hosszú kanócot látunk égni, ám a robbanás elmarad. A Kommunista kiáltványból idézett mondat után dadaista szövegrészleteket hallunk, például: „A tettek ellen vagyok, az állandó ellentmondást támogatom (Tristan Tzara); Kiáltványt írok, mert nincs mondanivalóm (Philippe Soupault).” A dadára jellemző (ön)irónia vezeti be a filminstallációt, egyben idézőjelbe is téve a legelső mondatot, és talán egy kicsit az egész kiállítást. Komolyan gondolta ezeket a szövegeket valaha bárki? Ha lehetséges lenne mindent eltörölni és új világot létrehozni, akkor már régen a megvalósult utópiában élnénk. Vajon a világ, amelyben ma élünk, nevetségessé teszi-e ezeket a romantikus forradalmár-költőket, vagy tanulhatunk tőlük?

A különböző (művészeti) mozgalmak és irányzatok kiáltványai új életre kelnek. A dada, a futurizmus, a szürrealizmus, a pop art, a konceptuális művészet vagy az absztrakt expresszionizmus szövegeit manapság kevesen olvassák a művészettörténészeken és művészeken kívül. Julian Rosefeldt installációja éppen azt a kérdést veti fel, hogyan lehet újra aktuálissá tenni ezeket a rendkívül erős, radikális, indulatoktól feszülő írásokat, egyáltalán aktuális-e még a mondanivalójuk. A filmes forma történetet épít a szövegek köré, a teoretikus mondatok párbeszéddé és monológokká alakulnak. Cate Blanchett lehengerlő játéka megszólítja a nézőt, a kiáltványok új, kortárs kontextusban szélesebb közönség számára is könnyen befogadhatóvá válnak. De miről is szólnak ezek a szövegek, lehet-e általánosságban beszélni róluk? A kollázstechnika vajon felerősíti a mondanivalójukat, egyetemesebbé teszi őket? Fő motívumuk általában az éppen adott világ és az elfogadott művészi kifejezésmódok teljes tagadása, felhívás a rombolásra és egyben valami radikálisan új megteremtésére. Forradalomra biztatnak, olyan erővel, hévvel és lelkesedéssel szólnak a hallgatósághoz, ami manapság szokatlan a művészetben. Ahogy Rosefeldt a katalógusban megjelent interjúban megjegyzi, manapság „szükségtelenül eltúlzottnak, majdnem romantikusnak, talán kicsit nevetségesnek is” vélnénk, ha művészek hasonló kiáltványokkal állnának a közönség elé. Talán ez az oka annak is, hogy a filmes szituációkon keresztül Rosefeldt számtalanszor él az irónia eszközével, így tompítva a szövegek patetikus jellegét.

Ez mindjárt az első filmben megtörténik, ahol Cate Blanchett elhanyagolt külsejű férfinak maszkolva üvölti az elhagyott indusztriális tájba a szituacionisták forradalmi elképzeléseit egy szociálisan érzékeny, új művészetről. A szövegkollázsnak itt fontos része egy 1932-es amerikai manifesztum, amelyben a kapitalizmus hanyatlásáról is szó esik. Az üres sörösüvegeket gyűjtögető hajléktalan ennek tökéletes kortárs szimbóluma: kiszolgáltatott, a társadalom peremén tengődő figura. A forradalom, amelyre a 30-as, 40-es, 60-as években írt kiáltványok buzdítanak, nyilvánvalóan még mindig nem érte el célját. Rosefeldt több filmben is szembeállítja a szövegek utópisztikus elképzeléseit kortárs világunk jeleneteivel. A futuristák gyorsaságot és gépeket üdvözlő szövegeit egy tőzsde mechanikus működésével állítja kontrasztba. Különböző utópisztikus építészetelméleti írások részleteit halljuk egy szeméttelepi munkás hétköznapi pillanatait nézve. A pop art kiáltványa hangzik el egy jól szituált konzervatív családanya szájából asztali áldás helyett. Gyászbeszéd helyett a dada programját szavalja egy elfátyolozott nő a nyitott sír mellett... A nyilvánvaló ellentét egyes szövegek és a Rosefeldt által rendezett jelenetek között egyrészt szórakoztat, a humor forrása. Másrészt rámutat, hogy a 20. századi művészek által felvetett „problémák” még mindig aktuálisak és relevánsak, egyáltalán nem évültek el. Minden manifesztum olyan témákat vet fel, amelyeken érdemes manapság is elgondolkodni.

Az utolsó jelenet a legironikusabb, ahol Cate Blanchett általános iskolai tanítónőként szónokol az osztály előtt a filmkészítésről, eredetiségről és hitelességről. Felírja a táblára Jim Jarmusch mondatát „Semmi nem eredeti,” és elmagyarázza, hogyan „lopjanak el bármit, ami inspirálja a képzeletüket”. Az óra után a gyerekek kiszaladnak az udvarra, majd még hosszú percekig látjuk lassított felvételeken, ahogy játszanak, futkároznak. Tanítónő Cate az ablakból figyeli őket, és elmondja az utolsó monológot, Lebbeus Woods amerikai építész 1993-as szövegét. „Háborúban állok a saját korommal, a történelemmel, a hatalommal... Egy vagyok a millióból, aki nem felel meg az elvárásoknak, akinek nincs otthona, családja, elvei...” Ez az írás tökéletesen egybecseng az első filmmel, ám most a hajléktalan küzdelmes valósága helyett idilli iskolaudvaron játszó gyerekeket látunk. A jövőt? „Holnap megkezdjük egy város építését” – halljuk Cate hangján Lebbeus szavait, a konklúziót. Bár a kiállítás nem kifejezetten Berlinbe készült, és még számos más helyen lesz látható világszerte, ennek az utolsó mondatnak talán más a jelentése ebben a városban, ahova minden kreatív fiatal igyekszik.

Julian Rosefeldt filminstallációját július 7-ig állítja ki a berlini Hamburger Bahnhof.