©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Egy kor margójára

Ősszel indul be a hivatalos ünnepségsorozat, de nem lehetetlen, hogy 1956 évfordulójának egyik legőszintébb megemlékezése az Új Budapest Galéria most bemutatott tárlata.

Jancsó Miklós kultuszfilmjéből kiindulva Mélyi József kurátor nem magát a forradalmat, nem is a következményeit, hanem indirekt módon, az utórezgéseit vizsgálja. Hétévnyi súlyos csönd után, az első lélegzetvétel évében, 1963-ban mutatták be a kiállítás tárgyául választott Oldás és kötést, majd néhány nappal a bemutató után kihirdették az általános amnesztiarendeletet. Valaminek vége lett és valami elkezdődött.

Európában a francia újhullám még csak ekkoriban dobta felszínre az első nagy impulzusokat, Truffaut és Godard ezekben az években vitte először vászonra a fiatal nemzedék lázadását. Magyarországon 1956 emléke némán, de mindenütt jelen volt. A Lengyel József novellájából készült Oldás és kötés, Jancsó második nagyjátékfilmje bátran nyúl a tabutémákhoz, de nem ad sem magyarázatot, sem feloldást arra nézve, hogy a paraszti származású fiatal orvos hogyan tud vagy akar szembenézni az értelmiségi szerepkörrel, a súlyos kompromisszumokkal, az elhallgatott témák következményeivel. A film a cselekmény homályosabb pontjai, laza történetszövése, az erős hangulati elemek nyitott dramaturgiája ellenére – vagy éppen ezek miatt – keletkezése óta a figyelem középpontjában van. Mélyi kurátori koncepciója egy „emlékőrző műalkotás rekonstrukciója”, egy korszak kimondatlan kérdéseit érzésekké, atmoszférákká formáló, szintetizáló jellegű mű analitikus visszabontása. Társadalomtudományi módszertannal végrehajtott, ugyanakkor vállaltan szubjektív korelemzés. Háttérkutatás, titokkeresés, valóságrétegek felvillantása egy-egy részlet kiemelésével, felnagyításával; egy rendkívül izgalmas gondolkodásmód sokoldalú vetülete a kiállítótérben. Mintha a következő nemzedék keresné a fényképdobozban a megőrzésre szánt felvételek között azt, ami az emlékezetből makacsul kimaradt.

A film kapcsán kiemelt témák tág asszociációs körökben követik egymást. Egymás mellé kerül az akkor és a most: interjúrészletek Konrád György, Vitányi Iván, Huszár Tibor, Hernádi Gyula visszaemlékezéseiből, idézetek Fodor András kitűnő napló-interjúkötetéből, amely kendőzetlenül, talán a legőszintébben vonultatja fel a hatvanas évek elejének művészvilágát és a művészetpolitika szereplőit; megjelenik Jancsó korai művészetének hatása az akkori kultúrpolitikára. Aztán Mélyi sorra végigvezet a művészet, az értelmiségi lét egyes körein. Fő helyre a galéria profiljából adódóan a képzőművészet került, de mellette egy-egy kiemelt művész, alkotás vagy jelenség kapcsán felrajzolja a hatvanas évek elejének építészetét, lakberendezési ízlését, zenéjét, társasági életét. Életműveket és személyiségeket villant fel, követve a filmbeli jelenetek laza szerkesztésmódját. A film kulcsjelenetét ihlető Bartók-mű, a Cantata Profana mellé Szabó Ákos 1960-as, sok vitát kiváltott diplomamunkáját, a rákospalotai iskola aulájában megfestett pannót állítja (a falképről Sopronyi Gyula most készített, loopolt videója önálló kis remekmű). Néhány művel behozza Orosz János, Czene Béla, Tamás Ervin, Ék Sándor, Kondor Béla, Vajda Júlia világát. Anna Margit Kiabáló című, 1956–59 között készült, nagy hatású képével direkt módon is megidézi a kényszerített hallgatás pszichológiai motívumát. Ugyanerre utal Sarkadi Imre öngyilkosságának felidézésével, vagy a kor ünnepelt káderfestője, Gruber Béla vásznainak egész falnyi sorozatával. A hallgatás szimbóluma vonul végig Papp Gábor korabeli plakátjain az ismétlődő kagylómotívummal, az ideológia és a valóság kontrasztját hordozza Somogyi József kisplasztikája, majd még radikálisabban feszegeti a kontroll hatását Jakovits József faszobra, a Barbár. Utóbbit a kiállítás már a Jancsó-film zenéje, illetve a főhős NÉKOSZ-os neveltetése, a „fényes szellők” szellemisége kapcsán a népzene újrafelfedezésével, a népi gyökerek felkutatásával helyezi összefüggésbe. De erőteljes vonulat az Európai Iskola festőinek néhány műve is, a beváltatlan ígéret a modern művészet magyarországi életesélyére.

A budapesti értelmiség hatvanas évekbeli életét Gagarin útjától a korabeli hazai bútorkínálaton keresztül Petrigalla Pál informális szalonjaiig, vagy Végh László új zenei kísérleteiig feltárja, nem teljességre, hanem óvatos és értő leletmentésre törekedve. Ország Lili táblaképeivel és a Kol Nidre zsidó imával a holokauszt tabutémája és – Farkasdy Zoltán várbeli foghíjbeépítési terveivel – a háború fizikai nyomainak eltüntetése is egy-egy külön fejezetet kap a tárlaton. Végigkísérhetjük az absztrakt művészet körül kialakult vitát, egy falnyi idézet az Oldás és kötés korabeli kritikáiból válogat, egy fotósorozat pedig a forgatási helyszínek mai képét rögzíti. Összességében mégsem egy rendkívül hiányos történelemkönyv lapjait rakosgatja össze a kiállítás, noha erre is jó alapot kínál. De a látogatóban sokkal erősebb az az érzés, hogy a film elemein keresztül szabadon belemerülhet a megidézett korszakba, a lényegét tapinthatja, érzékelheti a térben. Egy történelmi szituáció tájjá alakított bédekkerében sétálunk, látszólag céltalanul, akárcsak a főszerepet játszó Latinovits Zoltán, de lépésről lépésre jobban érezve az érintettséget, és fokozatosan megtapasztalva, hogy a „múltnak kútja” a jelenben is itt van.