Kauri és nagyító

Bíró Lajos óceániai ékszerei a Néprajzi Múzeumban

Bíró Lajos abban a korban élt és dolgozott, amikor földrajz, természettudomány és néprajz, a természet, az ember és a kultúra tanulmányozása nem különült el egymástól. Izgalmas gyűjteménye a Néprajziban. Kiállításmegnyitó, részlet.

Cikk küldése

e-mail:

1899. január 30-án Simbangból, az új-guineai Huon-öböl partján fekvő lutheránus missziósállomásról így ír Bíró Lajos természettudós Szalay Imrének, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának: „Méltóságos Uram! Ne tessék érte megróni, hogy hűtlen lettem az én régi ideálomhoz, és sógorasszonyára, az ethnológiára kacsintgatok. Csábító perszóna az itt nagyon! Itt még kőkorszakbeli egyszerűségében jár vagy lerí róla a civilizációnak minapában felvett cafrangja, még könnyen rá lehet ismerni természetes egyszerűségében. Ilyenek lehettek a mi eleink is ezelőtt 3000 évvel, a kőkorszakban, mikor még nem tudták, mi a jó, mi a gonosz. […] Mennyire nem olyan a természeti ember, a »vadember«, mint ahogy odahaza elgondoljuk! Milyen hamisan, mondhatni otrombán ítéljük meg a kőkorszakbeli ember műveltségét, erkölcsét és tehetségeit s bennök saját őseinket! Leszállítjuk őket az állatiság színvonalára, hogy magunkat annál magasabban állóknak láthassuk!”

Félek, hogy Bíró Lajos 112 évvel ezelőtt megfogalmazott keserű megállapítása lényegében ma is érvényes: Új-Guinea szigete és pápua lakói minálunk manapság is leginkább a „kannibál”, a „vadember” és a „kőkorszak” képét, és negatív sztereotípiákat idéznek fel az utca emberében. Félek, hogy az itt kiállított tárgyakra jó esetben is legfeljebb mint egy távoli-egzotikus, de mindenekelőtt „primitív” kultúra képviselőire tekintenek, amelyek anyaguk, meglepő, néha bizarr formájuk, valamint szokatlan viselési helyük miatt kelthetnek érdeklődést. Csak remélni tudom, hogy az utóbbi évtizedek változásai, a hazánkban is megszokottá vált piercingek, tetoválások és henna testfestmények már némi szemléletmód váltást, a kultúrák relativitásának eszméjét is elhozták magukkal!

Hogyan is nézzünk e tárgyakra? Mit lássunk meg bennük? Mi juthat eszünkbe e kiállítást nézve?

Számomra először is az a kor idéződik fel, amikor ez a gyűjtemény létrejött, amikor földrajz, természettudomány és néprajz, a természet, az ember és a kultúra tanulmányozása még nem különült el egymástól. Tudományunknak az a még gyermekcipőben járó periódusa ez, amikor a fejlődés, az evolúció eszméjétől áthatott, többnyire természettudományos végzettségű kutatók a megismerni vágyott világot, növényeket, állatokat és embereket egyaránt – képletesen szólva és a valóságban is – gombostűre szúrták, nagyítóval vizsgálták, majd szisztematikus „tudományos” kategóriákba osztályozták. Ahogy Bíró az akkoriban újdonságszámba menő, mikroszkópos rovarvizsgálat, illetve a régi típusú, gombostűre felszúrt, kézi nagyítóval vizsgált rovargyűjtemények előnyeiről és hátrányairól értekezve némiképp ironikusan kommentálta egy levelében: „Hát hiszen szép is az úgy nagyon! Az emlősök és madarak szép katonás sorban, jobbra tekints, balra nézz-féle mód szerint, vagy élénk mozdulat közben megmerevedve, egyenlő polcokon, egyenlő szekrényekben igen esztétikus látványt nyújtanak. Halak, békák, kígyók szép sorban álló borszeszes üvegekben nagyon jól veszik ki magukat. Hát még a rovarok! Szép üveges skatulyákban, ládákban, mértani pontossággal vont zöld papiroscsíkok közt, egyenlő tűkön, vagy egyenlő papirosdarabkákon olyan szép sorban állanak, hogy akár felülről lefelé, akár oldalt nézzük, a gombostűk fejei mindenképpen szabályos vonal irányában maradnak. […] Jól is van ez így, sőt egészen természetes, hogy így van. Minden múzeumban, minden magángyűjteményben így van az: az ember szépérzéke nyilatkozik meg benne.”

Erre a 19. század végi 20. eleji időszakra, erre a külső, „objektív” természettudományos nézőpontra és ethoszra utal a kiállítás címében a „nagyító” és néhány kiállítási vitrin és tárgy: Bíró Lajos képzeletbeli munkaasztala, rajta nagyítója, iránytűje, fénymérője, preparáló eszközei, rovargyűjteménye, leíró katalógusa, illetve az elutazást, az eltávolodást szimbolizáló útiládája és bőröndje.

Csakhogy Bíró épp azért olyan fontos, mondhatni kulcsfigura az Óceánia-kutatás számára, mert két arca van: az Új-Guineában töltött idő hosszúságának (6 év! ez még ma is példátlanul hosszú időnek számít), nyelvtudásának (több pápua dialektust is elsajátított valamilyen szinten), őszinte humanizmusának, a pápuák iránt érzett szimpátiájának, sőt szeretetének köszönhetően (egymás után három pápua felesége volt) Bíró jóval megelőzte a korát: az állomásozó terepmunka előfutárává vált, és olyan mélységekig ismerte meg belülről a pápua társadalmat, ami saját korában – sőt utána is – kivételesnek mondható. Ez a belső nézőpont, az általa gyűjtött tárgyak készítésére, használatára és funkciójára, a rajtuk látható minták szimbolikájára, a tárgyakhoz fűződő értékekre és érzelmekre vonatkozó, több ezer kézírásos oldalt kitevő jegyzetei azok, amelyek miatt Bíró gyűjteménye nemzetközi tekintetben is oly kiemelkedő jelentőséggel bír!

Ha az itt kiállított tárgyakat, az ékszereket vesszük szemügyre, Bírónak e tárgyak funkcionális-társadalmi-vallási-értékrendbeli-emocionális kontextusáról is egyedülállóan gazdag észrevételei vannak.

Egy bizonyos Huon-öböli „csigás táncdíszről” például, amit tánc során a táncosok a fogaik közé szorítva a szájukban tartanak, a következőket tudjuk meg: „E szokatlan módon [való] viselését az […] ékszernek a bennszülöttek illendőségi felfogásából is érezni lehetett. Ásítani vagy szájat nyitva tartani mások előtt, különösen a másik nem előtt, nem illik (vagy mint ők mondják: nem jó). A hittérítők jabim [egy Huon-öböli helyi etnikai csoport neve] istentiszteletén a nagyobbacska legények nem akarnak énekelni, ha az asszonyok ülnek szemben, úgy kellett őket ültetni, hogy az asszonyok »ne lássanak az ő szájukba«. Erős és fárasztó mozgáskor, evezésnél, favágáskor, futás után a bennszülött összecsucsorított ajakkal fú vagy fütyül, de nem liheg. A fárasztó mozgással járó tánczkor a szájába fogott kápŏá-szili akadályozza meg, hogy illetlenséget el ne kövessen.” E leírásnak köszönhetően nemcsak a tárgyi világról, egy speciális táncdísz féléről szerzünk tudomást, hanem a pápuák értékrendjéről, a körükben dívó illemről is.

Bizonyos ékszereknek, viseletei tárgyaknak ugyanakkor mágikus-vallásos funkciói is vannak: a csigás nyakék például: „Amulett-féle, mitől a kái [egy etnikai csoport neve] csak nagy nehezen és hosszú rábeszélésre s drága árért tudott megválni. Szörnyen megkellett ígérnem, hogy becsomagolom és nem mutatom senkinek és nem csinálok vele bármi rosszat, hogy ő meghaljon. Előbb a csontárral jól összevissza szurkálta és megnyugodott s nem ismételte többé mit addig: meghalok, meghalok!”

Az ékszerek mint státusszimbólumok funkcionálására, s egyben a pápuák értékrendjére kivételes fényt vet, amit Bíró a „középtagos” homlokkötőkről ír Berlinhafenből: „A kiálló középtag rendes dísze a vörös háncsfonással keretelt hajpamat s ebbe van foglalva a bennszülöttek drágaköve, a kutya szemfoga. »Csakhogy az ilyen kutyafogas ékszert drágán kell megfizetni, mert az itt az aranyérték, legtöbbször pedig nem is eladó. Ha mégis kénytelen megválni tőle, kiszedi belőle a drága kutyafogat.« Tíz példányunk közül a kutyafogak tényleg csak egy példányban vannak meg. »Hogy a pápuából sem hiányzik a hiúság, folytatja Biró, ez is takargatja a szegényedést, mutatja az a darab, a hol az értékes kutyafog helyébe már csak kettéhasított disznóagyar jutott.« Egy másik homlokkötő tulajdonosának már ilyenre se tellett, hát egyszerűen egy kis hajjal díszíté fel.”

Egy itt kiállított, kutyafogakkal díszített, Huon-öböli homlokpánton („homlokkötőn”) – megszámoltuk – 64 darab kutyafog van. Ez kutyánként 4-4 fogat számítva (mert csak a felső és az alsó szemfogakat használják e célra) 16 megölt és feláldozott kutyát jelent. Ha tudjuk, hogy a kutya a mai napig áldozati állat a pápuáknál, amely az áldozati állatok skáláján a hierarchia csúcsán álló disznó előtt áll, és amelyet „csak úgy” soha nem lehet leölni, azonnal felmérhetjük, hogy egy ilyen ékszer milyen értéket képviselhetett a viselője számára: gazdagságát, presztízsét legalább olyan jól mutathatta, mint mondjuk nálunk egy svájci Rolex karóra vagy egy Armani öltöny. És azt is megértjük, hogy egy ilyen ékszer elkészítésének egyben vallásos előfeltételei, konnotációi is vannak.

Végül egy utolsó történet Bíró Lajosról, a gyűjtőről. Egy 1897-ben írott leveléből idézek: „Mostani küldeményemben csupa állattani tárgyak mennek 12 ládában […] A madárfészkek csomagjában két kazuártojás is van, amik nem jók zoológiai tárgynak csak dísztárgynak. Egyiket ketté kellett reszelnem, mert teljes embrió volt benne, s már előbb annyira megsértettem, hogy életben maradásához nem bíztam. Társát ágyamban melengettem s harmadnapra ki is bújt a kis kazuár; most szaladgál utánam, mint egy kis kutya. Igen kedves állatka. Majd megválik, lesz-e olyan hű is, mint a kutya.”

Hogy ez a – Konrad Lorenz etológiai kutatásaiból mára közismert – kísérlet a korban milyen visszhangot kelthetett, arra álljon itt Albert Hoffmann, egy német származású lutheránus misszionárius leírása ugyanerről az esetről: „Sajátos, inkább mulatságos, mintsem komolyan veendő alak volt a magyar Birolajus professzor. Ez az ember azért jött Új-Guineába, hogy – mint ő maga mondta – a legkisebb állatokat tanulmányozza. Ez alatt ő azokat a férgeket értette, amelyek a bennszülötteket oly nagy számban kínozták, úgymint tetveket, bolhákat és poloskákat. Azt állította, hogy új fajokat fedezett fel e különben semmire sem becsült állatkák között. Birolajos professzor annyira beléjük volt szerelmesedve, hogy azt tartották róla, időnként maga is tenyésztette őket a hajában. Amikor olykor megjelent társaságban, tréfából gyakran megkérdezték tőle: »Professzor úr, csak nem Ön is.... «, mire ő szokás szerint a következőt válaszolta: »De kérem, az Isten szerelmére, csak nem fogok egy ilyen társaságba tetveket és bolhákat magammal hozni!«”

Ma, amikor Richard de Unger úr nagylelkű támogatásának köszönhetően, negyed évszázad után, ismét megindultak az óceániai gyűjtemény tudományos feldolgozó munkálatai. Ennek eredménye többek közt ez a kiállítás is, amely Biró Anna munkáját dicséri. Emlékezzünk minderre: arra, hogy e gyűjtemények néhány „alapító atya”, köztük elsősorban Biró Lajos, majd őt követően több generáció kutatóinak önfeláldozó munkája, megalkuvást nem tűrő kitartása, sőt szenvedése révén jöttek létre; hogy mára felmérhetetlen tudományos és pénzbeli értéket jelentenek; s hogy e tudományos örökség gondozása, feldolgozása és bemutatása az ezzel foglalkozó intézmények és személyek, mindannyiunk legfőbb feladata, erkölcsi kötelessége.

A megnyitó szövege a Néprajzi Értesítő következő számában jelenik meg teljes terjedelemben. Köszönjük Vargyas Gábornak, hogy hozzájárult a szöveg részleteinek közléséhez.

Richard de Ungerrel készített interjúnk hamarosan olvasható lesz az Interjú rovatban.

A szövegben közölt képeket Sarnyai Krisztina, a Néprajzi Múzeum fotósa készítette.