Meglepetések tárháza

BARCELONA

A Szépművészeti Múzeum-Magyar Nemzeti Galéria múzeumpedagógusaként természetes volt, hogy utazásom során ellátogattam néhány testvérintézménybe, így a Katalán Művészeti Múzeumba is (Museu Nacional d’Art de Catalunya, és ami ott várt...

Cikk küldése

e-mail:

Egy vasárnap délelőtti múzeumpedagógiai foglalkozás

 

Vasárnap délelőtt a Palau National fenséges épületéhez érkezve, először is a sok óvodáskorú gyerkőcre lesz figyelmes a turista. Csak úgy szedik a kis kurta lábaikat, igyekeznek a Katalán Művészeti Múzeum bejáratához. Bent már zeng a nagy kupolaterem a gyerekzsivajtól, innen nyílik a foglalkoztató, ahol az asztaloknál, a falaknál és a padlón is lázas munka folyik, a kicsik és a nagyok valami közös kék-zöld alkotáson dolgoznak – a visszafogottabb közép-európai fül számára nagyon hangosan.

A múzeumpedagógus kíváncsi, de hív a gyűjtemény, csak egy pár fotót készít a kreatív délelőttről és átadja magát a páratlan román-kori kiállításnak, ami az egyik legnagyobb és leghíresebb a világon. Valóban csodálatosak a 11. és 12. századi freskók és a kicsi pireneusi templomokat és kápolnákat idéző installációk.

Szépen időrendben haladva megtekintjük a múzeumi gyűjtemény többi részét: egy korai Velázquez, három El Greco, Cranach, Rubens... Itt vannak mind, gyönyörködünk bennük, andalogva megyünk tovább.

Ramon Casas: Ramon Casas és Pere Romeu a tandembiciklin. 1897

Az igazi nagy meglepetés a modern művészetet bemutató részben ér, persze ismerjük Gaudít, Mirót, Dalít, Tàpiest, de elképzelni sem tudtuk, mennyire hangsúlyos és jelentős volt a katalán modernizmus. Ramon Casas nevét a tavalyi Picasso-kiállítással kapcsolatosan emlegettük. Casas, a portré és karikatúra mestere, a Négy Kandúr kávéház bohém társaságának volt tagja. Párizsban tanult, 1903-ban vált a párizsi Mars-mezői Salon tagjává. Sokat utazott és rajongott a kerékpározásért. Rengeteg kiállítása volt szerte a világon (Budapesten is, az első világháború alatt) és számos díjat nyert. Két műve tetszett a legjobban: a két komoly, szakállas úriember a tandembiciklin – a festő maga és barátja, Pere Romeu; és a fiatal Picasso 1900 körül készült portréja, rajta azzal a kicsit félszeg fiatalemberrel, aki merész terveket szőve akkoriban már Párizsban élt.

Ramon Casas: Picasso portréja, 1900 körül

Joaquim Mir festményei első látásra francia impresszionista műveknek tűnnek, de ha tüzetesebben szemügyre vesszük őket, egy semmi máshoz nem fogható, egyéni világ nyílik meg előttünk. A fények és színek ünnepe szétfeszíti az impresszionizmus és szimbolizmus kereteit, hiába is próbálták beskatulyázni a mestert a kritikusok. „A munkáimtól lángoljon a szív, a lélek és a szem pedig legyen tele fénnyel, ez minden, amit szeretnék”, - ez Mir művészeti manifesztuma, amit 1928-ban fogalmazott meg. Hihetetlen energiája és lelke van a tájképeinek. A festő nem veszett el a színek és fények delíriumában, ahogy néhány szigorú bírálója írta, hanem megtalálta saját magát és univerzumát, amelyben örömmel el is kalauzol minket.

Joaquim Mir: Remetelak Sant Joan-ban, 1922-28

Nini, itt pedig Rousseau egyik festménye, gondolja a gyanútlan múzeumpedagógus és nem hisz a szemének: egy számára ismeretlen orosz nevű festőnő a kép szerzője. Olga Sacharoff 1889-ben született Grúziában, 22 évesen Münchenbe költözött, egy év múlva Párizsban találjuk a híres bohém társaság aktív tagjaként. Nagy hatással volt rá Cézanne művészete és Picasso kubizmusa, a stílusa mégis inkább a naiv művészethez közelít. Lehet, hogy még Tifliszben látta a Niko Piroszmani által kifestett boltokat, kocsmákat, üzleteket. Olga az első világháború alatt Spanyolországba költözött, 1916-ban Barcelonába, ahol a Courbet-csoport tagja lett (ott találkozott Joan Miróval) és Francis Picabia dadaista kiadványánál dolgozott. Bár többször elhagyta Barcelonát, katalán (és grúz) festőnőnek tartják. Barcelonában hunyt el 1967-ban.

Olga Sacharoff: Esküvő, 1919-23

Most már óvatosabb vagyok, megközelítek egy Dalí munkájának látszó képet, hát persze, csalóka ez is, Jaume Sans műve. A tévedés megbocsátható, ugyanahhoz a művészeti körhöz tartozott ez a katalán szürrealista is. De Julio González neve megint ismerősen cseng. Igen, igen, Négy Kandúr, Párizs, Monmartre, Picasso barátja, 1902 után sosem tért vissza Barcelonába, mégis katalán festő és szobrász, akinek rengeteg művét őrzi a múzeum. Talán a szúrós és harcos Kaktusz-ember figurája áll most hozzám a legközelebb. Éppen González, aki kovácsmester is volt, tanította meg Picassót oxigénnel hegeszteni, 1932-ig dolgoztak együtt, főleg a boisgeloupi műhelyben. Julio Gonzálezt a modern vasszobrászat megalapítójának tartják, úgy ragadta meg a teret, mintha az is olyan kézzel fogható anyag lenne, mint a fém.

 

 

Julio González: Kaktusz-ember, 1939

Picasso kissé ferdén mosolyog Pablo Gargallo terrakotta szobrán. Három katalán Párizsban, akik hazájuk ősi kovácsmesterségét használják modern alkotásaikhoz.

 

Pablo Gargallo: Picasso, 1913

Gargallo sokat élt és dolgozott Párizsban. 1907-ben, amikor húszévesen másodszorra érkezett a francia fővárosba, az első éjszakát Picasso műtermében töltötte, a Bateau-Lavoir-ban és az éppen elkészült Avignoni kisasszonyokat csodálta. Ez az éjszaka fordulópontot jelentett Gargallo művészetében, úgy érezte neki is valami forradalmit, korszakalkotót kell létrehoznia. Így kezdődött művészetében a fémmaszkok korszaka, melynek leghíresebb művei talán Greta Garbo három maszkja. Lesznek Gargallo életében réz, ólom és vas korszakok is, alkot majd pihekönnyű és monumentális köztéri szobrokat, híres lesz és gazdag, de ezt már nem bírom követni, zár a múzeum, kifelé tartok, de közben elszédülök Gargallo Balerinájának látványától. Ő mindazt jelképezi, ami a modern katalán művészetre jellemző – a klasszikust és a nemzetit, az ősit és a korszerűt, a misztikát és a mindennapi életet, az eleganciát és a szenvedélyt, a szigorú iskolát és az ösztönt, az egyensúlyt és a varázslatot. Elvarázsolt engem is, táncolva hagyom el a kiállítótermeket.

 

Pablo Gargallo: Balerina, 1929

Az utolsó teremben még rám kacsint Joan Ponç kecskéje, de az is lehet, hogy csak káprázat volt. Egy katalán mese az élet mediterrán érzéséről és az örömteli alkotásról. Egy kicsit szomorkás és mégis optimista.

Joan Ponç: A kecske