©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Emberek az állatkerti kifutón

Különleges céllal nyílt meg 2011 novemberében a Quai Branly Múzeum az Emberek az állatkertben: A vadember felfedezése című kiállítása.

Félmeztelen, csontot rágó afrikai kannibálok egy észak-franciaországi „törzsi faluban”; ázsiai, afrikai és óceániai családok, amint a közönségtől elkerítve élik mindennapjaikat az európai állatkertekben; Buffalo Bill vadnyugati cirkusza; zulu táncosok egy londoni színpadon – festmények, szobrok, diorámák, minatűrök, plakátok, képeslapok, fényképek, filmfelvételek őrzik e korszak emlékét, és nyújtanak betekintést az „egzotikus performance ipar” működésébe.

A kizsákmányolt kiállítási tárgy

A párizsi történet 1550-ben kezdődik, amikor Lyonban egy ünnepségen igazi brazíliai vadembereket, tupinamba indiánokat mutattak be II. Henrik királynak. És 1958-ban fejeződik be, amikor az utolsó európai „élő látványosság” során kongói lakosok szórakoztatták a belga

A vadember, a művész, a csodabogár és az egzotikus nagykövet

A tárlat kronológiailag követi végig e kulturális találkozások történeti típusait. Az első részben a 15. és 18. század között Európába érkező idegeneket mutatja be, akiket négy típusba sorol: a vadember, a művész, a csodabogár és az egzotikus nagykövet. Ebben a részben láthatjuk azokat a dokumentumokat, amelyek a már említett brazíliai tupinamba indiánok 1550-es érkezését, az 1654-ben Dániába szállított inuitokat, vagy Omai-t, a Cook kapitány által 1774-ben Angliába vitt, és a londoni előkelők szívét meghódító tahiti nemes vadembert mutatja be.

Színpadon a másság

A második rész a korai 19. században kialakuló új jelenséggel, az etnikai előadásokkal foglalkozik. Elemzi, hogyan mosódott el a különbség és hogyan kerül egymás mellé az előadásokon a fizikai deformitás, a pszichikai abnormalitás és a puszta kulturális idegenség bemutatása. E helyütt ismerhetjük meg részletesen a Dél-Afrikából származó Sarah "Saartjie" Baartman, a Hottentotta Vénusz tragikus életét. A kiállítás végig arra törekszik, hogy személyes élettörténetek által is tudatosítsa és közel hozza a látogatóhoz az egyén kiszolgáltatottságát. Így találkozunk a pigmeus Ota Benga történetével, akit Belga-Kongóból vittek el az 1904-es St. Louis-i világkiállításra, majd egy múzeumi kitérő után a Bronxi Állatkert majomházában mutogattak. Vagy Krao a hypertrichosisban, vagyis fokozott szőrnövekedésben szenvedő laoszi lány sorsával, akit a 19. század végén Darwin hiányzó evolucionista láncszemeként az orángután és az ember közötti átmenetnek tekintettek, és állítottak közszemlére Angliában.

 

Professzionális vadak

A harmadik rész az 1870 és a második világháború közötti időszakkal foglalkozik, amikor az egzotikus előadások professzionalizálódtak és tömeglátványossággá váltak. Specializálódtak a „vademberek” is. Megjelentek az ajaktányért hordó asszonyok, az amazonok, a kígyóbűvölők, a japán kötéltáncosok és a keleti hastáncosok, vagy például a “Csokoládénak” elnevezett első fekete bohóc, akit Toulouse-Lautrec is lerajzolt.  De ekkor turnézott a legendás Buffalo Bill vándorcirkusza is, amely a vadnyugati romantika és az észak-amerikai indiánok archetípusának megteremtéséhez járult hozzá. Az “egzotikus vademberek” gyakran maguk is aktívan részt vettek az illúzió felkeltésében, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.

Az utolsók rész az utazó etnikai falvakkal foglalkozik. 1877-ben Párizsban mutattak be először rekonstruált otthoni környezetet idéző díszletek között élő idegeneket, majd hamarosan Európa más nagyvárosaiban is feltűnnek, parkok, állatkertek és nemzetközi vásárok adnak otthont az oda érkező „vadaknak”. Az élő egzotikus látványosságok iránti érdeklődés az 1930-as évektől kezdett csökkenni, részben a mozgófilm elterjedése és a birodalmi propaganda megváltozása miatt.

Fotó:Wikipedia