©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Hősök?

A hős, a hősnő és a szerző a Ludwig Múzeumban, a Hősök, királyok, szentek című tárlat pedig a Nemzeti Galériában várja a látogatókat. Szerzőnk a két kiállítást és hőseit hasonlítja össze.

A Ludwig Múzeumban július elején nyílt meg A hős, a hősnő és a szerző című kiállítás, a második olyan időszaki kiállítás az évben, amely valamilyen módon a hősökkel foglalkozik. A másik ilyen tárlat a Magyar Nemzeti Galériában látható az év elejétől Hősök, királyok, szentek. A magyar történelem képei és emlékei címmel. Vajon mennyiben hasonló a két kiállítás? Miért van szükség még több „hősre”? Szükség van-e egyáltalán rájuk?

A kép mindig politikai és ideológiai aktus is egyben. Ezt az állítást W. J. T. Mitchell fogalmazta meg nagy hatású, A képek politikája című könyvében. A Magyar Nemzeti Galéria Hősök, királyok, szentek. A magyar történelem képei és emlékei című kiállítása sokban emlékeztet erre a gondolatra. Az interneten olvasható bevezető szöveg szerint a kiállítást, mely sajátos csoportosításban mutatja be a magyar történelem képeit, január 3-án Orbán Viktor nyitotta meg, fővédnöke pedig Schmitt Pál. Ez a három információ már önmagában is felcsigázza a kíváncsi látogatót, aki a belépéskor nem is fog csalódni.

A múzeum munkatársa már a jegyvásárláskor elmondja, hogy mindenképpen a korona reprodukciójának megtekintésével kezdjem a látogatást, majd haladjak tovább Munkácsy Honfoglalás című képe felé – ahol, megjegyzem, a kiállítás egyik végébe ütközünk. A tárlat bejáratánál ülő hölgytől ugyanezt az utasításnak hangzó tanácsot kapom, de képtelen vagyok engedelmeskedni neki: a bejárattal szemben felállított két hatalmas angyalszobor elvonja a figyelmemet. A szándék, hogy lenyűgözzék a belépő látogatót, egyértelmű. Egyértelművé válik az is, hogy ez egy minden ízében hagyományos kiállítás lesz, a szakrális múzeumi légkör megteremtése letagadhatatlan célként lengi körül a látogatót, a monumentális feliratok pedig, amelyeket felfelé nézve, kissé zsibbadó nyakkal lehet csak elolvasni, megerősítik azt az érzést, hogy itt most áhítattal, lenyűgözve és tisztelettel kell végigvonulni. Csak a suttogás megengedett!

A két hatalmas szoborral szemben a falakon a kiállítás magyar és angol nyelvű ismertetője olvasható, melyek közül csak az egyikben szerepel a következő zárómondat: „A kiállítás a 2012. január 1-jén életbe lépő alaptörvényt köszönti.” Ennek megfelelően az alaptörvény díszkiadása rögtön a szöveg mellett pihen saját, nem üvegezett asztalán, és arra vár, hogy a látogató belelapozzon.

Ezek után a kiállítás két, ellentétes irányba vezet tovább, mindkét irányban a termek hatalmas, boltíves bejárata fölött a Himnuszból illetve a Szózatból olvashatunk egy-egy sort, a képek az aktuális sor tematikáját dolgozzák ki. Az „Itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai” sor termében például a dicső Hunyadiakat ábrázoló képek láthatók. A kiállítás tematikája tehát viszonylag egyszerűen megfejthető és követhető a látogató számára.

Érdemes kiemelni az „Általad nyert szép hazát…” című tematikus egységet, amely külön teremben kapott helyet, kissé talán el is szigetelve a kiállítás többi részétől. A terem fénypontja vitathatatlanul Munkácsy Mihály Honfoglalás című képe, bár ezenkívül láthatók még itt más festmények is, melyek a koncepcióból adódóan kevés szerephez jutnak. A terem kissé erőszakosan próbálja áhítatba ejteni a látogatót; a sötétkék falak, a félhomály, a monumentalitás, a magasan elhelyezkedő szöveg mind-mind arra hivatott, hogy egyfajta szakrális légkört teremtsen. Ezt többek között az is akadályozza, hogy a terembe jutáshoz a látogatónak el kell haladnia egy női mosdó mellett, amelynek ajtajáról sajnos nem hiányzik a bilin ülő kislány, illetve át kell préselnie magát egy meglehetősen nehézkesen nyíló üvegajtón is.

A másik érdekességre a kéziratokat és dokumentumokat kiállító teremben bukkanhatnak az érdeklődők. Az 1949-es Alkotmány egyetlen szignált példánya a korona mellett bújik meg, melynek kapcsán természetesen újból említődik az új Alkotmány, a kiállítás internetes oldalán pedig ezt olvashatjuk: „Ennek többször módosított szövegét váltotta föl a 2012. január elsején életbe lépő új alaptörvény.”

A kiállítás logikája és céljai tehát viszonylag gyorsan és minden különösebb nehézség nélkül dekódolhatók. Ezt igyekezett enyhíteni a Galéria csapata a Széljegyzetek című projekttel, melynek három része hosszabb-rövidebb ideig volt kiegészítője a fő kiállításnak. A Galéria honlapján mindhárom tárlatrész megtekinthető, elolvasható. Fontos része lehetne ez a törekvés a kiállításnak, hiszen a megjelenő témákat olyan művészek munkáival mutatja be, akik másképpen interpretálták ugyanazokat az eseményeket, mint a kiállított művészek, alkotások. A szerencsések találkozhattak különböző plakátokkal Budapestről a negyvenes évekből, Soltra E. Tamás és Borsos Miklós érmeivel, egy Petőfiről szóló film plakátjával és Szalay Lajos grafikáival is. Ezek a darabok valóban jól árnyalják a látogatóban kialakuló képet, sajnos azonban a Széljegyzetek csak három rövid periódusban volt megtekinthető, melyek közül az utolsó május 6-án ért véget –, pedig a tárlatrész fontos és jól átgondolt munka eredménye.

Július elején a Ludwigban szintén „hősies” címmel nyílt kiállítás, A hős, a hősnő és a szerző. A brosúrában egy hosszabb és viszonylag komplex bevezető szöveg ismerteti meg a látogatóval a kiállítás koncepcióját, mely igen sokrétű, alapos, és részben Michel Foucault elméletére épül. Foucault nevének említése előrevetíti azt a hatalmas elméleti hátteret, amellyel a kiállítás operál, és amely figyelmes, de legalábbis kíváncsi látogatót kíván.

A kiállítótérbe lépve itt nem olyan egyértelmű, hogy merre is kellene elindulni, a néző és tekintete nincs irányítva, szabadon választhatja meg azt az utat, amelyet bejárva végignézi a kiállítást. Több fő gondolat rajzolódik ki a termeket bejárva: a tárlat foglalkozik a nők szerepével, az antihősökkel, a mindennapok hőseivel és az identitás kérdéseivel is.

A kiállítás egyik meghatározó eleme a külön szobában, fekete függönyökkel elkerített videoszoba, ahol Jeanne van Heeswijk és Martin Winters közös munkája, a Some 7 található, mely a különböző női szerepeket vizsgálja a társadalomban. Ahogy a három óriási képernyőn a különböző női arcok és testek váltakoznak, ahogy a hangok és a nyelvek keverednek, ahogy elvész az értelem, úgy kérdőjeleződik meg a látogatóban ezeknek a nőknek a szerepe. Kiemelkednek vagy egybeolvadnak? Értjük, vagy csak halljuk őket? Látjuk is, vagy csak nézzük őket?

A másik érdekes és fontos darab, amelyet kiemelnék, Gyenis Tibor A tíz felesleges gesztus című sorozatából kiállított kép. A vonatsínt mosó férfi megjeleníti azt a játékos öniróniát, amelyet talán a Nemzeti Galéria is eltanulhatna, Házas Nikoletta szövegén pedig elgondolkodhatna talán: „Vajon mi lenne most az ezredforduló tájékán a tíz szükséges, értelmes, azaz nem felesleges gesztus?”

Az utolsó darab, amelyet mindenképpen megemlítek, Arnulf Rainer Halotti maszkok című, három képből álló sorozata. Az egykori hősök halotti maszkjait ábrázoló képek akkor válnak igazán érdekessé, amikor a látogató az üvegen saját arcképét látja tükröződni bennük, ezzel felöltve, ugyanakkor le is rombolva a hőst és maszkját. Lehet ez a fajta képrombolás a hősök illúziójának lerombolása? Esetleg a hősi maszkba a mindennapok hősei kerülnek? Lehet mindenkiből hős?

Annak ellenére, hogy a kiállítás több témához nyúl, a fő gondolatmenet, amely köré szerveződött, jól érzékelhető; találók a képek mellé írt magyarázatok, és mindenképpen pozitív, hogy a kiállítás meghagyja a látogató szabadságát, nem tereli, nem befolyásolja. Az is egyértelműen látszik és érződik, hogy a hatalmas elméleti anyag, amelyet a kurátor megmozgatott, jól beépül a kiállítás anyagába, bár ez az anyag nagy figyelmet kíván a látogatótól, hiszen akár a prozopopeia vagy a voyeur fogalmakba is belefuthat, amelyek nem mindenki számára ismerősek. Nem könnyű tehát a kiállítás, de érdemes rászánni az időt.

A két kiállítás tehát, annak ellenére, hogy címük alapján akár hasonló témát is feldolgozhatnának, sokban különbözik egymástól. A Magyar Nemzeti Galériában egy hagyományos, monumentalitásra és szakralitásra törekvő, kissé talán agresszívan irányt mutató kiállítással találkozunk, melynek céljai és törekvései mégis egyértelműek, könnyen megfejthetők. A látogatónak nem sok szabadsága marad, korlátozza a kiállítás koncepciója, elrendezése, olykor-olykor még a dolgozók is.

A Ludwigban igazi kortárs kiállítás várja a látogatót, mind témájában, mind megvalósulásában. A látogató szabadsága itt szinte teljes, annyiban van talán csak korlátozva, amennyiben nem ismeri azt az elméleti hátteret, amellyel a kiállítás dolgozik, illetve amennyiben nem fordít elég figyelmet a kísérőszövegekre. Ez a tárlat jól példázza azt, amiről Pierre Nora, francia történész ír Emlékezet és történelem között című esszéjében. Eszerint a hivatalos történetírás egyeduralmának vége, nincs többé egyetlen történelem, hiszen a történelem és az alternatív emlékezetek szétválnak, és az állam vagy a nemzet történetírása nem képviseli többé a kollektív emlékezetet. Ezt a Nemzeti Galériának is el kellene fogadnia.

Végül egy idézet a Ludwig Múzeum kiállításából, amely majdnem tökéletesen megragadja a különbségeket a két tárlat gondolatmenete között: „Az érzékelésnek nincs világnézete, és azt sem tűri, hogy a világnézet hasznára fogja […]”