Különös jelenségre lehet figyelmes a gyanútlan járókelő a Nagymező utcában: az Ernst Múzeum épülete előtt ideiglenesen felállított mászófalon - professzionális biztosítás mellett - kicsik és nagyok lelkesen igyekeznek feljutni az első emeleti ablakig, hogy rajta keresztül bejussanak a kiállítótérbe. Nézzük, mi is ez!
Kissé megszeppenve indultam neki a falnak a villámgyorsan felmászó sportos anyuka után, de végül a lentről hangzó biztatás és a kizárólag felfelé koncentrálás megtette hatását, így torkomban dobogó szívvel nekem is sikerült bejutnom az ablakon át a múzeumi térbe. A kültéri építészeti akcióiról ismert, 2008-ban alakult Téreltérítés Munkacsoport alternatív megközelítési lehetőséget nyújt a hagyományos bejárati portállal szemben, ezáltal kérdéseket vet fel a múzeum köztéri jelenlétével, illetve a kortárs művészet és a befogadó viszonyával kapcsolatban. A sikeres falmászásból eredő pozitív élmény megalapozza a nyitott és aktív befogadói attitűdöt, szemben a kortárs műalkotások iránt gyakran tapasztalt passzív, elutasító látogatói magatartással, így maga a fizikai aktivitás ráhangol a kiállításban eltöltendő időre. Természetesen nyitva áll a múzeum mozaikkal díszített bejárata is, ezen keresztülhaladva még a földszinti előcsarnokban megpihenhetünk a valószínűleg Lechner Ödön tervezte padokon.
Áramló tér
Az ablakon át megérkező lelkes látogató rögtön a fiatal brüsszeli építész és képzőművész, Adrien Tirtiaux Take this Waltz című, faszerkezetre épített, szürke kartonból készült, helyspecifikus installációjában találja magát. A padlóinstalláció először követi a valódi járófelületet, majd a finom elemelkedés után hirtelen megelevenedik, és önálló életre kelve áramlik át a hallon keresztül a hátsó kiállítótérbe, összekötve ezáltal a múzeum helyiségeit. Ez az alkotás is fizikai aktivitást igényel a látogatótól, magával ragadó sodrásának hatására szintkülönbségeket kell áthidalnunk, így mozgás közben érzékeljük magunk körül a megváltozott múzeumi környezetet, a szokásosnál közelebb kerülő födém alsó síkját. Új téri helyzetekkel találkozunk, ilyen például a figyelmünket a Rippl-Rónai tervezte lépcsőházi üvegablakra irányító "kilátópont", a Nagymező utca felé új távlatokat nyitó kilátás vagy a térkonstrukció mellett elvezető út, amely a fa tartószerkezet szépségébe is bepillantást enged. Az installáció a múzeumi dolgozók konyháját is birtokba vette, ahol hirtelen a legfelső polcok kerültek kényelmesen elérhető magasságba, míg az alsó ajtók használatáról ideiglenesen le kellett mondani.
A helyspecifikus intervenció során Adrien Tirtiaux alkotásában az új nézőpontokból megmutatkozó belső tér válik a kiállítás tárgyává, és ez a gondolat jelenik meg az áramló padlót követve elénk táruló fotóinstallációban, Csoszó Gabriella Budapesten élő művész Belépés (cím nélkül) munkájában is. A képeken az üres múzeumi tereket látjuk különböző nézőpontokból és megvilágításban, melyek a látogatók számára így sosem észlelhetők. Elgondolkodtató, hogy mennyire figyeljük meg a kiállítóteret önmagában akkor, amikor a falakon és a térben műalkotások helyezkednek el. Milyen hatással van ránk egy steril, üres múzeumi tér? Finom kontrasztként a képeken megjelennek a térhasználat nyomai a padlókarcolások formájában, emlékeztetve az emberi jelenlétre.
Ezután elérkezünk Dávid Ferenc művészettörténész az Ernst Múzeum eredeti, mára már elveszett alaprajzának fotók alapján elkészített rekonstrukciójához. Ernst Lajos műgyűjtő 1912-ben építtette a Nagymező u. 8. szám alatt található, többfunkciós - bérlakásokat, műtermeket és egy mozit is magában foglaló - szecessziós épületet, melynek tervezője Fodor Gyula volt. Az első emeletet jelölte ki a saját gyűjteményét befogadó múzeum számára, ahol az utcai kiállítótéren kívül, a hátsó traktusban egy U alakban felfűzött térsor, 6 nagyobb és 8 kisebb terem adott otthont a Történeti Gyűjteménynek. A múzeum 1922-25-ben egy télikerttel bővült, majd 1978-ban műemlékké nyilvánították. A hajdani Tivoli mozi, ma kamaraszínház mellett az utcai fronton megnyílt egy kis kávézó, ami Ernst hajdani elképzelése volt.
Építészet - film - emlékezés
A kiállítás további részén bemutatott 4 filmben közös motívumként jelenik meg a múlt és az emlékezés szerepe, összefüggésük egy adott építészeti kontextussal, további kérdéseket vetve fel a térhasználattal, téri viszonyulásainkkal kapcsolatban.
A padlófelület utolsó játéka egy zárt belső térbe vezet el, itt Ursula Mayer Londonban élő osztrák művész Enteriőrök című filmjét tekinthetjük meg, mely Goldfinger Ernő magyar származású építész harmincas években épült házában játszódik. A két szereplő, egy idősebb és egy fiatalabb nő végigjárja a különleges belső teret, ám nem találkoznak egymással. A nyugalmat árasztó, fekete-fehér és színes filmben a női jelenlét, mozdulatok kifinomultsága párhuzamba állítható az építészeti részletek mívességével. A film felveti a modernizmus örökségének kérdését, a két generáció viszonyulását az adott térhez és szellemi értékhez.
A Bukarestben élő és alkotó, román származású Mona Vatamanu és Florin Tudor genfi művészek Vacaresti című, kettős videóinstallációja egy 18. században épült, majd 1985-ben Nicolae Ceauşescu diktátor által leromboltatott bukaresti ortodox kolostor helyszínén készült. Jelenleg semmi sem utal az épület emlékére, és a város a helyszínen egy bevásárlóközpont felépítését helyezte kilátásba. A kétcsatornás film közelről, illetve madártávlatból mutatja Tudort, amint a latyakban nehézkesen előrehaladva, cölöpök leverésével és kötéllel megrajzolja a kolostor hajdani alaprajzát. Cselekedete egyben szimbolikus helyreállítást jelent, és a folyamat aktív részesévé teszi a nézőt. A szerzőpáros egy másik, Területfelosztás című installációját tekinthettük meg a Műcsarnok nemrég bezárt, A pult mögött című kiállításán.
A fiatal bécsi művész, Andreas Fogarasi videója a 19. század végén alapított oslói Norsk Folkemuseumban, a világ egyik első szabadtéri múzeumában készült. A dokumentumfilm kérdéseket vet fel a helyek gyűjtéséről, aktiválásáról és rekonstruálásáról. A boronafalú, fűvel benőtt, földtetős házak között sétálva és a benti viaszbábukat elnézve felmerül a terek mint színpad használata is - "Hozzam a saját színészeimet? Legyek én a magam színésze?" (ford.: Kozma Zsolt)
Josef Dabernig bécsi művész tárgyakból, két fotósorozatból és egy filmből álló alkotását egy morvaországi kisvároshoz kötődő emlékei ihlették. A film, Rosa Coeli az apja temetésére 15 év után hazalátogató férfi belső monológjának és a kisváros szocialista közelmúltját reprezentáló épületek vizuális megjelenésének feszítő ellentétére épít. A lírai szövegben megjelenik a temetésen való "szerepjátszás" gondolata, a magára maradt gyászoló és a szerepüket alakító rokonok formájában. A férfi visszaemlékezéseiben meghatározó motívum a helyhez kötöttség, a gyerekkori emlékek meghatározó volta.
Végül a kiállításban található audioguide-ok az Ernst Múzeummal valamilyen kapcsolatban álló személyeket szólaltatják meg. Építészettörténész, egykori igazgató, gondnok, médiakutató, fotótörténész és kiállítóművész sajátos nézőpontból tárgyalja az intézmény elhelyezkedését a város szövetében, napi életét, belső tereinek összefüggéseit, múltbeli történetét.
Az Összefüggő terek című kiállítás a figyelmet az építészet-vizuális művészet-film közötti összefonódásokra irányítva vizsgálja az Ernst Múzeum építészeti terét mint a kiállítás tárgyát, és a vizuális művészeti alkotásokban megjelenő építészeti aspektust. A már feltárt összefüggéseken kívül ki-ki egyénileg fedezheti fel saját kapcsolódási pontjait a múzeum tereiben sétálva.
A kiállítás szeptember 15. és október 24. között tekinthető meg, hétfő kivételével mindennap 11-19 óráig. A mászófalon keresztül október 3-ig lehet bejutni a kiállítótérbe.
Az Ernst Múzeumról bővebb információt itt találsz.
