Múzeumlátogatók: változókorban vagy serdülőkorban?

A Szépművészeti Múzeum átépítése során kibontakozó vitában lépten-nyomon szembetalálkoztunk azzal az érveléssel, hogy megváltoztak a múzeumlátogatók igényei, elvárásai. Arról viszont keveset hallottunk, hogy mit is jelent ez a változás a gyakorlatban.

Cikk küldése

e-mail:

Sok mindentől függ, mikor és mitől érezzük jól magunkat egy múzeumban, miért megyünk be egyáltalán egy kiállításra, mitől leszünk visszatérő vendégek.
Hétről hétre erre keressük majd a választ a budapesti, a vidéki múzeumok körében, szétnézünk külföldön is, hogy lássuk, mit gondolnak a világ boldogabb országaiban múzeum és látogató kapcsolatáról. 
10 éve irigykedem a skandináv múzeumi példákat hallgatva, ahol nem voltak restek megkérdezni a látogatókat: mégis miről, milyen témában látnának szívesen kiállításokat a múzeumban, mi érdekelné őket, hiszen alig van szomorúbb látvány az üres múzeumnál, ahol a legnagyobb zajt a teremőrök ásítása „csapja”: látogató nélkül vajon mit ér egy múzeum?
Az ICOM etikai kódexe szerint a múzeum: „…az emberek és környezetük anyagi és szellemi bizonyítékait gyűjti, megőrzi, kutatja, közvetíti és kiállítja tudományos, közművelődési és szórakoztató céllal. […]A múzeumok lehetőséget biztosítanak a természeti és kulturális örökség megbecsüléséhez, élvezetéhez, megértéséhez és kezeléséhez.”

Valóban megváltoztak a szokásaink, vagy inkább az elvárásaink nőttek meg? Vagy csak ki merjük mondani őket?
Emlékszem még régről: a múzeumban, vagyis a kultúra szentélyében, a tudás fellegvárában a látogató, mint jómagam is, csendes kis porszemnek érezhette magát a felbecsülhetetlen értékű műtárgyak között, nem voltak elvárásai, megtiszteltetésnek érezte, hogy bemehet, ágaskodott, jelképesen is, hogy elérje a kilincset, kinyithasson egy újabb óriási faajtót, elfogadta a múzeum által diktált körülményeket. A múzeum az iskola folytatásaként szinte kizárólag az iskolázott, művelt emberek terepének számított, szerencsésebb gyerekek órákig állhattak vasárnap délelőttönként ugyanazon kép előtt.

Változás közben: Szépművészeti Múzeum

Azt hiszem, nem is lehet kérdéses, hogy kell a változás, szükséges a Szépművészeti Múzeum és a többi múzeum épületének átalakítása, megújítása, amennyiben fontos a látogató. Az ellenzőknek pedig ajánljuk, ha pesti kalandparkra vágynak, látogassanak csak el ide, vagy a Néprajziba vagy akár a Nemzeti Múzeumba, de a megszokott rózsaszín-poros szemüvegüket vegyék le előbb. A tájékozódást jobb esetben plakáterdő segíti – jó hír, hogy vannak már nyelveket beszélő segítő önkéntesek is –, de egy-két termetesebb váll mögött már észre sem lehet venni ezeket. Nyáron talán szerencsésebb, nincs sok ruha, esernyő – csak szükségletek –, de mi van rossz időben? A ruhatár ingyenes ugyan, már ha sikerül a mélyföldszinten megtalálni, ahonnan már aránylag könnyű az út a mosdóig, a büféhez ismét nehezebb, pedig a kiállítás előtt vagy után jólesne egy – nem méregdrága – kávé, internetes hozzáférésről egyelőre ne is álmodjunk. Kerekes székkel, babakocsival a nem összefüggő liftek között eligazodni: minden elismerésem. A főbejáratnál megépített lift legalább engedi kulturáltan megérkezni a kerekekhez kötött látogatókat, és nem az alagsor titkaival ismerteti meg őket, mint a Monet és barátai idején. 
A Szépművészeti Múzeum csapata sokat tesz azért – l. kiállítások, Múzeum+, docent-program, a legkülönbözőbb családi, gyerek- és felnőttprogramok, táborok, tárlatvezetések, stb. –, hogy a fentieket feledtetve valóban élményekkel, új ismeretekkel vértezze fel és csábítsa vissza a látogatót. Jó érzés iskolai, óvodai duruzsoló csoportokat látni, hónuk alatt párnával, izgatottan; képzős szakközepeseket, amint rajztábláikkal egy-egy sarokban nyugodtan elmélyülnek. Remélhetőleg az ő számukra a múzeum már nem a megközelíthetetlen, egyben unott intézmény lesz, hanem sokkal inkább az a hely, ahol a barátokkal akár egy órára is össze lehet futni, és megnézni, vajon Velázquez étkezőinek aznap mi jutott az asztalára.

Dr. Baán László, a Szépművészeti Múzeum főigazgatója a következőképp vélekedik a megváltozott látogatói szokásokról:

− A nyugati világban a 20. század utolsó harmadában elindult a másképp gondolkodás. A megnövekedett szabadidő átalakította a kulturális szolgáltatások piacát, ahol komoly verseny folyik a közönségért. Fókuszba került a múzeum, ahol a látogatókat illető hangsúlyváltásnak köszönhetően rájönnek – jellemzően először az angolszász világban –, hogy a múzeum nem az iskola folytatása: az oktatói, mi több, a kioktatói attitűdöt felváltja a partneri viszony. Már nem egy kanonizált tudást akarnak a látogató fejébe beleverni, ennek következtében egészen másképp szólítják meg a közönséget: felismerik, hogy a látogató nyelvén kell szólni tudniuk a művészetekről, művekről, miközben a múzeum természetesen megőrzi szakmai teendőit. Az elitista módszert felváltja a demokratikusabb megközelítés, már az is foglalkoztatni kezdi a múzeumi szakembereket, hogyan érzi magát a látogató a múzeumban, mely tényezők teszik a látogató számára örömtelivé a múzeumi tartózkodást, pl. bolt, étterem, kísérő előadások, társművészeti rendezvények, kisgyerekkel való problémamentes látogatás stb., hogy a múzeum olyan hely legyen, ahová a látogatók szívesen visszatérnek. (Angol középosztálybeli szokás múzeumban randevúzni.)
Számos példa mutatja, hogy ezek a kiegészítő funkciók előbb bekerülnek a múzeumba, majd fejlesztik őket, ahogy a Pradóban is, de arra is van példa, hogy eleve nagyon igényes színvonalon hoznak létre akár éttermet a múzeumban, pl. Salzburgban vagy Tokióban a National Art Centerben a három Michelin-csillagos sztárséf nevével fémjelzett Brasserie Paul Bocuse Le Musée-t (megjegyzendő, hogy az étterem mellett mind a három szinten egy-egy kávézó is működik).
Az angolszász világban a demokratikusabb oktatásnak köszönhetően könnyebben ment végbe ez a hangsúlyváltás, mi még idehaza az elején járunk. A londoni National Galleryben épp nemrég ünnepelték a pénteki koncertsorozatuk 50. évfordulóját, a Szépművészeti Múzeumban pedig még csak 6. éve zajlanak a társművészetek beemelésével a nagy érdeklődéssel kísért csütörtök esti Múzeum+-ok, meghosszabbított nyitva tartással.

A megvalósult projekt: a Magyar Természettudományi Múzeum

A Természettudományi Múzeumban már megvalósult az átalakítás. Az új épületszárnyban látványos lift, figyelemfelkeltésnek sem utolsó bálna, jó információs rendszer, praktikus ruhatár fogadja a látogatókat. 
Vásárhelyi Tamás főtanácsost arról kérdeztük, miként vették birtokba az új teret a „kortárs” látogatók:

– A múzeum 1996-ban nyitotta meg új kiállítási épületét, a korábbiakkal (a Nemzeti Múzeum épületében) nem érdemes összehasonlítani.
Néhány változás, ami feltűnt nekem:
Elsőként mutattunk be olyan állandó kiállítást, amelyben sok interaktív egység volt. A szakma megosztott volt, és sokan ma is elutasítják az ilyen kiállításokat a múzeumokban. Egy sajátos mérőeszközzel vált láthatóvá a látogatók véleménye: a kiállítás padlója azokon a helyeken feltűnően megkopik, ahol valamit lehet csinálni, még ha az egyszerű gombnyomás is (amire sokféle jelenség, „válasz” érkezhet).

Volt egy emlékezetesen sikeres fotókiállításunk, nagy hatású reklámmal. Feltűnően megjelentek látogatóink között a susogó joggingot viselők, akikre azelőtt nem figyeltünk fel, valószínűleg azért, mert kevesen voltak.
Régebben kevés múzeumi programajánló létezett, majd azok is meggyérültek. Megjelent viszont a bulvármédiumokat is bevonó, kommersz reklámkampány, és az tapasztaltuk, hogy a múzeumlátogatásokra hasonló hatása van, mint feltehetően a mosóporokra. A téma sem közömbös, a dinoszauruszok iránti étvágy egyelőre kielégíthetetlennek tűnik.
Közhelyszerű már az a megállapítás, hogy az átlagos látogató a hosszabb szövegeket nemigen olvassa el, és mennél több a szöveg, annál kisebb figyelmet fordít rá. Múmiakiállításunkon (Rejtélyek, sorsok, MÚMIÁK. A domonkos templom titka)
a viszonylag sok szöveget nagyon sokan végigolvasták, a lelassult mozgás, a kegyelet, a halott személyek miatti érdeklődés vagy megilletődöttség miatt.
A múzeumok éjszakáján mások és másfajta viselkedéssel vannak jelen. A látogatók többet sétálnak felületes érdeklődéssel, többet beszélgetnek egymással, az ember úgy érzékeli, hogy nem annyira a kiállításokért, mint a társasági esemény kedvéért érkeznek azok is, akiket nyilvánvalóan érdekelnek a természettudományi múzeumok. Máskor is feltűnő, milyen készségesen vesznek részt látogatóink azokban a személyiségüket bevonó programokban (a gyermeküktől elirigyelt kézművesmunkától a szerepjátékokig), amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak múzeumokban. Az utóbbi időkben érzékelem, hogy visszatérő látogatóinkban kialakult valamiféle elvárás az MTM kiállításaival kapcsolatban, és ennek szerencsére hangot is adnak.

A változás nyomában: Petőfi Irodalmi Múzeum

E. Csorba Csilla, a 2010-ben Múzeumpedagógiai Nívódíjjal kitüntetett Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója a megváltozott olvasási szokások látogatókra gyakorolt hatásáról beszélt:

Az elmúlt időkben, ha Bécsben, Madridban, Washingtonban múzeumi kiállításokon megfordultam, azt láttam, hogy mindenben a nézők (elképzelt, feltételezett) kívánságát lesik.
Jól feliratozott haladási útvonal, pihenő részek, mellékhelységek, a nagyobb kiállítások közepén ülőhelyek, s az adott kiállítás-részhez kapcsolódó katalógus-, képeslap-, ajándéktárgy-árusok várják a látogatókat. A kiállítási útvonal nemegyszer „átvezet” egy büfé részen, kávézón, s az illat és látvány akkor is leülésre csábít, ha előtte esetleg nem terveztem ezt. Arts and business - gondolhatjuk. Kérdés, hogy mindez valós, a látogatók igényének felmérésen alapuló szolgáltatás, vagy a kínálatot biztosítani (eladni) akarók oldaláról érkező, a kényelem látszatát keltő üzleti vállalkozás csupán.  
A Petőfi Irodalmi Múzeum működése természetesen nem hasonlítható az előbb említett nagy intézményekhez, térbeli adottságaink is szűkösebbek, a marketingfogásokat is más ütemben sajátítjuk el, de a látogatók szokásainak változását figyelemmel kísérve tervezzük kiállításainkat. Az irodalmi múzeumban a szó, az irodalmi szöveg, a nyelv a közvetítendő matéria, a művészet: az írói életmű, egy-egy mű belső világa, képisége, egy korszak meghatározó irányzatai. Húsz évvel ezelőtt még sok kiállításban az írott és nyomtatott szöveg dominált túlnyomóan, teljes, részletes életrajzok, hosszú versek, kéziratoldalak falakon, kis-könyvtárnyi könyv a tárlókban. 
Az olvasási szokások megváltozása, az olvasás visszaszorulása kisiskoláskortól, az Internet pontszerű olvasásra szoktató gyakorlata az utóbbi években arra nevelt, hogy tartalmukban lényeges „üzeneteket”, a kanonizált  életmű  adott kontextusba rendezett idézeteit tegyük az író, költő világát megidéző, vizuálisan is élvezhető módon a látogatók elé, figyelembe véve a különböző tudásszinteket: kisiskolások, gimnazisták, felnőttek korosztályának látogatási szokásaihoz igazodva. Látogatóink tekintélyes része az iskoláskorúakból tevődik ki: a fiatalok „állóképessége” az utóbbi években  jelentősen romlott, nem feltétlenül fegyelmezetlenségből, de a fizikai teherbírás hiánya miatt sokkal gyorsabban kívánnak leülni, mint akár idősebb szüleik, tanáraik. Ha a figyelmet le akarjuk kötni, azt az érdekfeszítő tárlatvezetés mellett a székek, párnák biztosításával érhetjük el. Az iskolai oktatás az interaktivitásra, az e-learningre épít, a múzeum közönségkapcsolati gyakorlatába mindezek mellett a hálózat útján szerezhető tudás lehetőségét is be kell építeni, s amikor az egyedit, a soha nem látott kincset kívánjuk megmutatni, tudnunk kell annak virtuálisan elérhető változatáról is, az eredeti, egyedi és a másolat megváltozott megközelítési viszonyrendszeréről. A fiataloknak fontos a játékos elemek beépítése, a felnőtteknek a különlegességek kiemelése. Természetesen látogató és látogató között nagy különbség van: a kiállításon „átvonuló”, néhány kitett szövegre, képre koncentráló, kb. 15-20 perc után fáradó látogató mellett, a másfél órás vezetések után kérdéseket feltevők és az egy teljes délelőttöt egy kiállítás minden apró részletét tanulmányozókig  mindenféle néző megfordul nálunk. Az írott szó mellett megnőtt az igény a „hallott” szavak iránt is: többen igényelnek tárlatvezetést, rendhagyó vezetéseket, a kortárs írók magyarázatait, mely utóbbi elsősorban a tárművészetek bevonásával zajló rendezvények bekapcsolásával válik élményszerűvé. A kiállítások megtekintése után látogatói szintnek megfelelően a katalógusok, könyvek mellett igény mutatkozik az adott tematikához kapcsolódó kisebb „irodalmi” tárgyak megvásárlására is, természetesen méltatlan, minőségileg kifogásolható tárgyak árusítására semmiképpen sincs lehetőség.