©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Látogatói szemmel a Magyar Nyelv Múzeumában, Széphalmon

Félreértelmezett és szegregált interaktivitás. Látássérülten a múzeumi térben: Árpádházy-Godó Csaba kritikája.

Úgy hozta a sors, hogy a nyáron ismét Nyíregyházán tölthettem pár napot a barátommal. Mivel ez már a sokadik Nyíregyháza-látogatás volt a sorban, úgy döntöttünk, az idén a várost csak „szálláshelyül” használjuk, és csillagtúrákat teszünk a tágabb környéken. Tervünket megtudván, egy szakmáját megszállottan szerető muzeológus barátunk elárasztott az „ezt feltétlenül meg kell néznetek” típusú ötleteivel. Némelyikhez kedvcsinálóként még egy-egy internetes hivatkozást is átküldött. Közöttük találtam egyet, amely felkeltette az érdeklődésemet. Szathmáry-Király Ágnes cikke volt arról, hogy a magyar nyelvtan az interaktivitás új fokára lépett a széphalmi múzeumban.

Mivel mindig is érdekelt a nyelvészet, és grafológusként, pszichológusként magam is foglalkoztam a szó- és nyelvhasználat pszichológiai hátterével, úgy döntöttem, ezt valóban meg kell néznünk.

Megérkezvén Széphalomra, kis gondunk támadt a navigációval. Ugyanis – jó magyar szokás szerint – elfeledkeztek arról, hogy a látnivalókat megfelelően kitáblázzák, így az autós idegen törheti a fejét, merre keresse a magyar nyelv „szülőházát”. Széphalom nem nagy város, így hamarosan rátaláltunk a szép, modern, stílusos múzeumépületre, ott azonban nem volt egyértelmű, hogy merre is van a múzeum parkolója. Kis kacskaringózás után, végre a disznóólak mellől – ahol a parkoló a múzeum mögött helyet kapott – a múzeum felé vehettük az irányt.

Nem szeretek „felkészületlenül” elmenni egy-egy múzeumba, vagy idegenforgalmi látnivalóhoz. Előtte mindig tájékozódom az interneten. Elutazásunk előtt így elolvastam szinte mindent, amit a Google a „magyar nyelv múzeuma Széphalom” kereső-kifejezésre felhozott.

Ahogy baktattunk felfelé a bejárathoz vezető lépcsősoron, átvillantak agyamon a múzeum virtuális bemutatkozásának rossz emlékképei. A honlap készítőinek ugyanis a leghalványabb fogalmuk sincs arról, mit is jelent a „virtuális múzeum”, miféle „virtuális” marketingeszközökkel kellene a látogatókat becsalogatni. Pedig e kiállítóhelyek értünk, látogatókért vannak: az egyik legfontosabb feladatuk, hogy ismereteket terjesszenek úgy, hogy azt mindenki, aki felkeresi a múzeumot, képes legyen befogadni. Mivel magam gyengénlátó/vak vagyok, számomra az sem mellékes, hogy a virtuális térben szolgáltatott információkhoz én, a látássérült ember, egyáltalán hozzá tudok-e férni, vagyis akadálymentes-e a múzeum honlapja. Az előbbi képzeletbeli hibalistára azt is fel kellett írnom, hogy a webfejlesztőnek a webes akadálymentesítésről sincs fogalma. Ami azért szomorú, mert, leszámítva néhány magánmúzeumot, a legtöbb hazai múzeum közpénzekből (is) „él”, azaz a közszféra része, így kötelezően vonatkoznak rá a fogyatékkal élők jogairól szóló törvény rendelkezései, melyek kimondják, hogy e honlapokat akadálymentes formában kell elkészíteni.

Belépve a fogadótérbe kellemes meglepetések értek. A modern, ízlésesen kialakított térben jól elhelyezett recepciós pult mögött kedves hangú hölgy köszöntött bennünket, aki minden információt készségesen megadott, s az akadálymentességet firtató kérdéseimre is őszintén elmondta, hogy ezzel vannak gondok. Ez bizony alaposan lehangolt. De úgy voltam vele, ha már idáig elautóztunk Nyíregyházáról, akkor nézzük meg, hátha a társam segítségével mégis élvezetes lesz a látogatás. Bár akkor már tudatosult bennem, hogy nagy valószínűséggel a szegregáció miatt flow-szerű élményre – amellyel az olvasott cikkek kecsegtettek – nem számíthatok ezen a konstruktivista muzeológiára alapozott kiállításon.

Mivel a múzeum kétszintes, logikusnak tűnt, hogy az alsó szinten, a recepció melletti térben kezdjük a látogatást, lévén semmiféle vizuális útmutatás, térkép nem állt rendelkezésre arról, mi és hol található, éppen milyen kiállítások vannak, illetve merre célszerű haladni a látogatás során. Belépve a terembe – azt hiszem, a Nyelvlesen című kiállítás termébe –, megfogott a kellemes, narancsos színvilág. De ez volt az összes benyomás, amit a terem számomra adott, adhatott, ugyanis az akadálymentesítés legcsekélyebb jelét sem lehetett felfedezni. Ez azért szomorú, mert a mai – mobilkütyükkel felvértezett – világban már a legolcsóbb okostelefon is gyárilag, beépítve tartalmaz valamilyen, az emberi beszéd szintézisén alapuló képernyőolvasót (illetve a Windows, Linux esetében is ingyenesen állnak rendelkezésre ilyen programok). Webfejlesztésben jártas, akadálymentesítéssel foglalkozó emberként tudom, hogy itt pusztán azon múlott az akadálymentesség, hogy annak, aki a kiállítás forgatókönyvét megálmodta, eszébe sem jutott, hogy embertársainak kb. 10%-a vak és gyengénlátó, tehát szüksége van segítő technológiákra az információk befogadásához. Az is elkerülte a figyelmét, hogy ennél sokkal nagyobb a diszlexiások aránya, akiknek szintén könnyebb hallás útján befogadni az információkat, mint olvasással. A meghangosított – tehát beszélő – „játékok” ráadásul a számítógépes világban is nagyobb sikernek örvendenek, mint a pusztán a vizualitásra építők. A korszerű kiállítás számomra, a látogató számára azt jelentené, hogy a lehető legtöbb érzékszervemen keresztül próbáljon meg hatni rám, és tegye mindezt úgy, hogy közben legyen „flow”-élményem is. Mivel az első teremben erre esélyem sem volt, alig öt percet töltöttünk el ott.

Ez a csalódás azért nem szegte kedvemet, mert bevillant, hogy az emeleten vár a „Titkok titka”, amelyről már Farkas Erika Hely című rádiós műsorában hallottam. A múzeum honlapján ez olvasható róla:

„(Titkok titka. A magyar nyelv múltja, jelene és jövője címmel épült meg A Magyar Nyelv Múzeuma nagyszabású, interaktív állandó kiállítása, a széphalmi intézmény legfontosabb tartalmi egysége. A tárlat alapcélja az, hogy a 21. század igényeinek megfelelően, a kor technikai lehetőségeit felhasználva, gyerekeket és felnőtteket egyaránt megmozgató, ismeretterjesztő módon tudományos és kreatív, ösztönző módon játékos formában mutassa be nemzeti kultúránk alapjának: anyanyelvünknek a titkait, szépségeit és történetét.”)

A lépcsőn felérve, ahogy a múzeumi „marketingszöveg” is ígérte, beléptünk „Európába”, mármint a fellengzősen Európa térnek nevezett előtérbe. S mint egykor talán honfoglaló őseink, mi is kicsit elveszettnek éreztük magunkat. Biztató volt, hogy e kiállító térben monitorokon jelenik meg az információk nagy része, amihez – reméltem – hangzó anyag is társul. Igen ám, de semmiféle eligazító szöveget nem találtunk arról, hogyan is kellene „használni a kiállítást”. Kis keresgélés után végül rátaláltunk arra a jól elrejtett aprócska pultra, ahol a távirányítók arra vártak, hogy valaki használatba vegye őket.

Arra persze nem gondoltunk, hogy a kis pultnak közösségépítő szerepe van! A távirányítóval való ismerkedésünkre ugyanis mások is felfigyeltek, és mint az „éji vad”, úgy gyűltek oda körénk. Ezzel kezdetét vette a közös „És ez hogy működik?” „technoshow”, mely élő példája volt anyanyelvünk kreatív használatának is.

Megfejtve végre a „titkot”, egy-egy „lövésre kész” távirányítóval a kézben nekikezdtünk a kiállítás bejárásának. Engem nagyon érdekelt volna a nyelvek családfája, amelynek hatalmas tablója ott függött előttem, de a társam közölte, hogy ő ennyit nem olvas föl, és ha érdekel, keressek valakit a múzeumból, aki felolvassa nekem azt az „istentelen hosszú” nyelv-családfát. Így hát – legnagyobb sajnálatomra – nem ismerhettem meg aktuálisan elfogadott nyelvrokonságunkat.

Sebaj! – gondoltam magamban, kicsit bosszúsan a barátom viselkedése és kicsit szomorúan a saját kiszolgáltatottságom miatt, majd most, a monitorokba zárt titkok feledtetik velem a csalódást. Biztos voltam abban, hogy a kiállítás szervezői a nyelvek rokonságának érdekes kérdéseit digitálisan is bemutatták, mégpedig úgy, hogy azt a magamfajta hátrányos helyzetű ember is képes legyen önállóan értelmezni, felfedezni. Mert csak az adhat „flow”-élményt, ha az ember maga feledkezhet bele az áramló információkba.

A monitorokat végre sikerült „életre” kelteni, de csalódást okozott, hogy a beszélt nyelvek helyett legtöbbször „nyávogó sámánéneket” kaptunk. Azt is sokszor úgy, hogy kivárhatatlan hosszúságú zene előzte meg. Úgy gondolom, hasznosabb és célszerűbb lett volna a mindennapi beszélt nyelvet fölidézni, melyet egy átlagos látogató/hallgató is megérthetett volna. Ekkor lett volna esély arra, hogy megszülessen a rácsodálkozás élménye, amely nélkül a kiállítás már a látogatás pillanatában felejtésre van ítélve.

Ahogy a múzeum internetes „marketingszövege” is említette, a kiállítás ezen részén „a látogató információkat kap a magyar nyelv rokonairól, illetve a magyar nyelv tulajdonságairól: az indoeurópai nyelvekétől eltérő alaktani, mondattani és szemléletbeli sajátosságairól. Az olvasnivalót gazdag hang- és mozgóképanyag egészíti ki, mely nyelvi és kulturális, genetikai rokonaink életébe, népművészetébe ad betekintést.” Mindez így igaz, csak azt felejtették ki a szövegből, hogy „nyelvészek számára”. A kiállítás megálmodója ugyanis nem vette a fáradságot, hogy beleképzelje magát egy átlagos műveltségű ember (pláne gyerek!) helyzetébe, és a számára természetes szakmai „zsargonban” írta meg a szövegeket.

Elhagyva Európát, Hungáriába értünk. Oda, ahol a magyar nyelv konkrét dolgai jelentik „a szenzációt”. Ez a terület már több élményt tartogatott számomra, a vak ember számára is. Sajnos az ismertetők írója itt is „emelkedett” stílusban fogalmazott.

Nagyon érdekesnek találtam a magyar nyelvemlékek „megszólaltatását”, viszont kicsit meglepett, hogy a felolvasó még kísérletet sem tett arra, hogy „emulálja” a korabeli feltételezhető kiejtést, pedig az „illúzió”, hogy talán a Halotti beszédet hajdan elmondó papot hallja, sokakat megérintett volna. A hallgató, miközben tisztában lett volna azzal, hogy nem az egykor élt pap szól hozzá, jobban szembesülhetett volna az ősi és a mai beszélt magyar nyelv közötti különbségekkel és hasonlóságokkal.

Nagyon sajnáltam, hogy a kiállítás megálmodói elfeledték a modern technikát kreatívan alkalmazni, és a táblagépek korában nem éltek azzal, hogy a szöveges információkat eme modern „írótáblákon” jelenítsék meg hipertext formájában, mely egyrészt lehetővé tette volna, hogy a magamfajta vakok is élvezhessék a dolgokat, másrészt pedig azt, hogy mindenki olyan mélységig juthasson információhoz, amilyen mélységig szeretne. A barátomat láthatóan untatták a hosszú, sokszor érthetetlenül bonyolult nyelven megfogalmazott ismertetők, és csupán rám való tekintettel olvasta fel őket. Mire eljutottunk a magyar nyelv táji tagozódását, a nyelvjárásokat bemutató utolsó részhez, már teljesen kifáradt, így a számomra nagyon érdekes utolsó résznél már én mondtam neki, hogy ne olvassa fel a szöveges információkat, hiszen a fonetikai jeleket képtelen volt értelmezni. Mellettünk egy gyerekes család is próbálta volna kiismerni magát a magyarság tájnyelvei között, és szintén beleütköztek az „ezt most hogy kell olvasni?” problémájába.

A kiállítás következő részegysége, ahol a nyelv technikai „hordozóit”, a „kütyüket” mutatják be, lekötötte a látogatók többségét. Ekkorra már nem is számítottam rá, hogy akadálymentes lesz, és gondolnak rám, gyengénlátóra is a kiállítás rendezői.

A „kütyüparádé” után, a kiállítás pihenőjében, a „Schola Ludus”-ban már meg sem próbáltam leülni bármelyik számítógép elé egy kis nyelvi játszadozásra, mert tudtam, a rajtuk futó programok nincsenek akadálymentesítve.

Az emeletről lefelé ballagva azon gondolkodtam, miért van az az érzésem újra, hogy a kiállítást megálmodói öncélúan, a saját maguk szórakoztatására hozták lelétre? A muzeológusok nagy részének miért nincs halvány fogalma sem arról, mit is jelent „közérthetően ismereteket közvetíteni”?

Egy muzeológus barátom egyszer azt mondta, amikor a múzeumok szerepéről beszélgettünk, hogy higgyem el, az ő ismeretségi körében is vannak olyan muzeológusok, akik azt tartják, hogy a látogatók egyenesen feleslegesek a múzeumokban, melyeknek csupán a kutatás és a tudományos munka helyszíneinek kell és szabad lenniük.

A kritikára a múzeum egy munkatársa, Szathmáry-Király Ágnes reagált: Sine ira et studio – harag és részrehajlás nélkül