©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Kulturális attrakciófejlesztés 3.0 – dilemmák

Milyen következményekkel jár, hogy a múzeumok turisztikai akciókat "fejlesztenek"?

Az új uniós költségvetési ciklus nemrég megjelent turizmusfejlesztési célú pályázatai egy újabb attrakciófejlesztési hullámot indítanak el, nagyságrendileg 250 milliárd Ft értékben. A közelmúlt fejlesztéseinek tapasztalatait elemezve, számtalan hazai és külföldi példát végignézve megállapítható, hogy olyan strukturális változások küszöbén állunk, amelyek a közeljövőben alapjaiban módosítják az attrakciós kínálatot. Ezért indokolt, hogy már a tervezés fázisában számba vegyük mindazon alapvetéseket, amelyek a jövő kulturális attrakcióinak minőségét meghatározzák.

Kérdésfelvetésünk természetesen nem érinti a múzeumok hagyományos, társadalmi funkcióit, az intézményeknek a tudományos kutatásban, oktatásban stb. betöltött szerepét, amelyet Varga Benedek így foglalt össze nagyon frappánsan a közelmúltban: „Kelet-Közép-Európában a múzeum a polgári társadalom önfelismerésének megtestesítőjévé vált: a múzeum ebben a régióban a polgári identitás egyik tartópillére, amely lehetővé teszi az önreflexiót a múltra és a jelenre.”

A kulturális örökségre építő vonzerőfejlesztések világszerte komoly identitáskeresésben vannak, mivel e területen mind a technológiai, mind a tartalmi fejlesztések soha nem tapasztalt sebességre kapcsoltak. A korábbi statikus, „akadémiai tudást” precízen bemutató kiállítások, múzeumok az internet térhódításával, a technológiai fejlesztések eredményeit felhasználva, kiegészülve a közösségi média nyújtotta publicitással az elmúlt másfél évtizedben jelentősen átalakították a kulturális színtereket. A folyamat jelenleg is zajlik, gombamód szaporodnak az új, „interaktív múzeumok”, csak Tokaj-Hegyalján 8 (!) ilyen, nemrégiben átadott létesítményt számolhatunk a tokaji Világörökségi Bormúzeumtól a mádi Aszúházon keresztül a tolcsvai Szirmay—Waldbott-kastélyig. Erről legelébb Krúdy Gyula (kiváló turisztikai szakértő!) egyik klasszikusa jutott az eszembe:

„– Most már hozhatsz egy pohár sert, de fülespohárban és hanzli nélkül. A habot megtarthatja a csapos magának.
A borfiú történetesen fürge volt, nyomban ott termett a sörrel, amelyet a vendég a legnagyobb gyanakvással emelt a világosság felé. Aranyszínű sör volt, vándorlegény álmodik ilyennel a tikkadt országúton, madárcsiripeléstől hangos komlóföldek illata szálldosott ebben a frissen csapolt sörben, de a vendég mégis megcsóválta a fejét:
– Nagyon gazdag ember lehet a kocsmárosod.
– Miért, nagyságos úr? – kérdezte a gyerek.
– Mert bőven méri a habot – felelt a vendég…”

Krúdy szakértői véleménye pedig nem kevesebbet állít, hogy a sör önmagában tökéletes volt, csakhogy az arány felborult, nemhogy katarzist nem okozott, végül maga az élmény is olcsó vendéglői praktikává silányult.

Egy angol cég, a Museum Identity Kft. körkérdést intézett a különböző múzeumok vezetőihez, szakembereihez, hogy egy rövid jegyzetben, esszében fogalmazzák meg, hogyan látják a múzeumok jövőjét. Az Egyesült Királyság és az USA múzeumi szakemberei mellett dél-afrikai, nigériai, lengyel szakemberek is nyilatkoznak (magyar hozzászólást nem találtam, de cikkünket követően hátha kedvet kap valaki, és ír egy rövid gondolatsort ide). A jegyzetek számtalan szemszögből vizsgálják a kérdést: milyen szerepük lehet a múzeumoknak jelenkori életünkben? A válaszokból világosan kirajzolódik, hogy a szakemberek világszerte felismerték, paradigmaváltásra van szükség, közös álláspont, hogy olyan piacképes tartalmat (ha úgy tetszik, attrakciót) kell előállítani, amely az egyén és közösségek fokozott részvételét igényli.

 

Forrás: https://mrsbrackesenglishclass.wikispaces.com

 

Celia Dominguez, a Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum oktatási és fejlesztési vezetője az említett múzeumok jövőjéről szóló gondolatfolyamba – bár némiképpen más kontextusban – Salinger Zabhegyezőjét idézi. Ha kibontjuk egy kicsit a (65 éves!) szöveget, egy máig ható alapvetést kapunk, amely nem a kizárólagos megoldás, de egy lehetséges kulcs a jövő fejlesztéseihez:

„Szerettem azt a rohadt múzeumot. Emlékszem, az indiántermen kell keresztülmenni a nagy előadóba. Irtó hosszú terem, és csak suttogni szabad. Elöl megy a tanítónő, aztán az osztály, két oszlopban, párosával. Az én párom legtöbbször Gertrude Levine volt. Mindig meg akarta fogni a kezemet, de az övé rendszerint ragadt vagy izzadt, vagy valami. A teremben kőpadló volt. Ha volt az embernél néhány üveggolyó és leejtette, akkor összevissza pattogtak, és őrült zajt csaptak, aztán a tanítónő megállította az osztályt, hátrament, és megnézte, mi a fene történt. De Miss Aigletinger soha nem izgult. Aztán végigmentünk a mellett a fantasztikusan hosszú harci kenu mellett, legalább olyan hosszú volt, mint három nagy dög Cadillac egy sorban, benne vagy húsz indián, egyik része evez, a többi meg csak úgy áll és néz dühösen, és harci jelek vannak az arcukra festve. És egy rém kísérteties fickó ült a kenu hátuljában, maszk volt rajta. A varázsló doktor. A hideg szaladgált a hátamon tőle, de azért bírtam. Aztán ha az ember hozzáért egy evezőhöz vagy akármihez, az őr rögtön rászólt: »Semmihez sem szabad hozzányúlni, gyerekek!« – de kedvesen, nem mint valami rohadt zsaru, vagy mit tudom én. A kenu után jön egy nagy üvegvitrin, indiánok ülnek benne, és pálcákat dörzsölnek össze, tüzet csiholnak, meg egy indián nő. Ez az indián nő takarót sző, és közben előrehajlik, lehet látni a mellét, meg minden. Mindig jól megstirkáltuk, a lányok is, mert kis spinkók voltak még, és semmivel se volt több mellük, mint nekünk. Aztán, mielőtt az ember bemegy az előadóba, közvetlenül az ajtó mellett van az eszkimó. Jeges tavon ül egy lék fölött, és halászik. A lék mellett közvetlenül fekszik két hal. […] A legjobb abban a múzeumban mégis az, hogy minden mindig ott marad a helyén, ahol van. Semmi nem mozdul. Százezerszer is odamehetsz, és az eszkimó mindig éppen akkor fogja ki a két halat, a madarak még mindig délre repülnek, a szarvasok isznak a tócsából, a szép kis agancsukkal és a sovány lábukkal, és az indián nő, meztelen mellével, még mindig ugyanazt a takarót szövi. Semmi nem változik; ami változik: az ember saját maga. Nem az, hogy idősebb lesz, vagy ilyesmi. Nem éppen azért. Csak éppen megváltozik. Mondjuk, most kabátban megy. Vagy az, aki legutóbb a párja volt, skarlátot kapott, és most más a párja. Vagy a Miss Aigletinger helyettese viszi az osztályt. Vagy az ember hallotta, hogy a szülei reggel állati nagy parádét rendeztek a fürdőszobában. Vagy az ember csak elment az utcán egy pocsolya mellett, amin szivárványszínű benzinfoltok úsznak. Úgy értem, az ember kicsit mindig más, nem tudom ezt pontosan megmagyarázni. És még ha tudnám is, nem biztos, hogy akarnám.”

 

„Hát én immár kit válasszak?”

Próbáljuk meg elképzelni, hogyan változhatott Salinger múzeuma a múlt század ötvenes éveitől napjainkig. Két jelentős korszakot különböztethetünk meg, azzal a meghagyással, hogy a korszakhatárok nem élesek, mindmáig sok-sok átfedés van az itt 1.0-ásnak nevezett korábbi és napjaink 2.0-ás múzeumai, kiállításai, kulturális attrakciói között. Sőt párhuzamosan élnek még egymás mellett, akár egyazon épületben is, a különféle megoldások. A jövőbeli attrakciókat az egyszerűség kedvéért 3.0-ás verziónak nevezem.

A „klasszikus”, 1.0-ás múzeumi világ legfontosabb alapja a gyűjtemény sajátosságából adódó történeti, kulturális érték és az ennek megértéséhez szükséges – a befogadó előzetes tudásából és értékrendjéből fajadó – rácsodálkozás. (Talán megbocsátható, itt kivételesen szubjektív megközelítésben vizsgálom ezt az attrakciót.)

„A Madeleine-nek nevezett sütemény" helyett... Forrás: itt

A Bécsi Természettudományi Múzeumban tett látogatásom mindmáig legmeghatározóbb élménye (a legfelső emeleten jóleső fáradtsággal a lábaimban elfogyasztott olcsó „goulash zuppe” után legelébb!) a Willendorfi Vénusz szobrocska eredetijének megkukucskálása volt. Az előzetes tudásom, sőt az előzetes tudásomra alapozott (az eredeti szobor megpillantása folytán előhívott) további ismerettartalmak olyan élménnyé lényegültek, amelyet majd nyolc év távlatából is szívesen idézek fel. Ez a maradandó élmény, melyet, ha arra visz az utam, feltétlenül meg akarok majd ismételni, nem a kukucskáló szerkezet elmés prizmáján át megpillantott szobor puszta látványára alapozott, hanem a következő tényezők együttes hatása váltotta ki:

- a hitelesség: a szobor eredeti, mi több, ez az a szobor, amelyről művészettörténeti tanulmányaim során igen gyakran olvastam;
- a környezet: a múzeum berendezése, a bútorzat, a tárlók, a gyűjteményegységek felidézték bennem a kisdiákkorom természettudományi szertárainak, ifjúkorom gyűjteményeinek, könyvtárainak világát, ez pedig további emocionális adalékokkal segítette az előző pontban említett hitelességet;
- a ráismerés: én, aki korábban is ismertem (idealisztikusan) ezt a tárgyat, a magam valóságos világában is felismerhettem. Ennek keretét – ha úgy tetszik, további megerősítését! – a környezet kiváltotta szubjektív interakciók és a bemutatás keretét jelentő garancia (Bécsi Természettudományi Múzeum) biztosította.

E három tényező együttes érvényesülése – hitelesség – környezet – ráismerés – teremti meg az 1.0-ás kiállítás/múzeum, ha úgy tetszik, attrakció (hiszen ez esetben tényleg az!) alapvető ismérveit.

Az „interaktív”, 2.0-ás változat – lényegében a napjaink valósága – a korábbi hagyományokra épít, de demokratizálja a tartalmat, egyre közelebb és közelebb engedi a látogatót az emlékekhez, részben vagy teljesen lebontja a korlátokat, megpróbálja élettel feltölteni a korábbi merev kereteket.

Napjaink újítása pedig a technológia teremtette lehetőségek széles alkalmazása, amely a ráismerés lehetőségeit tágítja ki. A kiterjesztett valóság (augmented reality) instrumentumai gyakorlatilag korlátlanná teszik a ráismertetés eszközrendszerét, az egymásra vetített tartalmak tetszés szerinti információtömeget tudnak közvetíteni. (Ezzel szemben a tudásközvetítés korlátlan eszközrendszere a valóságban – tematikus fókuszok szerint irányított – korlátozott mennyiségű tartalmat közvetít.) A virtuális valóság (virtual reality) eszközei még nem terjedtek el, s bár ezek az eszközök minden korábbinál valóságosabban megélhető tartalmat közvetítenek, alkalmazásuk az „itt és most élményt” rombolja le. Kivételes esetben, kiegészítő interpretációs eszközként elképzelhető a használatuk.

A 2.0-ás attrakció sajátja, hogy a korábbi spontán ráismerést az irányított ráismerés előzi meg, egészíti ki, amely a befogadót valamiféle cselekvésre ösztönzi, legyen az szellemi, gondolati aktivitás, vagy konkrét cselevés (érintőképernyő nyomogatása vagy kézműves foglalkozások az adott tartalomhoz kapcsolódóan).

Az 1.0-ás attrakciókhoz képest a jelenünk kiállításait (itt szándékosan mellőztem a szubjektív megközelítést, általánosítottam a megfogalmazást) a következő ismérvekkel jellemezhetjük:

- ráismertetés – ráismerés ( = irányított ráismerés) jellemzői: vezetett, meghatározott tematika szerint fókuszált, egy vagy több (de korlátozott számú) perspektívából bemutatott, behatárolt tartalom, egy potenciális piac potenciális igényeihez, feltételezett elvárásaihoz igazított témaválasztás, gyakran közhelyes interpretációs megoldások és cselekvésre ösztönzés;

- környezet: a klasszikus (19. századból megörökölt) múzeumi környezet oldása a jellemző: „szellősebb kiállítások”, részletes magyarázatok, egyedi történetek, infokommunikációs eszközök jelenléte, „valós idejű” dizájnelemek használata, a történetiségnek nem ellenpontja, hanem közege a modern miliő;

- hitelesség: a hitelesség a környezet által meghatározott, vezérelt ráismerés függvénye, szerencsés esetben előzetes tudáson/tudományos hitelességű ismereten alapul, ezt viszont könnyűszerrel helyettesítheti a ráismertetés során alkalmazott eszközök interiorizációja.

Figyelemre méltó, hogy a napjainkban megjelenő, a továbblépés lehetőségeit boncolgató tanulmányok és a megvalósult kiállítások példái mind-mind ezt a trendet erősítik, a ráismertetés eszközeit próbálják mind technikai, mind tartalmi szempontból a lehető legszélesebbé tenni. Ez összefügg azzal is, hogy az új infokommunikációs  technológiák funkcióit még csak most keresik a fejlesztők. Az új eszközök értékét pedig kiemelik, eladhatóvá teszik a nagy társadalmi haszonnal járó megoldások. Nem véletlen, hogy a Google Tango projektjének argumentációját éppen egy múzeumi fejlesztés vezette be.

E cikk kereteit messze túlhaladja annak a kérdéskörnek a vizsgálata, hogy „a potenciális piac potenciális igényeihez, feltételezett elvárásaihoz” igazodó tartalomfejlesztések a valóságban mennyiben felelnek meg a látogatók elvárásainak. A Michelin-kalauz az éttermi csillagokat a következő szempontok szerint ítéli oda:

– egy csillag: „a kellemes úti kitérőt jelentő, kiváló fogásokkal büszkélkedő” étterem;

– két csillag: olyan étterem, amely miatt „érdemes az utazóknak hosszabb kitérőket is tenni”;

– három csillag: olyan étterem, amelynek „meglátogatása külön utazást is megér”.

Nagyjában ugyanezek az ismérvei a turisztikai vonzerőnek is. Lefordítva:

– egy csillag: az adott desztinációba látogató vendég számára pontosan meghatározható élményígéretet kínáló attrakció;

– két csillag: az adott desztináció (50–100 km körzetében) megforduló vendég számára jelentős ismertséggel rendelkező, a desztinációválasztást is befolyásoló élményígéret az attrakció;

– három csillag: az attrakció élményígérete önálló utazási motivációt jelent.

Ebben a versenyhelyzetben, melynek kínálatát nagyszerű élményfürdők, kalandparkok stb. szolgáltatásai alakítják, rendkívül nehéz piacképes tartalmat kínálni. Kézenfekvőnek tűnik az irányított ráismertetésre alapozott, „interaktív” attrakciófejlesztés, a populáris tartalmak előtérbe helyezése, mely a 21. századi ember komfortzónáján és vélt előzetes ismeretanyagán csak nagyon óvatosan nyújtózkodhat túl. Ebből pedig levezethető, hogy mind az interpretált tartalomnak, mind az interpretáció módjának egy (feltételezett) előzetes elvárásra kell építenie. A technológiai fejlesztések tálcán kínálják a jobbnál jobb megoldásokat, kitágítják az interpretáció lehetőségeit, látszólag már csak az a kérdés, hogy 3D-s mozifilm készüljön, vagy hologramos tárlók mutassák be a gondosan kiválasztott tartalmakat. Ez az a pont, ahol nagyon sok fejlesztés meghasonlik.

 

„Nem mese az, gyermek…”

„Aztán furi dolog történt. Mikor odaértem a múzeumhoz, egyszerre csak egy félmillióért se mentem volna be. Megszűnt a vonzóereje, pedig azért gyalogoltam végig az egész rohadék parkon, és már előre örültem neki, meg minden.” (Salinger, Zabhegyező)

Tény, hogy napjainkban zajlik az a forradalom, amely a jelenkori interaktív attrakciós fejlesztéseket csúcsra járatja, ezt a típusú attrakciófejlesztést pedig a 2.0-ás változattal azonosítottuk legutóbb. Egyre-másra jönnek létre az ilyen típusú attrakciók, ráadásul az új technológiák egyik kedvenc kísérleti terepét jelentik ezek a megoldások. Kérdés, hogy itt és most beszélhetünk-e a 3.0-ás attrakciókról. Jelentős paradigmaváltásra van szükség, vagy elegendő a jelenlegi fejlesztések kisebb-nagyobb korrekciója? Ezt egymagamban nem tudom eldönteni, de a problémafelvetés nem megkerülhető.

A 2.0-ás attrakciókat az irányított ráismerés elsődlegessége határozza meg. Ez a gyakorlatban nem jelent mást, mint azt, hogy a fejlesztett kulturális örökségre – ab ovo – fejlesztendő potenciálként tekintünk, a kihívás pedig nem más, mint erre az objektív valóságra alapozva hogyan lehet egy egyedi élményígéretet előállítani az interpretáció eszközeivel. (A tevékenység nem összetévesztendő a turisztikai termékfejlesztéssel, itt csupán a termékfejlesztés alapjáról beszélünk!)

Az interpretáció forradalmát a ráismertetés igénye hívta életre. A piaci viszonyok, a felfokozott versenyhelyzet következményeképpen alkalmazott univerzális gyógymód, az „innovatív” interpretáció napjainkra elkezdett önálló életet élni. Az egyes fejlesztők, kiállítások kurátorai, turisztikai szakértők, függetlenül attól, hogy milyen tartalmat kívántak megjeleníteni, szofisztikáltabbnál szofisztikáltabb megoldásokat találtak ki. Az irányított interpretáció kisebb vagy nagyobb mértékben, de meghatározó módon elkezdte átalakítani az attrakció „természetes” fizikai valóságát, mind szellemiségében, mind pedig a térbeli megjelenésében elsődlegessé vált. Sok esetben már nem a kulturális örökséget, hanem az innovatív interpretációt dobják piacra.

Az „attrakciófejlesztés” megnevezés is mintha ezekre a folyamatokra rímelne. Michelangelo Dávid-szobra kétségkívül attrakció, de nem lehet fejleszteni, ám ha egy okosszemüvegen keresztül megjelenítjük a szobrászmestert, amint éppen a márványtömböt faragja, mindjárt hozzátettünk valamit. Azt szoktuk elfelejteni, hogy ez már nem az attrakció fejlesztése lesz, hanem egy interpretációs többlettartalom hozzáadása az attrakcióhoz. Ez a többlettartalom többlettudást jelent, de nem helyettesítheti sem az esztétikai élményt, sem az egyén szubjektív viszonyulását a tárgyhoz, témához, korszakhoz. (A Dávid-szobor „háromcsillagos” attrakció, de az önálló utazási motivációt nem a kiterjesztett valóság alapozza meg.)

Azt tapasztaljuk, hogy az interpretáció átveszi az attrakció tárgyának helyét. Ez – ad absurdum – eljuthat oda is, hogy maga a tárgy is fölöslegessé vagy csereszabatossá válik. Ebben az összefüggésben egy jól sikerült replika ugyanúgy alkalmas arra, hogy az interpretáció tárgya legyen, mint maga az eredeti alkotás.

 

Nemzeti érzelmű hőmérős hűtőmágnes. Forrás: poem.ro.

A következő lépés pedig már a hamisított kultuszok előtérbe kerülése, amelyre sajnos Erdélyben találjuk a legjellemzőbb példákat. A példásan felújított Gyulafehérvár új urai a római kor emlékeit és az Osztrák Császárság időszakának miliőjét hangsúlyozzák. A parádés, ám gyanús hitelességű uniformisban vidáman masírozó császári katonák zenebonája mellett eltörpülnek a történelmi múlt valódi, hiteles értékei. A Drakula-kultusz már nem szándékos politikai találmány, inkább kiváló üzleti érzék eredménye. Ez esetben értékes történeti emlékeket (törcsvári kastély, Segesvár vagy Vajdahunyad vára) használnak díszletként és hitelesítő elemként. Úgy tűnik, a folyamat megállíthatatlan, a legszebb erdélyi műemlékek erősen vonzzák a hollywoodi szellemiségű tartalomfejlesztést, most jelentették be, hogy a Vajdahunyad várában forgatják a Sárkányszív c. film 4. részét. Ez persze reklám, erősíti a turizmust, csakhogy Drakulával és az amnéziától szenvedő történeti interpretációkkal ez is, mint fullasztó köd, rátelepszik az erdélyi kulturális örökség valóságára. Ami korábban hiteles érték volt, díszletté válik, a díszlet keretei között pedig újrajátsszák a múltat az attrakciógyárosok. (Pozitívumként megjegyzendő, hogy a törcsvári kastély honlapja a Drakula-történetet mítoszként mutatja be, leszögezve, hogy kitalált történeti szereplőről van szó, a kastély elsődlegesen királyi rezidenciaként pozicionálja magát.)

Az interpretáció elvitathatatlan primátusa önmagában azonban nem fogja hozni az elvárt eredményeket, a látogatószámok növekedését. Részint azért, mert gombamód szaporodnak a hasonló tematikákra alapuló, hasonló technikai eszközökkel létrehozott látványosságok. Az érintőképernyő vagy a 3D-film gyorsan veszít a varázsából, a hétköznapok technológiai fejlődésével pedig az évekig elhúzódó projektek nem tudnak lépést tartani. (Egy most tervezett attrakció reálisan 2018–2019-re készül el.) Ettől függetlenül a ráismertetés eszközei nem nélkülözhetők, de átalakítandók.

Ebben a versenyben szükségszerűen valami más, az eredetiség és hitelesség értékelődik fel, ezek pedig az attrakciók 1.0-ás verziójának fundamentumai. Mert hiába készítenénk el Michelangelo Dávid-szobrának bármilyen pontos másolatát, és helyeznénk el máshová, az a másik hely nem válik attrakcióvá. S hogy gyorsan egy ellenpéldát is mondjunk, a Kolozsvári Márton és Kolozsvári György Sárkányölő Szent György-szobrának a kolozsvári Farkas utcai református templom előtt álló másolata (az eredeti szobor jelenleg Prágában tekinthető meg) már attrakció, annak ellenére, hogy az eredeti szobor Nagyváradon, és nem Kolozsvárott volt felállítva. A szobor többi másolata (Budapest, Szeged) legfeljebb egy érdekes látnivaló. A kolozsvári másolatot viszont hitelesíti a környezete, a hiteles környezet jelenti a szobor emocionális argumentációját.

Sárkányölő Szent György szobra, Kolozsvár. Forrás: Főtér.ro

Mindebből következik, hogy a ráismerés-ráismertetés, a környezet és hitelesség viszonyrendszerét immár nem az interpretáció, a ráismertetés  elsőbbsége határozza meg, hanem a hitelesség. Ez a szempont pedig a közeljövőben óhatatlanul átrendezi az attrakciófejlesztés hangsúlyait. A hitelesség kérdése túlmutat azon, hogy egy kiállított tárgy eredeti-e vagy másolat (itt nyilván nem az olcsó replikákra gondolunk), de nem függetleníthető a (tudományos kutatásokra alapozott) történelmi tényektől, a megjelenített helyszín/téma teljes spirituális valóságától. Az előzőekben megnevezett emocionális argumentáció, pontosabban az erre való alkalmasság fogja meghatározni a sikeresség mértékét.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a jövőben már ne lenne szükség az innovatív interpretáció hagyományos vagy modern eszközeire, de azt igen, hogy a termék mint vonzerő nem hagyatkozhat csupán az interpretációs technikákra. Ráadásul ezt a paradigmaváltást a piac fogja kikényszeríteni.

A 3.0-ás attrakciófejlesztésben az interpretáció kérdése a rutin, a hitelességé a kihívás. Nincsenek sablonok, minden helyszín, gyűjtemény, látványosság más és más. De erről majd a későbbiekben…

Utóirat avagy „Több dolgok vannak földön és egen…”:

Hollandiában 3D-nyomtatóval előállítottak egy Pseudo-Rembrandt-festményt The next Rembrandt címmel.