Elkészült egy csaknem 70 oldalas NKA-beszámoló, amelyben megkíséreltem összeszámolni, hány ember munkája adódott össze a programban – nem jutottam a végére. Ez nemcsak azt a „kemény magot” jelenti, akik a kezdetektől mindvégig mindenütt ott voltak, ott kellett hogy legyenek, hanem az egyes helyszínek sok-sok munkatársát is magába foglalja, mindenféle szakembert és nem szakembert, igazgatót, takarítót, gondnokot, teremőrt – megyei elnököt, PR-munkatársat és sorolhatnám még… társakat a munkában Nagycenktől Békéscsabáig, Kassától Zalaegerszegig.
A kezdetek
Első lépésként elkészült a tématerv, melyet persze el is kellett fogadtatni. Miután a támogatás elméletben megvolt, következett a pályázat előkészítő szakasza: a részt vevő intézmények kiválasztása, a menetrend, az ütemezés, a részletes koncepció megformálása. Utólag már magától értetődőnek tűnik, hogy éppen azt a hat történetet választottuk, de visszagondolva bizony sok-sok vita, latolgatás előzte meg, hogy kiválasszuk, kik voltak azok, akik generációkon keresztül kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a 19. századi fejlődés minden területén. És ehhez járult még a vidéki kollégák által kiválasztott, többnyire két, olykor egy vagy három történet.
A műtárgyak kiválasztása külön kaland volt, hiszen a részt vevő intézmények saját történeteiket és anyagukat adták az „alapcsomaghoz”. Mennyi, eddig ismeretlen kincs került elő! És nemegyszer még rendezés közben is találtunk újabbakat.
Volt olyan történet, amelyhez egy szakember teljes anyagot adott – ilyen volt Toronyi Zsuzsanna remek válogatása a Fischer Mór- és Fischer Johanna-témához. Volt, amikor tudtam, mit szeretnék (Jókai, Barabás, Borsos, Sina) – de nem mindent sikerült megkapnom. Sosem felejtem el, ahogyan a Korányiak-témához a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum igazgatójával, Varga Bencével együtt kutattunk a polcok, szekrények mélyén, a fotók között. Vagy Millisits Máté segítségét, amikor az Öntödei Múzeumban szedegette elő a tárgyakat, ugyanott Lengyelné Kiss Katalin tudását, ahogy végigkalauzolt az állandó kiállításban, és mindent odaadott, amit fontosnak éreztem.
Nehéz lenne minden segítő kollégát felsorolni, de mindannyiuknak köszönöm a segítségét. Talán ez is érzékelteti, hogyan lett közös ügyünk a kiállítás anyagának megformálása. A vándorkiállítás csapatmunka, és minden a csapaton múlik. Ezért fontos, hogy olyan szakemberek dolgozzanak együtt, akik ismerik egymást, bíznak egymásban, tudnak együtt dolgozni. Attól kezdve működtünk együtt – a szó szoros értelmében –, amikor már tudtuk, kik lesznek a csapat tagjai.
Indul a vándor…
Az első kiállítás, Salgótarján és egyben az egész projekt megnyitását, a budapesti projektindítót a
2010. évi Múzeumok éjszakájára, június 19-re időzítettük. A megelőző héten már a nógrádi megyeszékhely múzeumában dolgoztunk, és persze az első helyszínen rögtön szembesülnünk lehetett minden váratlan problémával – hiányzik egy-két keret, mi fér ki és mi nem (volt olyan helyszín, ahol majdnem minden, és volt, ahol tucatnyi tárgy kimaradt), rendelkezésre áll-e a megállapodásban megígért kisegítő munkatárs, hiányzik-e tárgyfelirat (hiányzik), és így tovább. A helyi művészek segítettek szögezni (ilyen sem gyakran fordul elő), a kollégák lelkesen nézték, hogyan alakul át a hatalmas terem a később már oly ismerős látvánnyá. A barnásvöröses falak, rajtuk a szereplők óriási szignatúrái, a hófehér vitrinek és tárlók, az arculat részeiként megtervezett terem- és tárgyfeliratok, az „interaktív padló” és egyéb különlegességek teljesen egyedi és szokatlan együttessé álltak össze, egyszerre idézve a 19. és a 21. századot. A nagy napon, szombaton vissza Pestre, a nemzeti múzeumi ünnepségre, ahol külön kis kiállítás-ízelítőt rendeztünk be. Megjelentek a fenntartó, az NKA, a támogatók és a szakma képviselői számosan, még külön honlapja is volt az eseménynek. Aztán rohanás Salgótarjánba – az utat már behunyt szemmel is ismertem –, ahol mégiscsak megjelent a megyei közgyűlés elnöke a megnyitón (a focimeccs helyett). Rengeteg ember, szép zene, ének és az „interaktív padlón” órákig ugráló, játszó, szórakozó gyerekek. Ennél jobb nem is lehetett volna…
Akik készítették
Az első bontás, átadás és átvétel volt csak szokatlan és új feladat – utána már rutinszerűen ment minden. Kivéve, amikor probléma, sőt baj állt elő… Bármennyire előkészítettünk, keretek közé fogtunk, elrendeztünk is mindent, mindig történtek váratlan események, amelyekre egész egyszerűen nem lehetett előre felkészülni – éppúgy, mint a való életben. Például amikor ütemterv szerint megérkeztek a tárlók – törött üveggel. És a városban nem volt üveges, csak majd száz
Minden helyszín más volt: Nagycenken azon kellett törnünk a fejünket, hol fér el minden (szabad volt egy kicsit lebontanunk a kastély állandó kiállításából), Nyíregyházán két, folyosóval elválasztott teremben kellett elosztani az anyagot. És az emberek is különbözőek voltak – egyben azonban hasonlítottak: teljes odaadással és lelkesedéssel dolgoztak velünk. (Kivéve néha, amikor letelt a munkaidejük…)
Ilyenkor lehet érzékelni, mennyire másképpen működik egy megyei múzeum. Fél ötkor távoznak a kollégák – ha mégis maradnak, az nagy és nagyon értékelendő ajándék. Mindig és mindenhol gond volt az őrzés – fegyveres őrök nincsenek, mint a nagy országos múzeumokban. Ha bezárnak, akkor nincs maradás. Kivéve, ha (többnyire igazgatói segítséggel és különmunkával) megoldjuk.
És akiknek készült
Ugyancsak érdekes volt, hogyan viszonyultak a helyiek a kiállításokhoz. Amikor Nyíregyházán rendeztünk, az állandó kiállításból be lehetett látni a termünkbe. A látogatók persze be is lestek hozzánk – a vörösbarna falak láttán megjegyezték, ez igen, így kellene máshol is kinéznie a múzeumnak. Ez jó érzés volt…
A vándorkiállítás ajándék – bizonyos feltételek mellett. Ezek nem jelentettek sok különmunkát, tennivalót. Mégis, nagyon eltérő volt, hol mit tettek még bele, hozzá, mellé.
Volt, ahol konferenciát, komplex múzeumpedagógiai programot. Volt, ahol azt sem tudtam elérni, hogy a kiállítás honlapjának linkje fölkerüljön a múzeum honlapjának időszaki kiállítások menüpontjához – még a zárás előtti napon is üres volt. (Minden helyszín kapott kész sajtóanyagot, képekkel.) Volt, ahol önmagukhoz, eddigi eredményeikhez képest sokszorosan túlteljesítettek a munkatársak, a múzeum. Máshol hozták a szokásos nagyon jó eredményt. Volt, ahol meg csak elvitte az egészet a már bejáratott közönség.
Hasznosulás
A ma is működő (sőt az utolsó Felemelő század kiállítás zárásáig elérhető) honlapon minden helyszínnél elolvasható a jelentés a kiállítás „hasznosulásáról”, ahogy ezt a NKA-beszámoló megfogalmazza. Érdemes végignézni, végigolvasni, tanulságos. Valamiféle látlelet is a mai múzeumi helyzetről.
Ez a „hasznosulás” nem csupán a több tízezer valódi és virtuális látogató volt, hanem a bekerülési költség viszonylagos csekélységhez képest a jelentős kutatómunka (múzeumi és levéltári egyaránt) eredménye jelent meg látványos, érdekes, emlékezetes kiállításokban, de született egy olyan katalógus is, amely remélhetőleg a nélkülözhetetlen kézikönyvek egyike lesz a 19. század kultúrtörténetéről.
A haszon a befektetés mértékéhez képest is óriási – s ez, mondhatnánk, vándorkiállítás-specifikum. (Meglepő élmény volt megnézni a kettős emlékév többi kiállításának NKA-támogatását
Egyvalami elmaradt, ami biztosan méltó befejezés lett volna. A tervek szerint a Magyar Nemzeti Múzeumban zárult volna a program egy olyan kiállítással, amely a hat történet mellett az összes részt vevő helyszín történeteit is tartalmazta, bemutatta volna. A Nemzeti Múzeum alapításkori eszméjéhez és jelenkori küldetéséhez mi sem állt volna közelebb… Ám mégsem így történt – pénz vagy akarat hiányában? Talán mindkettő. Egy biztos: mi, a projekt elindítói nagyon szerettük volna.
Kapcsolódó cikkek:
A lehetőségek országa
A lehetőségek Nyíregyházára értek
Először a határon túl
Cimkék:
A felemelő század ,Nyíregyháza,Kassa,Salgótarján,Nemzeti Múzeum
