Egyujjas kesztyű a szerencséhez
Bán Aladár elfeledett észt gyűjteménye
Görénymancs, fecskefarok, szarvasagancs – ilyen mintákkal díszítették az észt szigetvilág asszonyai férjük kesztyűjét, hogy az megvédje őt a gonosz szellemektől, és szerencsés, boldog életet élhessenek. A Néprajzi Múzeum gyűjteményéből válogattunk.
| Kerezsi Ágnes |
2013-01-15 15:00 |
Bán Aladár (1871-1960), a Kalevipoeg első tolmácsolója gazdag életutat járt be. Nyugdíjazásáig gimnáziumi tanár, mellette költő, műfordító, irodalomtörténész, folklorista, később kultúrdiplomata volt. 1911. nyarán tíz hetet töltött Észtországban, ahova konkrét célokkal érkezett. Az észt kultúra ősi jegyeinek felkutatása, az észt népművészet magyarországi népszerűsítése voltak Bán Aladár gyűjtőútjának a célkitűzései. Azt akarta, hogy az észtek gazdag népművészeti hagyományai a magyarok körében a korábbinál nagyobb figyelemben részesüljenek. Nemcsak a Kalevipoeg megjelenésének 50. évfordulójára rendezett jubileumi ünnepségre kapott meghívást, hanem észt segítői jóvoltából gyűjtéssel egybekötött körutazást is tett az országban.
 |
Pár hét alatt bejárta az észt szigetvilágot, a legjelentősebb földrajzi tájegységeket és eljutott a Peipus-tó keleti partjára, a Pszkov közelében élő szetukhoz. A szetuk a 12. század végétől folyamatosan orosz fennhatóság alatt tartózkodtak, és ellentétben az anyaországi lutheránus észtekkel, pravoszláv hitűek. Mivel a nyugat-európai kulturális hatástól és észtországi rokonaiktól elzártan éltek, viseletükben, életmódjukban és szokásaikban nagyon sok archaikus elemet megőriztek. Bán Aladár utazása során, a Néprajzi Múzeum felkérésére csaknem 600 tárgyat gyűjtött Észtország archaikusnak tartott tájairól, Saaremaa, Muhumaa és Hiiumaa szigetéről, valamint a szetuktól.
Az általa gyűjtött hagyományos viseletek, kézműves termékek, a népművészet sajátos jegyeit hordozó tárgyak mellett – amelyek megalapozták a Néprajzi Múzeum észt gyűjteményét – beszámolóiból, naplójegyzeteiből kirajzolódnak azok a társadalmi problémák, amelyek a kor észt lokális peremközösségeit jellemezték: az iparosodás előtt álló „parasztnép” képe, a nyelvi-etnikai alávetettség, a szegénység, a szigetjelleg – ez foglalkoztatta a gyűjtőt, s ezek a kérdések jelentik a Néprajzi Múzeum kiállításának vezérfonalát is.
Az észtek a 18-19. században a „csonka” társadalom tipikus példáját alkották, mivel a balti németek, illetve később az oroszok uralták a gazdaság és a művelődés szféráját. A mindig döntő többséget képviselő észtek alkották a jogfosztott vidéki földművességet, valamint a kevésbé vonzó iparágak művelőit a városokban. Azonban, írja Bán Aladár 1914-ben az Élet folyóirat hasábjain, „nagyon csalódnék az, aki a sötét múlt és a nehéz jelen következményeképpen azt várná, hogy Észtországban valami csüggedt, kétségbeesett néppel fog találkozni. A finn szívósság, mely közmondásos Északon, megvan az észtben is, s ez reményt nyújt arra nézve, hogy az orosz nyomás mellett is föl fog virulni ez a derék, kitartó nép, mely minden téren igyekszik lépést tartani a korral.”
 |
Az észt vidéki élet az 1860-as évek után jelentős változáson ment át, ami maga után vonta az észt paraszti kultúra és népviselet átalakulását is. Amikor a parasztok számára lehetővé vált földjeik és javaik megvásárlása, gazdaságilag kedvezőbb helyzetbe kerültek. A népviselet kiszínesedése, akárcsak Magyarországon, náluk is a jobbágysorból kikerült észt parasztság gazdasági helyzetének javulásával, az árutermelés kialakulásával magyarázható. Bán Aladár hazautazása után nem sokkal így számolt be az Ethnográphia (1911:2) hasábjain élményeiről: „Az észt néprajz egyike a legszínesebbeknek Európában […]. A nép ízlésének sokféle remeke vonja itt magára a figyelmet. Csipkék, hímzések, házi szőttesek szebbnél-szebb sorozata! Az észt asszonyok valóságos művészek a kézimunkában. Nem idegen országból veszik a motívumaikat, hanem a néptől ellesett ősrégi finnugor mintákat kombinálják és fejlesztik tovább végtelen változatokban.”
Az észt népművészet sokszínűségét, formagazdagságát olyan tipikusnak mondható tárgyak segítségével kívánjuk bemutatni, melyek készítése és használata ma is az észt kultúra jellegzetességei közé tartozik.
A kesztyűk és általában a kötött viseletdarabok pl. harisnyák mintázatának gazdagsága, sokszínűsége akárcsak 100 évvel ezelőtt, ma is Észtország egyfajta védjegye, egyedülálló sajátossága. Az a monda járja, hogy a minták ilyen sokszínűségére azért volt szükség, mert az észt férfiak gyakran szálltak tengerre, és hogy hazataláljanak, olyan különleges mintákat találtak ki az asszonyok, hogy messziről megkülönböztethetőek legyenek egymástól.
Jellegzetes példa a mintakincs változatosságára a férfi és női viseletben egyaránt megjelenő egyujjas kötött kesztyű, ami több mint kétszáz mintával fordul elő. Ezek elsősorban geometrikus jellegűek, kereszt, négyszög és háromszög alakokból komponált stilizált ábrák. Legtöbbjük a természettel, növényekkel (fenyő), állatokkal (görénymancs, fecskefarok, béka, jávorszarvasagancs) áll kapcsolatban. Városi hatásra terjedt el a 18. században a növényi ornamentika, pl. harangvirág, rózsák, levelek, amelyek a múlt században már igen közkedvelt motívumok voltak, nemcsak kötésben, de a hímzéseken is, különösen az északi észteknél.
 |
Az észtek hittek abban, hogy a kesztyű védelmez; a minták a boldogságot, szerencsét hoznak, és megvédik viselőjét a gonosz szellemektől. A férfiak még a melegebb nyári hónapokban is magukkal vitték, csak ilyenkor az övükbe dugva, és nem a kezükön. A kesztyű nagy szerepet játszott a népi gyógyításban is. Gyomorbaj esetén például egy egyujjas kesztyűbe zabot tettek, és azzal kilencszer a hasra csaptak. A ruhadarabok termékenységi szimbólumként beépültek az esküvői szokásokba is. A menyasszonyoknak 50-100 darab kesztyűt is meg kellett kötniük. Miután pedig az ifjú pár beköltözött a közös otthonba, az asszony kesztyűt kötött a kúthoz és az ajtókhoz, hogy a kút és a ház szellemei felismerjék és elfogadják őt.
 |
A legszebb harisnyák a muhui viseltben találhatóak – ezeket saját színnel kötött változatos minták, és virágminták díszítették. A szép mintán kívül a színgazdagság is jellemzi a kis sziget harisnyáit, teljesen természetes egy színes, például zöld alap, rajta egy élénk mintával. A virágminták a száron körben találhatóak. Muhun a nők a harisnyákon kívül még sokáig lábszárvédőket is hordtak. Mivel ebben az időben a szépségideál a vastag női láb volt, így a zoknikat a minta segítségével szélesebbre kötötték, vagyis a szár közepén kiszélesednek, hogy ez alá a szélesebb rész alá rongyot lehessen kötni. A cél az volt, hogy látszódjon, hogy a nő elég erős a munkákhoz. Ez azért volt itt különösen fontos, mert míg a férfiak halásztak, vagy később építőipari munkásnak mentek, és a munkájuk miatt sokat voltak távol az otthonuktól, a szigeten a tanyák fenntartása a nők dolga volt.
A nők fejviselete Észtországban igen sokféle volt. Saaremaan hétköznap a nők kötött, bojtos, ünnepi alkalmakkor pedig különböző formájú, prémmel díszített sapkákat hordtak. A férjes asszonyok ünnepi viseletéhez hozzátartozott a magas, gazdagon hímzett főkötő, aminek merev alátéte volt. A 19. sz. 2. felében a nyugati típusú, patkó alakú sapka is elterjedt a szigeteken. Így ír az észt női fejviseletek sokszínűségéről Helmi Reiman-Neggo észt néprajkutató 1918-ban, nem sokkal Bán Aladár észtországi gyűjtése után: „Az én járásomban, Kolga-Jaaiban például az oiui asszonyok hatalmas fehér, kerek fejfedőben jártak. A közeli Otikülában szépen tekert főkötőjük van, olyan, mint a kakas tollazata. A szomszédos Oorgu lakói sokkal szerényebbek voltak, korcba hajtott tömött fejfedőt viseltek, és Parika faluban – Karula területén – a tömött, tüllből készült lány kalap volt divatban.”
 |
Egy nő származási helyét, társadalmi státuszát Észtországban is meg lehetett határozni a fejviselete alapján. A 18. század 2. felétől kezdik hordani az asszonyok a kosár formájú főkötőket. Ez eleinte úgy néz ki, mint egy gazdagon hímzett kis vászonsapka, fodorral. A 19. század közepéig a férjezett nők olyan főkötőt hordtak, aminek hosszú, gazdagon hímzett nyakra lógó része (farka) volt. Ez eredetileg a törülköző-szerű fejkendőből alakult ki. Ehhez tartozott egy koszorú-szerű paszománnyal díszített fejpánt. A főkötő helyett a 19. század végén a nők gyakran gömbölyű edényre emlékeztető kalapot viseltek, melynek a neve tükörfordításban fazéksapka. A lányok fejviselete a szalag volt.
Az észt népviselet fontos részét képezték az ékszerek, brossok, ingcsatok, láncok, melyeket a vőlegény is ajándékozhatott leendőbelijének, de a hozománya része is lehetett. A szülők a hajadon lányaiknak különféle ékszereket ajándékoztak és, hogy ezeket megvásárolják, egy tehetősebb gazda akár egy-egy ökröt vagy tehenet is eladott. Az ékszerek értékes tárgyaknak számítottak, és nemzedékről nemzedékre öröklődtek. Az ékszereknek gonoszűző, bajelhárító szerepet is tulajdonítottak. A nők minden nap viseltek gyöngyöket. A fehér és színes üvegből vagy kövekből készült gyöngysorokat akkor kapták meg a kislányok, amikor kiesett az első tejfoguk. A nők éjjel-nappal, munkában és ünnepekkor is viselték gyöngyeiket, még a sírba is magukkal vitték őket. Akik nem viseltek gyöngysort, azokat balszerencsésnek tartották.
 |
Hitük szerint a gyöngysorok, akárcsak a fémből készült ékszerek szerencsét hoztak. A szetu nők ékszerei különösen díszesek. Az ünnepi ruhához a szetuk egy nagy kúp alakú ingcsatot viseltek, több nyakláncot, nagy ezüst gyöngyökből és mindenféle csüngőket. A szetu menyasszonynak legalább két kilogramm ezüstöt kellett viselnie a nyaka körül, és ha a családnak nem volt ennyi ezüstje, akkor kölcsön kellett kérniük.
Tárgyfotók: Kerék Eszter
Archív fotó: Bán Aladár, 1911
A Saaremaa, Muhumaa és Hiiumaa. Az észt szigetvilág néprajzi képe száz évvel ezelőtt - Bán Aladár gyűjteménye című tárlat 2013. január 25-én nyílik a Néprajzi Múzeumban.
