Fantasztikus hangszergyűjtemény

Válogatás a Magyar Múzeumokból

A Néprajzi Múzeum csaknem 3 ezer hangszert őriz, amelyek bolygónk különböző pontjairól, népeitől változatos úton érkeztek Budapestre. Mi lehet a közös bennük? Mitől mások? Hogyan szólhatnak ezek a leltári számmal megjelölt zeneszerszámok?

Cikk küldése

e-mail:

Az egzotikus kultúrák iránti érdeklődésnek köszönhetően már a legelső néprajzi gyűjtések során kerültek hangszerek a Néprajzi Múzeumba, ám ezeket nem a zenélés eszközeinek, hanem a népélet tartozékainak tekintették. Ilyen volt Xántus János 1869-1870 közötti több mint kétezer néprajzi tárgyból álló kelet-ázsiai gyűjteménye, amely mintegy 48 hangszert tartalmazott Japánból, Kínából és Sziámból. A finnországi hangszereink jelentős részét Vikár Bélának köszönhetjük, aki 1889-ben járt Sortavala városkában, ahol tárgygyűjtést is végzett, és több hangszert hozott. Jankó János 1897-98-ban, a harmadik Zichy-expedíció tagjaként a legnagyobb obi-ugor gyűjteménnyel gazdagította az akkori Néprajzi Osztályt, s tárgygyűjtése 53 hangszert tartalmazott. Fenichel Sámuel 1891-ben jutott ki egy expedícióval Északkelet-Új-Guineába, a mai Madang környékére. Ebből a gyűjtéséből 76 búgófa, majd később 77 különböző hangszer került a múzeumba. Az 1800-as évek végén még egy jelentős anyaggal bővült a hangszerállomány. A Nemzeti Múzeum épületében rendezett Néprajzi Missió-kiállítás tárgyait Jankó János jóvoltából 1898-ban leltározták be. A több ezer tárgy között 70-nél több hangszer volt.

Az 1950-es évek végétől több magyar kutatónak nyílt lehetősége hosszabb terepmunkára, tanulmányútra Európán kívül. Köztük olyan, zenével foglalkozó kutatók is voltak, mint Diószegi Vilmos, aki 1947-től 1963-ig a Néprajzi Múzeum munkatársaként az Ázsia-gyűjteményt kezelte, és közben öt alkalommal járt Ázsiában kutatóúton, háromszor Szibériában és egyszer Mongóliában. E gyűjtések során több ezer fényképet, számos hangfelvételt készített, és csaknem száz darab sámántárgyat hozott haza.

Sárosi Bálint a Néprajzi Múzeum munkatársaként a hangszergyűjtemény fejlesztésének, szakszerű feldolgozásának, folyamatos kiállítási bemutatásának szentelte idejét. A magyar nyelvterületen kívül Etiópiában és Örményországban gyűjtött népzenét és hangszereket. Halmos István és Boglár Lajos 1967-68-ban Venezuelában végzett terepmunkát, ahonnan több zenei felvétellel, hangszerrel, hangszerleírással tért haza. A legelső hangszerkiállítást 1966-ban rendezte Sárosi Bálint, és ehhez a kiállításhoz kislemez is készült, amely különböző népek hangszereinek hangjait tartalmazta. 1967-ben két kisebb kiállításra került sor Pécsváradon, Sárosi Bálint és Tóth Margit rendezésében. 2004-ben Szabó Zoltán rendezett hangszerkiállítást a múzeumban található dudákból, kiegészítve egyéb nyelvsípos hangszerekkel a nemzetközi gyűjteményekből.

Hangszerek, zenekar nélkül

A kiállítás nem vállalkozhatott a Néprajzi Múzeum gyűjteményeiben lévő mintegy 3 ezer hangszer bemutatására, de a kiállított hangszerek segítettek hasonlóságaikat, illetve egyediségüket megvilágítani. A hangszerek kulturális környezetükből kiszakítva csak ritkán hatnak a szemlélőre, ezért a kiállítók, a technikai lehetőségeket kihasználva, a hangszerek hangzását eredeti felvételekkel, használatuk módját pedig ábrákkal és fotókkal is bemutatták.

Hogy az egymástól eredetileg térben távol használatos hangszerek között könnyebb legyen a hasonlóságokat és a különbségeket megértenünk, az azonos típusú hangszereket - a megszólaltatás módjának megfelelően - együtt mutatták be, a hangképzés módja szerint négy csoportba osztva A hangszerek rendszertana című gyűjteményes kötet alapján.

A hangszer testével

Az idiofon hangszerek esetében maga a hangszer teste adja a hangot, melyet dobbantással, ütéssel, rázással, dörzsöléssel, kaparással, pengetéssel szólaltatnak meg. A mai napig minden népnél megtaláljuk e hangszercsoport különböző változatait. A csengők, csörgők és harangok elsősorban nem zenei célra készültek, de nem ritka, hogy hangszerként alkalmazzák őket. A rázócsörgő számos változatát használják a világban mindenütt, a jávai anklung azonban egy speciális, bambuszból készített csörgő, amelyet különböző méretekben szólaltattak meg. A testcsörgőket és -csengőket általában tánchoz használják, ruhadarabokra erősítve, hogy a tánchoz ritmikus kíséretet biztosítsanak. Az ütéssel megszólaltatott hangszerek a réztányérok, csattogtatók. A pengetéssel megszólaltatott idiofon hangszerek közül a doromb jellegzetes, ám igen halk hangját a játékos szájürege erősíti fel. A szájüreg méretének változtatásával egyszerűbb dallamok is lejátszhatók rajta. Távol-Keleten, Indonéziában és Óceániában elsősorban bambuszból készítik, míg Ázsia nyugati felén és Európában a fémdorombok terjedtek el.

A világon, számos helyen használják tánckíséretre az egyszerű ütő- és táncdeszkákat. A Néprajzi Múzeum gyűjteményében Óceániából látható néhány szép darab. Hasonlóképpen működnek a világ más helyein elterjedt egyszerű deszkadobok és az üreges testű fadobok is. Ezeket ritmuskeltésre és jeladásra is használják. A méretük egészen különböző lehet a kézben hordozhatótól a többméteresig. A gongok, gongjátékok esetében a fémtestet ütővel ütik meg. Számuk és alakjuk alapján lehetnek egyszerű vagy dallamjátékra is alkalmas, összetett gongjátékok. Elsősorban Délkelet-Ázsiában terjedtek el, onnan kerültek át Európába és Amerikába.

Az ütéssel megszólaltatott hangszerek közé tartoznak a különböző hosszúságú farudacskákból összeállított xilofonok és a hasonló, de fémlapokból készült metallofonok. Ezek különösen Indonéziában játszanak kiemelt szerepet, ahol a zenei élet középpontjában álló gamelán zenekarok hangszerkészletének egyik fontos elemét alkotják.

Az afrikai xilofonok különböző méretűek, földre állítható és nyakba akasztható változataik egyaránt népszerűek. Jellegzetességük a hangzó falemezek alá szerelt, tökhéjból vagy cserépből készített rezonátorsor, amely felerősíti a hangszer hangját. A magyar facimbalom a xilofon egyik változata. Skálabeosztása és játékmódja azonos a cimbaloméval, főleg virtuóz játékra használják.

A szanza jellegzetes afrikai pengetős hangszer, amely egy deszkalapra erősített, különböző hosszúságú, rugalmas fémnyelvekből áll.

A húrok zendülése

A chordofon hangszereknél a hang forrása a húrok rezgése. A húros hangszereket három módon lehet megszólaltatni: ütéssel, pengetéssel és vonóval. Bár a húr teljes egészében rezeg, a hang felerősítésére szükség van rezonáns testre. A hang magassága függ a húrok vastagságától és feszességétől.

Legegyszerűbbek az íjak, melyeken az egyik végüket a szájban tartva, másik végüket az arc előtt fogva, pengetve lehet játszani. Afrikában, Amerikában és Ázsiában is honosak. A kiállításon Afrikából mutattak be összetett zenélőíjakat, amelyek húrjai különbözőképpen vannak hangolva, és az íjkarokat tartó rezgőtest egyben a hang felerősítését is szolgálja.

A líra ókori eredetű, de csak Afrika néhány területén maradt fenn. Keretre feszített húrokból áll, melyeket pengetéssel szólaltatnak meg. Általában énekkíséretre használták őket vallásos ünnepek és gyógyító rítusok alkalmával. Európában nem maradtak fenn pengetéssel megszólaltatott lírák, de Észak-Európában vannak vonóval használatosak.

A hárfák húrjai hegyesszögben húzódnak a test és a nyak között. Európára szinte kizárólag a keretes hárfák jellemzőek, míg Afrikában és a Távol-Keleten íjhárfákon és szöghárfákon is játszanak.

A népi lantfélék családja igen gazdag, és nagy változatosságot mutat a különböző népeknél. Pengetéssel szólaltatják meg, általában érintőkkel is rendelkeznek. Megkülönböztetünk rövid és hosszú nyakú lantokat, valamint lapos és domború hátúakat. A pengetővel megszólaltatott citerák esetében a húrok a hangszer testén párhuzamosan helyezkednek el. Közülük legegyszerűbbek a csöves citerák, melyeknek húrjait a hangszertest anyagából választják le. A primitív botciterák Afrikából származnak. A távol-keleti zenei kultúrában nagy jelentőségűek a domborúciterák, Európában pedig a laposciterák a jellemzőek. A cimbalmok tulajdonképpen a laposciterák ütővel megszólaltatott változatai, melyek Európából hódították meg a Távol-Keletet.

A mai vonós hangszerek elődei sokkal nagyobb változatosságot mutattak, alakjukban és játékmódjukban is különböztek. Némelyik hangszert nem az áll alatt, hanem a térden, függőlegesen tartották. Közülük sokat használnak ma is a népzenében. A népi fidulákat ezért vonóval megszólaltatott lantnak is tartják. Két fő típusuk van: a hosszú nyakú tüskefidulák és a rövid nyakúak. A primitív fidulák között ismerünk olyat, amely csak egy- vagy kéthúros. A rövid nyakú fidulák főleg Európában terjedtek el. Népi használatban megtaláljuk a modern vonós hangszerek kézzel készített változatait. A szőrözésre és a szőr feszítésére változatos megoldásokat használtak. Előfordult, hogy a vonóra csörgőket is raktak, a ritmus erősítésére.

A levegő rezgése

Az aerofon hangszerek rezgő közegét a levegő alkotja. Az ajaksípos hangszereknél a befújt levegő éles peremnek ütközik. Nagyon sok változata van, többek között a minden kontinensen szép számban meglévő peremfurulyák, fúvókás furulyák, sípok, harántfuvolák, edényes fuvolák, többrészes furulyák.

A nyelvsípos hangszereknél a levegő többnyire nád- vagy fémnyelvet hoz rezgésbe. Ide tartoznak a legegyszerűbb nádsípok, melyek nyelve nádszálból van kivágva vagy ráhelyezve. A szimpla nádnyelves, primitív klarinétok Afrikában és Európában terjedtek el. A többrészes klarinétok az arab népek körében népszerűek. A dupla nádnyelves hangszerekhez tartoznak a világon mindenütt elterjedt schalmeiek, valamint a tömlő alakú szélkamrával rendelkező dudák.

Nyelvsíppal működnek a Távol-Keleten használt szájorgonák, továbbá a könnyű- és népzenében elterjedt harmonikák is. A tölcséres fúvókájú hangszereknél a hangot a játékos megfeszített ajkának rezgése hozza létre. Ide tartoznak a világ számos helyén megtalálható primitív trombiták és kürtök. A legegyszerűbbek szarvból készülnek, de a helyi adottságoknak megfelelően kagylókürtöket is szép számban találunk a víz mentén élő népek körében. Mindkét hangszertípusnak előfordulnak oldalt fúvott példányaik. A trombiták többnyire egyenesek és hengeres alakúak. Ide tartozik a kiállítás nevében szereplő didzseridu is.

Szabad aerofon hangszerekről akkor beszélünk, ha a légoszlop nyitott, nem körülhatárolt. A zúgattyúk a legrégibb hangszerek közé tartoznak, és minden kontinensen elterjedtek. A zúgó és búgó hangszereket többnyire termékenységi rítusoknál használták, napjainkban főleg gyerekhangszerként használatosak.

Muzsikáló membrán

A membranofon hangszerek hangjának forrása a rezgésbe hozott membrán. Megszólaltathatók ütéssel (pl. dobok), dörzsöléssel (pl. köcsögduda) és ráénekléssel vagy beszéléssel (pl. a mirlitonok). A dobok az egész világon számos típusban előfordulnak. Legtöbbször rituális céllal, de jelzőeszközként is alkalmazzák őket. A dobok között a hangszer alakja, a bőr felerősítése, kifeszítése, a zsinórozás módjai szerint teszünk különbséget. Alakjuk szerint megkülönböztetünk henger és kúp alakú dobokat. Ide tartozik az indiai tabla, mely a szitárzene kísérőjeként az egyik legfontosabb indiai hangszer. Üstdobnak nevezzük az edényre vagy valamilyen edényformájú hangszertestre kifeszített, egymembrános dobokat. A hosszúdobok nyúlánk alakjukról kapták nevüket. Sajátos válfajukat képviselik az új-guineai hangszerek, amelyek jellegzetessége a test közepén található fogantyú és a domború fafaragásos díszítés.

A tölcsérdobok főleg az arab világban terjedtek el. A keretes dobok közül jellegzetesek a sámándobok, amelyek rokonait az eszkimók és az észak-amerikai indiánok is használják, főleg vallási szertartások, gyógyító eljárások során. A kínai kelontong megszólaltatása nem ütővel, hanem a kerethez madzaggal rögzített kis golyócskákkal történik.

Nemcsak a látvány: fonográf

A hangszerek gyűjtésében fontos állomás volt a népzene fonográfra rögzítése. A zenekutatók amellett, hogy a zenét rögzítették, szinte minden terepről hangszereket is hoztak a múzeumba.

Kiemelkedő jelentőségű Bartók Béla munkássága, akinek gyűjtései a Népzenei Gyűjtemény fonográfhengereinek egyharmadát teszik ki. Bartók több mint egy évtizeden keresztül járta az ország különböző vidékeit, gyűjtött magyar anyanyelvű területeken, de több mint ezer fonográfhenger tartalmaz román felvételeket, s felvételei között rutén, szerb, szlovák anyag is található. 1913-ban 118 fonográfhengernyi felvételt készített Észak-Afrikában, az algériai Biskrában és a környék három oázisában. Énekes és hangszeres dallamokat is felvett Edison-féle fonográfjával. A felvételekhez jegyzeteket készített, melyeket később le is jegyzett. A hengereket budapesti hagyatékával együtt az MTA Zenetudományi Intézet Bartók Archívuma őrzi.

Bartók utóbb Rásonyi László, az ankarai egyetem magyar nyelvet előadó professzora közvetítésével meghívást kapott Törökországba is. A gyűjtőút 1936. november 16-tól 29-ig tartott. Kilenc nap alatt 14 településen, 14 előadótól 65 fonográfhengerre 87 dallamot vett fel. A hengereken 83 dal énekes előadásban, 6 énekelve, hangszeres kísérettel, 10 pedig hangszeren megszólaltatva hangzik el. Később 11 dallam kivételével le is jegyezte őket.

Bartók jelentősége a népzenei gyűjtések mellett a népzene rendszerezésében, és a népzenei motívumoknak a műzenében való felhasználásában volt. Ezt saját megfogalmazása szerint a következőképpen tette: "Először is úgy, hogy a parasztdallamot minden változtatás nélkül vagy csak alig variálva, kísérettel látjuk el, esetleg még elő- és utójáték közé foglaljuk. [...] A parasztzene hatásának másfajta megnyilvánulási módja ez: a zeneszerző nem használ fel valódi parasztdallamot, hanem ehelyett maga eszel ki valamilyen parasztdallam-imitációt.

[...] Végezetül még egy harmadik módon mutatkozhatik a parasztzene hatása a zeneszerző műveiben. Ha tudniillik sem parasztdallamokat, sem parasztdallam-imitációkat nem dolgoz föl zenéjében, de zenéjéből mégis ugyanaz a levegő árad, mint a parasztzenéből. Azt lehet mondani ilyenkor: a zeneszerző megtanulta a parasztok zenei nyelvét, és rendelkezik vele oly tökéletes mértékben, amilyen tökéletes mértékben egy költő rendelkezik anyanyelvével."