Play Escape

KÖZTÉRI TÁRGY

Vannak olyan tárgyak, amelyekkel együtt élünk, vizuális környezetünk részét képezik, bár nehezen tudnánk meghatározni rendeltetésüket, egykori jelentőségüket. Benkő Bori köztéri alkotását vesszük most szemügyre.

Cikk küldése

e-mail:

Budapest ebből a szempontból kimeríthetetlen, mivel egykori gazdagsága, arcának számos oldala még takarásban van – vagy éppen a végleges elmúlás felé közelít – az igencsak felemás módon sikerült helyreállítások következtében. A felújítási láz következetlensége olykor gyümölcsöző is lehet. Benkő Bori köztéri alkotásának fennmaradása legalábbis erről tanúskodik.

Képzeljünk el egy figyelemfelhívó táblát, egy tárgyat, az utcabútorok, eligazító transzparensek között, amely valamilyen különleges oknál fogva, mind az idővel, mind a városrendezés politikai káoszával szemben rezisztens. A Backgammon 2000 óta áll a helyén, vagyis éppen ott, ahová a művész megálmodta. Időközben tekintélyt és autonómiát vívott ki magának, anélkül, hogy bármilyen (köztéri, műemléki) védelem alatt állna. Sőt, a táblát rendszeresen restaurálják, bárki, aki arra jár, megtekintheti. Minek köszönheti ez a tárgy az integritását és a sérthetetlenségét? Vajon annak, hogy amit nem értünk, de úgy gondoljuk, hogy illene értenünk, azt bizonyos tekintetben tisztelettel övezzük? Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy mások számára van olyan jelentése, ami számunka – egyelőre – nem hozzáférhető? Vagy az objektum vizuális megjelenése tekintélyt parancsol intenzíven cikázó “nyilaival”? Vagy azt hisszük, hogy technokrata világunk mélyén egy archaikus mélyréteg maradványa volna ez az idejétmúlt jel? Jelent számomra valamit az, aminek nem tudom megfejteni a jelentését? Pontosabban: aminek biztosan relytett számomra az értelme? Mégis, mi lehet ez a festett acéllemez egy közlekedési lámpa magasságában? Térkép? Bőbeszédű útvonalterv? Tűzoltók ikonja? Csatornázási vállalat freskója?

Simon Quadrat (1946, London)	Benkő Bori: Backgammon, spray, fa, acéllemez. (2000, Budapest)

A kérdésre, kapásból, kizárólag szenvedélyes táblajátékosok tudják a választ. Ők ugyanis tisztában vannak vele, hogy az ostábla előkelő tagja annak a játékcsaládnak, amelyet jellegzetes, 24 háromszögből álló táblán játszanak kétszer tizenöt kaviccsal (koronggal) és dobókockával. Az ostábla egy emlékezet előtti dinasztiából való, rokonai – a teljesség igénye nélkül – a Görögországban játszott avli, a török tavla, az izraeli shesh-besh, az orosz nardi, az amerikai acey-deucey, a francia tric-trac. A magyar nyelv ostábla néven őrzi az emlékét a nálunk középkorban kiveszett játéknak. A játék „filozófiája”, ha jól értem, a gyors lelépésről, kavicsaink mielőbbi elhordásáról szól. A játéknak vannak megszállotjai (épp a napokban tartottak bajnokságot az A38 Hajón), és a táblakép gyakran megjelenik a geometrikus absztrakció motívumhálójában, vagy kép-a-képben alakjában, például Simon Quadrat (1946, London) festményében. Benkő Bori „táblaképe” egyrészt a művészet rituális funkciójára mutat rá, másrészt arra is, hogy a művészet olyakor ellenáll a megértésnek. Nem kell, hogy tudjam, szerzője intenciója szerint jelent-e valamit, s ha igen, mit jelent egy kép, amennyiben számomra jelentéssel bír. Másrészt, a művészet és a játék egylényegű. A táblakép, amiről szó van, egy már nem létező ritualitás helyén áll; eredetileg ugyanis a képnek funkciója volt, amely mára elveszett, levált róla. Nevezetesen: a tábla a játék helyét jelölte, ami az aszfaltra festett mintákon zajlott. A játékhoz tartozó elemeket a beavatott járókelők lefűzhették egy láncról, a lánchoz tartozó lakat kódját pedig szájról-szájra adták át egymásnak a bennfentesek. Vajon nem így zajlott a kulturális információcsere egészen a nyomtatás forradalmiasításáig?

Számomra ez a táblakép – a játéktól függetlenül – jelent valamit; mégpedig a kétezres évek Budapestjét, ahol összemosódik egymással a városi legenda és a realitás, ahol a dolgok állandó keletkezésben vannak, s mire létrejönnek, gyakran már elvesztik létjogosultságukat. Budapest lelkületéhez tartozik a szertelen pazarlás, a szellemi és kreatív energia állandó felszínretörése és természetesen: az eltékozlása. A szellemi élet virágzó kultúrája Budapest, ahol különös módon, az ötletek kibontakozásának, megőrzésének és tárolásának már nem kedvez a város klímája. Benkő Bori (1977) képzőművész 2005 óta Indonézában él, a jávai és a bali kultúrát tanulmányozza: kísérletei során természetes alapanyagokból állít elő festéket, és tengerparti műtermében hatalmas vásznakat fest.

Benkő Boriról bővebben itt.

Megtekinthető: bármely napszakban egy Andrássy úti utcai lámpán az Opera Házzal szemben, a Balett Intézet oldalán.

Fotó: Benkő Bori