©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A Csontváry-hagyaték megőrzése

A jászberényi Hamza Gyűjtemény és Jász Galéria programszervező, pedagógusa Gerlóczy Gedeon Lehel Ferencnek írt leveleinek tükrében vizsgálja a témát.

A Gerlóczy Gedeon és Lehel Ferenc művészettörténeti jelentőségű levelezése a Hamza házaspár hagyatékának feldolgozása során került elő. A dokumentumok felfedezése és leltárba vétele után B. Jánosi Gyöngyi, a Hamza Gyűjtemény és Jász Galéria akkori igazgatója a levelek tartalmának egy részét napvilágra hozta a 2001-es Tisicumban. Majd 2014-ben a Lymbus forrásközleményei között Gurzó K. Enikőnek, a múzeum egykori művészettörténészének is megjelent egy írása, Gerlóczy Gedeon és Dévényi Iván levélváltása Csontváry felfedezőjével, Lehel Ferenccel és rokonaival címmel, forrásként felhasználva a múzeum tulajdonában lévő történeti, tárgyi dokumentumokat.

Gerlóczy Gedeonnak a hagyatékban fellelhető szinte minden levelében találhatunk utalást Csontváryra, így felvetődhet a gondolat, hogy Lehel Ferenc lánya, Hamza Lehel Mária talán nem véletlenül őrizgette épp ezeket az írásokat édesapja halála után. Az a szándéka, hogy édesapja szerepét megmutassa Csontváry művészetének felfedezésében és a hagyaték megőrzésében, megmutatkozik a szintén múzeumunk hagyatékában fellelhető, Bodri Ferencnek írt leveléből is: „Apám Csontváry Tivadarnak nem egyik, hanem a valódi felfedezője volt. Lelkesedéssel harcolt érte, amikor a művészek és művészetbarátok körében Csontváry csak gúnyolódás és gyakran kegyetlen élcelődés céltáblája volt. Küzdött érte, és vállalta, hogy őt sem kímélte az értetlenkedők szellemeskedése. (…) Rendszeresen látogatta Csontváryt Fehérvári úti műtermében, és amikor a halálhírét kapta, felrohant a műtermébe, még időben ahhoz, hogy a kukoricacsutkák és lerágott szilvamagok tömegéből – ami a szerencsétlen, nyomorgó művész tápláléka volt – kimentse az örökösök által feldarabolásra ítélt és méteráruként eladásra szánt képeket. Az elsőt szét is vágták, ezt már nem sikerült megmenteni. E kép egyik darabja Olaszországban élő húgom tulajdonában van. A Magyarok bejövetele hatalmas szénrajzot ő maga fixírozza le, s később kiállítja a [pesti] Városháza udvarán, mert mérete miatt kiállítóhelyiségben nem férhetett el. Ha nincs Lehel Ferenc, akkor ma Magyarországnak nincs Csontváryja, nincs Libanoni cédrus, sem Taormina, sem Zsidók panaszfala. A képek fizikai megmentése után hosszú volt a harc Csontváry elismertetéséért. Az 1922-ben megjelent Csontváry-életrajz indít el egy lassú érdeklődést. Ugyancsak ő rendezi Csontváry első kollektív kiállítását a Fränk[e]l Galériában 1936-ban.”¹

Gerlózy Gedeon Lehel Ferencnek írt leveleiben természetesen egészen más jellegű témákat is érintett, barátját többször kritikusaként, de helyesebb talán azt mondani, rajongójaként szólította meg. Véleményt írt munkáiról; könyveiről, építészeti tevékenységeiről, festészetéről, írásairól, de ezeken túl hasznos tanácsokkal látta el az élet más területeivel kapcsolatban is.

A hagyatékban megtalálható dokumentumokból az nem derült ki, hogy kapcsolatuk hol kezdődött, de „a levelekből kitűnik, hogy barátságuk egyik alappillére Csontváry Kosztka Tivadar festészete”,² amely életüket nagyon fontos kapocsként összekötő szál lett.

A Csontváry-hagyaték felfedezésében és megmentésében Lehel Ferenc szerepére maga Gerlóczy többször is utal. Egyik 1966-os levelében így szólítja meg: „Kedves jó Barátom, Csontváry és Gulácsy művészetének (…) felfedezője.”³ Egy későbbi levélváltásukkor, utalva a Lehel Ferenc által írt első Csontváry-monográfiára, ezekkel a szavakkal méltatja barátját: „Nem felejtem el, hálás vagyok érte, hogy Te fedezted a Csontváry könyv kiadási költségeit (fotografálás, klisék, nyomás) 1921-ben.”⁴

Végighaladva a Csontváryval kapcsolatosan megjelenő témákon, elsőként tekintsük azt az írást, mely mint kuriózumnak számító művészettörténeti dokumentum, a 2001-es Tisicumban teljes terjedelmében is megjelent. „Kedves jó barátom, Lehel Ferenc! Múlt levelemben már elpanaszkodtam, hogy Csontváry »Marokkói tanítóját« az 1962 és 1964 közötti kiállításokon mennyire megrongálták és ráadásul hazaszállítás előtt tudtom és beleegyezésem nélkül dublírozták, letisztították és sok részt átfestettek.” A levél további részében a festmény eredeti állapotának igazolását kéri Lehel Ferenctől fényképek és kópiák alapján: „Ne haragudj, ha arra kérlek – tudván hogy Csontváry művészete Neked is fölfedezés – sorozatodnak egy ragyogó fejezete – így együtt érezz velem a veszteségben. (...) Amennyiben más egyéb fontos teendőidet nem zavarja, nagyon hálás lennék, ha ezeket az igazolásokat mielőbb – még mielőtt Olaszországba utazol – megkaphatnám Tőled.”⁵

Ugyanebben a levélben tesz említést barátja két könyvéről is: „Lehel Ferenc az 1922. és 1931-ben első ízben megjelent: Csontváry a magyar posztimpresszionizmus előfutára – című könyvek szerzője.”

A könyvekhez kapcsolódóan az is kiderül, hogy a borítókat maga Lehel Ferenc tervezte. Gerlóczy Lehel jó ízlését dícsérve említi ezeket, és külön kiemeli a Csontváry-borítót: „szívemhez talán mégis a Cs. 1931-es könyvének kemény táblája áll legközelebb, amin az Ő földöntúli rózsaszínét – ezüstös felirattal díszítetted.”⁶

Csontváry munkássága és főként színhasználata Gerlóczyra nagy hatással lehetett, hiszen levelezésükben két ízben is megemlíti ezt az általa tervezett Koltóy baleseti kórházzal kapcsolatban:

„Végtelenül kedves vagy, hogy jó építésznek tartasz – pedig elég keseregni valóm van azon, hogy Grópiusék hívására nem mentem ki hozzájuk és inkább a Csontvárykat vettem meg (...). Az első tervpályázatot vidéken 1926-ban nyertem meg ezután kb. a bankzárlatig 1930-ig volt valami munkám, 1936-ban nyertem meg a Koltóy-baleseti kórház tervpályázatát /a Kerepesi úti temetővel szemben/ az OTI-nak építettem. Csontváry magányos cédrusának selymes zöld hátterének színében készített zománcos pyrogránittal festettem és csak rozsdamentes acél és nagy üveg felületek voltak rajta.”⁷ Arra vonatkozóan a dokumentumokban nem voltak utalások, hogy Csontváry művészete hatott-e, és ha igen, milyen hatást gyakorolt Lehel Ferenc alkotói munkásságára.

Az egyik 1966-os levelében egy érdekes történetet írt le Gerlóczy a művészről: „Csontváryra gondolok, amikor az első kommünben elment a művészek szakszervezetébe, ahol Hermann Lipiék a későbbi alkotásokra előleget adtak, egy ívet tettek eléje különböző kérdésekkel – az egyik rovat azt kérdezte, kit tart a világ legnagyobb festőjének – amire Csontváry nyugodtan beírta: MAGAMAT.”⁸

Lehel Ferenc ugyanerről a témáról, vagyis Csontváry a művészek szakszervezetébe való lépéséről így ír a Magyar Művészetben megjelenő emlékezésében: „A kommünben az éhezés elvitte a művészek szakszervezetébe. Ott nagy gaudiummal fogadták. Lehet, hogy fölvették a művészek kataszterébe az első osztályba, de az is lehet, hogy nem vették föl, és lehet, hogy arra utasították, hogy hozza el és mutassa be munkáit a bizottságnak. Ezt akkor másoktól is megkívánták, csakhogy őneki 20-30 négyszögméteres vásznai voltak. Mindezt majd a történetírás kutassa ki, valamint azt is, hogy kiutalták-e neki a művészsegélyt? Bármit is tettek vele, neki az már nem ártott és nem használt, mert májusban Tivadar festő meghalt.”⁹

A levelekből és az előbb említett Emlékezés Csontváry Tivadarra című Lehel Ferenc-írásból egyértelműen kiderül, hogy mindketten méltatlannak találták azt, ahogyan koruk közvéleménye és főként a szakma vélekedett Csontváry munkásságáról. 1966-os márciusi levelében így utal erre Gerlóczy: „A Csontváry vonalon megint nagy kirohanások és leintések vannak, mert az akadémia még mindig nem akarja elismerni, hogy diploma és szorgalmas növendékek – na meg nagy tanító mestereknek és klasszikus példáknak befolyása nélkül valaki nagy festő is lehet.”¹⁰ Egy évvel később írt levelében így nyilatkozik: „Úgy éreztem, hogy most, amikor a londoni magyar kiállítás után – ahol Csontváry csak gyenge munkáival – kivéve az önarcképét – szerepelt, Neked is jól esett, hogy ezzel az egy darabjával is minden kortársát kiseperte a teremből és vitathatatlanul – minden ellentmondást kizárva – The Daily (T)elegraph V.8.-i kiállítási riportjának – reprodukciójával az élére került. – Ennek a kis elismerésnek, ami képzelheted itthon – nem keltett a dogmatikusok szemében túl nagy örömöt – mégis egy figyelmeztetés volt. Nem lehet XX. századi kulturális kiállítást Csontváry egy pár jelentősebb kisebb alkotásának bemutatása nélkül csinálni.”¹¹ Csontváry alkotói munkásságának az elismeréséről Lehel Ferenc így vélekedik az imént említett írásában: „Hogy történhetik meg ilyesmi? Hát ez mindig így volt, amióta világ van. Az életben való érvényesüléshez külön, speciális tehetség is kell, vagy legalábbis egy impresszáriónak, műkereskedőnek tehetsége. A művész, akiben nincs meg ez a különös adomány, mondjon le minden földi örömről, és elégedjék meg az égi gyönyörrel, amit neki az alkotás fölmagasztosító érzése szerez. A »közönség« mindig idegenkedett a rendkívüliségektől, és csak a magához közelebb állót szereti. Minél kimagaslóbb a zseni, annál kevesebb valószínűsége van az érvényesülésre, annál nagyobb szüksége van önadminisztráló ügyességre, hogy elhelyezhesse egy-egy darabját. Csontváry azonban hallani sem akart szétforgácsolásról. Ő külön múzeumot követelt képeinek. Harsány, nemegyszer nyers lelki kitörései előtt a tömeg értetlenül állt. Ehhez járul, hogy Mesterem rettenetes erőfeszítést kívánó vállalkozását csak utolsó képein tudta egységesen megoldani. A megoldatlan képei minden nagyszerűségük mellett kiszolgáltatták őt a nem értők gúnyjának. Legkönnyebbnek látszott autodidakta voltát hánytorgatni, és rajztudatlanságát fölróni.”¹²

Azt, hogy Lehel Ferenc mennyire a szívén viselte a Csontváry-hagyaték sorsát, többek közt ebben az írásában megjelenő sorai is bizonyítják: „Halálának tizedik évfordulóján talán sikerülni fog egy párizsi kiállítást rendeznem alkotásaiból. Mindenesetre francia publikációmban dokumentálom, hogy Csontváry Tivadar egyike volt a posztimpresszionista festés legjelentékenyebb előfutárainak, aki messze túlhaladta Gauguin törekvését. Nemzedékének, ha nem is vezére, irányítója, de sorsának megérzője és jövőjének tükre volt.” Gyűjteményünkben írásos dokumentum erre a kiállításra vonatkozóan nem található, viszont Hamza Lehel Mária levelében megemlíti, hogy 1936-ban valóban rendezett édesapja egy Csontváry-kiállítást.¹³

Az említett dokumentumokból kiderül, hogy a Csontváry-hagyaték megmentésének körülményeit tekintve semmiképpen nem kerülhetjük meg Lehel Ferenc személyét és munkásságát. Remélhetőleg a jövőben további kutatások számos részletet tisztáznak majd az értékmegőrzésben betöltött szerepével kapcsolatosan.

_______________________________________________________________________________

¹ Hamza Lehel Mária levele Bodri Ferencnek (São Paulo, 1979. január 12.) HGYJG TTD 95.1555.1.

² B. Jánosi Gyöngyi írása Csontváry-Gerlóczy-Lehel címmel. Tisicum (2001)

³ Gerlóczy Gedeon levele Lehel Ferencnek (Budapest, 1966. június 28.) HGYJG TTD 95.1577.5.

⁴ Gerlóczy Gedeon levele Lehel Ferencnek (1970. október 3.) HGYJG TTD 95.1583.1.

⁵ Gerlóczy Gedeon levele Lehel Ferencnek (Budapest, 1967. június 16.) HGYJG TTD 95.1577.8.

⁶ Gerlóczy Gedeon levele Lehel Ferencnek (1966. május 18.) HGYJG TTD 95.1577.4.

⁷ Gerlóczy Gedeon levele Lehel Ferencnek (Budapest, 1966. február 2.) HGYJG TTD 95.1577.1.

⁸ Gerlóczy Gedeon levele Lehel Ferencnek (Budapest, 1966. március 16.) HGYJG TTD 95.1577.2.

⁹ Lehel Ferenc írása Emlékezés Csontváry Tivadarra címmel. Magyar Művészet (1929)

¹⁰ Gerlóczy Gedeon levele Lehel Ferencnek (Budapest, 1966. március 16.) HGYJG TTD 95.1577.2.

¹¹ Gerlóczy Gedeon levele Lehel Ferencnek (Budapest, 1967. május 29.) HGYJG TTD 95.1577.7.

¹² Lehel Ferenc írása Emlékezés Csontváry Tivadarra címmel. Magyar Művészet (1929)

¹³ „Ugyancsak ő rendezi Csontváry első kollektív kiállítását a Fränk[e]l Galériában 1936-ban” Hamza Lehel Mária levele Bodri Ferencnek (São Paulo, 1979. január 12.) HGYJG TTD 95.1555.1.