©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A nagy túlélő

A Művészet forradalma – Orosz avantgárd 1910–20 című kiállítás egyik díszvendége Kazimir Malevics Szuprematizmusa 1915-ből. Egy várva-várt híresség, ugyanakkor titokzatos vendég.

Már a Magyar Nemzeti Galériába érkezése sem nevezhető mindennapinak: nem Jekatyerinburgból hozták, hanem Svájcból, a Fondation Beyeler kiállításáról. Először a jekatyerinburgi Szépművészeti Múzeum munkatársai vették át a festményt a Galériában, aztán átadták a magyar kollégáknak. Amikor kiemelték a ládából, és kicsomagolták, nagy csend támadt, a teremben megváltozott a légkör, sűrűbb lett, majdnem tapintható, érezni lehetett a Malevics-kép energiáját és sugárzását. Szinte vibráltak a színes elemei, és az volt az érzésem, hogy csak egy pillanat, kirepülnek a kép teréből, és a fejünk felett lebegnek majd. Néztük egymást a Szuprematizmussal, én meghatottan, ő inkább tartózkodón, még nem tudta, jól megleszünk-e májusig. Aztán engedett egy kicsit, és rabul ejtett, annyira, hogy nem is tudtam másra figyelni, sem válaszolni a nekem feltett kérdésre: „Hogy van az áhítat oroszul ?”

Amikor legközelebb találkoztunk, már elfoglalta a méltó helyét. Ő Malevics egyik első szuprematista műve, amelyek közül oly kevés maradt meg. A képen – amely majdnem olyan méretű és formájú, mint az ugyanabban az időben született édestestvére, a Fekete négyzet – egy ismeretlen erő tartja össze dinamikusan a szuprematizmus első elemeit, a fekete és piros négyzeteket, a fekete kört, téglatesteket és trapézokat. Egy különleges tükör, amely a néző világlátását tükrözi. Kész volt minden kérdésre, csodálatra és felháborodásra is. Hányszor hallotta már: „Így én is tudok festeni. Bárki tudná ezt csinálni. A gyerekem szebben rajzol...” Ilyen szavak is benne vannak a pakliban, sőt belekódolva a képbe. A tiszta és nyitott színek nemcsak tiszta és nyugodt gondolatokat szülnek, hanem provokálnak, vitára hívják a nézőt. Lehet, hogy ez a festmény az első interaktív művek egyike, és a reakciók is a kép részei? A Malevics-kép felkészült, és várta a látogatókat. Sajnos csak a védőüveg mögül láthatta meg őket a megnyitó napján, életében először, és összezavarodott, visszahúzódott... „Miért vannak úgy oda a szuprematizmusért? Semmit nem mond ez a kép, üres, lapos” – lehetett hallani. Vagy azt: „Ah, Malevics! Ó, Malevics! Csodálatos!” Mert ezt illik mondani a híres festők képei előtt. A Szuprematizmus nem ezt akarta, kíváncsi, kutató tekinteteket várt, hogy beleszédüljenek a fekete négyzete bársonyos mélységébe, belezuhanjanak a fekete körébe, mint Alíz a nyúl üregébe.

Többször odamentem hozzá beszélgetni, nyugtattam: tudom, ő nem puszta festmény, hanem egy új világot mutató és új szemléletet nyújtó élőlény, és nagyon fontos, hogy kész legyen az érdeklődő látogatónak megmutatni azt, amit az illető addig nem tudott, megmagyarázni, hogy a művészet nemcsak szórakoztatni hivatott, hanem szétfeszíteni a mindennapi világ határait, és megváltoztatni a gondolkodás megszokott módját. Elmondani, hogy a változó világban változik a művészet megítélése is, ennek a képnek a jelentőségét nemegyszer átgondolta maga Malevics is. Nem úgy született, mint egy festészeti mű, hanem mint egy gesztus, mint annak az eredménye, hogy Malevics, a festő és gondolkodó meg akart szabadulni a művészet túlterheltségétől, a formától és szimbolikától. Ez a kép szabadságot adott neki, eljutott a nulláig, az origóig, a színek a maguk elemi erejével hatottak az emberekre, mint a zene, közvetlenül. Ez lett a festészet felső foka, a Supremus. De a nulla nemcsak a vég, hanem kezdet is. Malevics benézett a nulla mögé, és egy új dimenziót talált, mai kifejezéssel egy virtuális világot.

Sikerült a rábeszélés, a Szuprematizmus felébredt, de a lelke már nem volt olyan kisimult, mint az első találkozásunk napján. Zaklatott maradt, az érzékeny látogatókból szívdobogást váltott ki, ráijesztett egy kicsi lányra, aki ránézett a fekete körre, és feljajdult: „Nincsen ott remény, sem álmok, eltévedek, visszatalálok-e...” Vakított a fehérségével, ami nem tér, nem mélység, hanem valami bizonytalan űr, szédített a színes síkok reptetésével... Dacot keltett: „Nem értem és nem is akarom megérteni, hagyjon engem békén mindenki.” Dühkitöréseknek okozója volt: „Csak abszolút csendben lehet megközelíteni, mindenki hallgasson el, a tárlatvezető is. Azért jöttem, hogy tökéletesen beleolvadjak.” Több veszekedésnek volt tanúja. Vajon ő volt az oka, az apropója, vagy csak véletlenül éppen ebben a teremben került sor kenyértörésre? Én úgy éreztem, tolerancia- és intelligenciapróbát végzett itt nálunk, Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában, lecsupaszította az ember lelkét, lerántotta a maszkokat, és volt, aki elbukott, a pozíciótól, végzettségtől, szépségtől függetlenül...

Most már valamelyest megnyugodott. Megszerettem, és minden vendégemet kértem, hogy szeresse, mert arra vágyik, mert lelke van, nagyon érzékeny, akár a mester, Kazimir Malevics. Rövidesen itt a búcsú, egy kicsit félek az elválástól, biztos nem lesz egyszerű elengedni, a szeretetemet és a kezem melegét magával viszi az Európa és Ázsia határán fekvő uráli városba. Már nagyon várják őt vissza a Szépművészeti Múzeum 80. születésnapját ünneplő jekatyerinburgiak. Biztos még sok kalandban lesz része, hiszen a nagy túlélő és időutazó mindössze 101 éves...