©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A nagy háborút és a román falut is lefotózta

Az MMO-n elindított cikksorozaton felbuzdulva kezdtem keresgélni a világhálón, folyóiratokban és könyvekben matattam román fotósok után. Így találtam rá Costică Acsinte fényképészmesterre.

Talán szégyellnem kellene, de korábban sosem hallottam erről az emberről. Művésznek nem merem nevezni, bár lehet, hogy a maga korában kiérdemelte volna ezt a címet. Ha mondjuk, jobban odafigyel rá az a társadalom, amelyben működött. Ez persze nem történt meg. Évtizedek múltak el anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna az életművéhez. A jelenben is csak annyi az előrelépés hagyatékának felértékelését illetően, hogy a világháló megnyitotta előtte ezt a lehetőséget. Létesült ugyanis néhány oldal, ahová feltöltötték a képeit. Most már publikusak, tanulmányozhatok, néhányuk nyomtatásban is megjelent.

És mennyire jó, hogy ez így van. Mert egy kulturálisan számunkra idegen, távoli világról nyújtanak olyan információkat, amelyhez egyébként nem férnénk hozzá. Erről a világról ugyanis nem készültek sem megbízható felmérések, sem szavahihető elemzések, sem akkor, sem manapság. Ez a világ már létrejöttének pillanatában bezárta magát a Balkánba, s nagyon úgy néz ki, hogy tökéletesen érzi ott magát.

Acsinte fotói mindenesetre képet adnak a hetven-nyolcvan év előtti Románia déli részén élők életmódjáról, életkörülményeiről. Bizonyos értelemben egy sokat ígérő, hatalmas dokumentációs anyaggal állunk szemben. Ami igazán elszomorító ezzel kapcsolatban, hogy az alapos vizsgálat szándékával, elhatározásával valószínűleg senki sem fog hozzányúlni. Ennek mi is csak a vesztesei lehetünk, akárhogyan is nézzük.

Mindenesetre sorozatával, ha mást eddig még nem is, azt már elérte, hogy előítéleteket bontott le. A sokszor szarkazmusba hajló realista megközelítésével hatása jobb annál, mint amire indulásból számíthatunk. Fotográfiáiról olyan személyek tekintenek ránk, akik ugyanúgy néztek ki, ugyanúgy ünnepeltek, viselkednek, reménykednek, mint kisvárosi elődeink. Talán csak az arcberendezésük, a bőr- és hajszínük különbözik a felmenőinkétől. Kicsit utánanéztem annak is, pontosan hol, milyen környezetben készültek a felvételek. Abból a közegből nyilván azok mozdultak be a kamera elé, akik meg tudták fizetni a gépész munkáját. A módosabbak. Azok, akik még ha ritkán is, de kiléptek ősi fészkükből, hogy végigsétáljanak Bukarest főutcáján, ahol azért mégis csak találkozhattak a modernizmus foszlányaival, a párizsi flanccal. A legszegényebbekről, a legszerencsétlenebbekről, a nyomorgó, írni-olvasni nem tudó tömegről sajnos nem értesülünk fotóiról.

Costică Acsinte, civil nevén Constantin Axinte 1897-ben született egy Ialomița megyei faluban. Pilotának tanult Bukarest mellett, Cotroceniben, de oklevelet nem szerzett. Az első világháborúba önkéntes harctéri fotósnak jelentkezett. Feladatai közé tartozott például a repülősök által készített felvételek előhívása, beleértve a franciáktól és az oroszoktól kapott anyagot is. Munkásságának ezt az időszakát egy önálló album foglalja össze: ebbe 327 fényképet válogatott be, amit jegyzetek, vázlatok, rajzok és újságkivágatok egészítenek ki.

Leszerelése után együtt dolgozott egy ismeretlen bukaresti fotóssal, akitől felszerelést is bérelt. Saját műtermét 1930-ban nyitotta meg Sloboziában, amit harminc éven át, nyugdíjazásáig sikerült fenntartania. Studióját ezt követően lebontották. Források szerint vállalkozása keretében csak 1950-ben kezdett el filmre dolgozni, addig üveglapokat használt. 1984-ben hunyt el úgy, hogy az eredményeit senki sem ismerte. Öregkorában főként a lakhelyéhez közeli falvak népét fotózta.

A 21. század azonban felfedezte, hisz közel 5 ezer üveglapot hagyott maga után. Ezt az örökséget egészítik ki a magánszemélyek tulajdonába került fényképei, negatívjai. Az anyag digitalizálása 2013-ban kezdődött el. Azóta sokan méltatták, és számos kiállításon igyekeztek bemutatni fotográfiáit.