©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Az imádkozó fiú

Rodoszról Berlinbe – egy antik szobor útja az európai történelmen át

Az imádkozó fiú egyike azon kevés antik bronzszobornak, amely viszonylag épségben fennmaradt. Ezeket az alkotásokat ugyanis anyaguk miatt folyamatosan a beolvasztás veszélye fenyegette. Az Adorante valószínűleg Rodoszon készült a Krisztus előtti 4–3. század fordulóján, egy bizonyos Teiszikratész nevű bronzöntő alkotásaként. A művészről nem sokat tudunk, csupán annyit, hogy a híres szobrász, Lüszipposz tanítványaként portréábrázolásra specializálódott. Mint a legtöbb ókori görög bronzöntő, Teiszikratész is folyton vándorolt a szigetek között, oda utazott, ahol megrendeléseket kapott. Minden bizonnyal így került Rodoszra is, ahol az öntőműhelyben elkészítette a serdülő fiú szobrát.

Megtalálása óta minden tulajdonosa különbözőképpen értelmezte a fiú alakját. Jelenleg a tudományos konszenzus szerint egy nagyobb lovas szoborcsoport része lehetett, amit a város kiemelkedő pontján létesített szentélyben helyezhettek el. A fiú eszerint nem imádkozik, hanem egy ló zabláját tartotta valaha. Ám ez is csak feltételezés, így az Altes Museum táblácskáján még mindig a hagyományos „imádkozó fiú” meghatározás szerepel. A művészi kidolgozás minőségén túl témájának titokzatossága is közrejátszott abban, hogy a legismertebb, legcsodáltabb és a híres műgyűjtő főrangúak által leginkább áhított darabok közé tartozott a reneszánsz óta. Marilyn Perry megfogalmazását idézve a szobrász bámulatosan kapta el azt a pillanatot, amikor a gyermekkor éppen véget ér, s az ártatlanság helyét átveszi a vágy. A szobor nem nélkülözi azt a finoman erotikus töltést, ami nem csak reneszánsz műélvezők számára jelentette a tökéletes szépség megfogalmazását.

Velence – Verona – Mantova

1503. szeptember 28-ai levelében Lorenzo da Pavia velencei hangszerkészítő beszámolt Isabella d’Estének arról, hogy Rodosz szigetéről a városba érkezett egy antik bronzszobor, amely annak

ellenére, hogy mindkét karja, illetve fél lába hiányzik, kivételes szépségű. Egy rodoszi johannita lovag, Andrea di Martini birtokában volt az ebben az időben Ganümédészként azonosított szobor. A török veszély miatt a rodoszi városfalakon végzett megerősítési munkálatok során bukkant a leletre Di Martini, ezután vitte Velencébe, ahol nem vált tőle, hiába kínált a vicenzai Ridolfi kardinális a szobor mindössze egyéves „bérletéért” 300 scudit. A humanista kardinális, Pietro Bembo oly nagyra becsülte a szobrot, hogy saját gyűjteményéből küldetett „pótlábat” neki: a padovai ásatásokon talált bronz lábszár csodálatos módon éppen a rodoszi fiú csonkjához illett. Mantova úrnőjét, a művészetért rajongó Isabella d’Estét annyira lázba hozta a hír a szobor Velencébe érkezéséről, hogy Lorenzo közvetítésével mindenáron ki akart csikarni egy találkozót Di Martini lovaggal. Sikerült is neki még Velencében meglátogatnia a szobrot, ahogy hozzá hasonló, a művészetben és az antik tudományban jártas kortársai (például Pietro Aretino) is heves érdeklődéssel zarándokoltak a Santa Maria dei Carmini mellett álló Martini-palotába.

Velencében különös előszeretettel fordultak a görög antikvitás emlékeihez. Antik római örökség hiányában az ókori görög kultúra felé tájékozódtak a lagúnák tudósai, műgyűjtői, művészei. Bár római romokkal nem, négy antik bronzlóval rendelkeztek a San Marco tetején. A Konstantinápolyból elhozott quadrigát a legenda szerint maga Lüszipposz készítette. Nem csoda, hogy különös tisztelet övezte a stílusában a lovakhoz közel álló, ekkor még karok nélküli ifjút.

 

London – Párizs – Bécs – Berlin

1631 óta, egy kis franciaországi vidéki kitérőt leszámítva fővárosok adtak otthont az Adoranténak. Húsz évig állt kiállítva a Whitehall-palotában, míg a forradalom el nem söpörte a Stuart-galériát

Jelenleg az Altes Museumban
csodálhatjuk meg

tulajdonosával együtt: I. Károly angol királyt 1649-ben kivégezték. A képrombolás szerencsére a királyi gyűjteményben nem öltött akkora mértéket, mint az egyházi kincsek esetében, a forradalmárok inkább pénzzé tették a kincseket. Így jutott az imádkozó fiúhoz Ralph Grinder, I. Károly egykori kárpitosmestere, aki a szobor formájában kapta meg elmaradt fizetését. Ő természetesen igyekezett minél rövidebb úton megválni a szobortól, valószínűleg Mazarin kardinális ügynökének segítségével sikerült francia vevőt találnia. Az 1650-es évek közepén már XIV. Lajos pénzügyminiszterének, Nicolas Foucquet-nak vaux-le-vicomte-i kastélyában találjuk a szobrot. A kastély építési munkálatain közreműködő festő, Charles Le Brun lakrészéhez tartozó előszobában helyezték el. 1665-ben készült leírás alapján ekkor már bizonyosan rendelkezett karokkal: valószínűleg Franciaországban egészítették ki. Új megjelenéséből következett ezután betöltött funkciója: a festő előszobájában ezzel a patetikus gesztussal köszöntötte a látogatókat. A pénzügyminiszter letartóztatása után XIV. Lajos lefoglalta vagyonát is: így került nagy nyilvánosság elé a bronzszobor is. A francia akadémián tartott előadásában Henry Testelin mint az antik művészet arányrendszerének egyik prototípusára hivatkozott. Végül 1717-ben Párizsból Bécsbe adták el: Savoyai Jenő herceg szerezte meg Foucquet örökösétől 18 ezer frankért. Ekkor már készen állt a herceg palotája, az Alsó-Belvedere, amely a reprezentatív céllal készült felső épülettel szemben lakókastélyként funkcionált. Savoyai Jenő itt helyezte el antik szoborgyűjteményét, melynek egyik központi darabja lett a rodoszi fiú. Jenő herceg halála után a szobor még egy évtizeden át Bécsben, Wenzel von Liechtenstein városi palotájában maradt, tőle vette meg Nagy Frigyes porosz király ügynöke 1747-ben. Hajóval szállították Potsdamba, hogy ott a Sanssouci-kastély teraszán, Frigyes dolgozószobájának ablaka előtt állítsák fel.

A király és a fiú

Nagy Frigyes korában a szobrot a görög ifjúval, Antinousszal azonosították, aki a Kr. u. 2. században a római császár, Hadrianus kedvelt szeretője volt. A legenda szerint mindössze 19

Christian Daniel Rauch: 
Nagy Frigyes lovas emlékműve
Berlin

éves volt, amikor a Nílusba fulladt. Halála után Hadrianus tevékeny részvételével kezdődhetett meg a gyönyörű ifjú kultusza. A legenda pikáns részletei természetesen a porosz udvar kontextusában nem elhanyagolhatók, hiszen a király homoszexuális beállítottságát a történészek ma már egyértelműnek vélik. Hogy vajon Frigyes is Antinoust látta-e a szoborban, s „pügmalioni” érzelmeket táplált-e a szép fiatal bronztest iránt, abban nem lehetünk biztosak. Mindenesetre az antik szobrok szakértőjének nem kimondottan nevezhető uralkodó különös becsben tartotta ezt az egy szerzeményét. Bár potsdami palotájában antik gyűjteményt hozott létre, soha nem egy-egy darabot vásárolt, hanem már egyben lévő gyűjteményeket szerzett meg a maga számára. Az ókori szobrok mindig inkább gyakorlatibb szempontok miatt érdekelték: szimbolikus jelentésükkel a dinasztikus, állami reprezentációt, a felvilágosult nevelő eszményeket szolgálták. A rodoszi ifjú esetében Frigyes ezzel szemben valóban személyes érdeklődésről tett tanúbizonyságot. Christoph Martin Vogtherr interpretációja éppen ezt a különös kötődést célozza meg, mikor a bronzszobrot kapcsolatba hozza Frigyesnek egy ifjúkori élményével. 1730-ban még trónörökösként Frigyes megkísérelt Angliába szökni zsarnok apja elől Hans Hermann von Katte társaságában. Elfogták őket, s Frigyesnek végig kellett néznie, ahogy szerelmét kivégzik. Vogtherr szerint a potsdami teraszon felállított szobor egyfajta mementónak tekinthető, mely Kattéra emlékeztette az időközben trónra került Frigyest. A szobor Antinousszal való azonosítása itt különös jelentőséget kap. A dolgozószobában – amelynek ablakából tökéletes rálátás nyílt a szoborifjúra – Homérosz, Szókratész, egy ismeretlen filozófus és Apolló antik mellszobrát helyezte el Frigyes. Magát így a filozófus uralkodóval azonosította, a rodoszi szoborban pedig ifjan erőszakos halált halt szerelmét látta, s készen is állt a párhuzam: Frigyes mint az új Hadrianus császár, Katte mint az új Antinous. Persze mindezzel Frigyes nemcsak személyes érzelmeinek adott művészi kifejezést, hanem tovább erősítette azt a finom, művelt, antikvitásban jártas uralkodói képet, amelyet tudatosan alakított magáról.

Részletfotó a lovas szobor talapzatától: 
Frigyes jelenlétében elhelyezik az Adorantét Sanssouci teraszán

A király 1786-os halála után a szobor szoros kapcsolatban maradt emlékezetével. Így nem hiányozhatott 1851-ben felavatott emlékművéről sem, Frigyes gyűjtői tevékenységének szimbóluma lett. A Christian Daniel Rauch által készített emlékmű talapzatán három domborműves jelenetet láthatunk Frigyes életének művészi aspektusairól. Mindegyik ábrázolás középpontjában egy antik allegorikus figura áll, az éppen megjeleníteni kívánt királyi érdeklődést jelképezve. A harmadik táblán azt láthatjuk, ahogy Frigyes építésze kíséretében felügyeli a rodoszi szobor elhelyezését Sanssouci teraszán.

Az Adorante köszönti a belépőt

Nagy Frigyes utódja, II. Frigyes Vilmos arra hivatkozva, hogy az időjárási viszontagságok nem tesznek jót a szobor épségének, áthelyezte a berlini városi palotába, ahol a Parolesaalban megint a látogatók köszöntésének szerepét kapta a rodoszi bronz. Magánlakosztályából jövet itt fogadta Frigyes Vilmos a hivatalnokokat és katonákat: a győzelmi allegóriákkal teli teremben a felemelt karú, patetikus ifjú is a királyt dicsőítette.

1806-ban a szobor rövid időre kirándulást tett Párizsba: Napóleon 123 festmény, 28 szobor, 56 brüszt és 500 gemma társaságában mint hadizsákmányt hurcolta a Szajna-parti fővárosba. 1807-ben az összehordott műkincsekből megnyitott Musée Napoléonban a rodoszi fiút az egyik legfontosabb reprezentatív darabként helyezték el a Diana-teremben. A francia kitérő tudományos eredményt is hozott: Conrad Levezov tollából megszületett a mű első monografikus feldolgozása. A különféle mitológiai értelmezések után Levezov elsőként azonosította a felemelt karok gesztusát imaként. A 17. században Franciaországban egészítették ki, s kétszáz év elteltével ugyanitt kapta a máig ható tematikus címkét: imádkozó fiúként mutatták be először a nagy nyilvánosságnak, már újra Berlinben.

Irodalom:

A fotókat a cikk szerzője, Kocsis Alexandra készítette.