Emlékezzünk! T. Brúder Katalin

Gyász

A Ferenczy Noémi-díjas restaurátorművész még január 15-én hagyott itt bennünket.

Cikk küldése

e-mail:

Életének abban a szakaszában, amikor még javában adta át mély tudását azoknak, akikben felfedezte a szakma iránti elhivatottságot, T. Brúder Katalin véglegesen elhagyta a hazai restaurátor társadalmat.

Tekintélyt parancsoló szigorúsága arra ösztönözte kollégáit, hogy hozzák ki magukból a legtöbbet, és alázattal képviseljék ezt a kicsit még ma is misztikusnak vélt és sokszor meg nem értett hivatást. A szakmát, melynek művelője spirituálisan is szoros kapcsolatban van a múlttal, de együtt dolgozva a kutatókkal, jövőt teremt a tudomány számára. Keze nyomán, a megújulás örök szimbólumaként, a múltban született alkotás ismét megmutathatja hajdani alkotója szellemét. A szakma megköveteli a fegyelmet is, hiszen a restaurátor újat nem teremthet, követnie és közvetítenie kell a múltban megfogalmazott gondolatokat, törekedve a hitelességre.

Brúder Katalin egész munkássága alatt követte ezt a szellemiséget és rámutatott a hivatással járó felelősségekre is. Szenvedélyes felfedező volt, a különböző anyagú tárgyak vizsgálatán keresztül, igyekezett a legjobb módszert alkalmazni egy-egy műtárgy helyreállítása során.

Szinte gyerekként, közvetlenül az iskolapadból, 1960-ban került a Magyar Nemzeti Múzeum restaurátor osztályára. A Török Pál utcai művészeti szakközépiskolában ismerkedett meg először a kerámia anyagával, gyakorlati idejét a Herendi porcelán gyárban töltötte, és mint fazekas érettségizett. Nagy kihívás volt számára, amikor fiatal, kezdő restaurátorként azt a feladatot kapta, hogy állítson helyre ásatásból előkerült tárgyakat, hiszen abban az időben nem állt rendelkezésére szakirodalom a tárgyrestaurálás vonatkozásában. Jóformán mindenki magára volt utalva a munkában és főként tapasztalati úton sajátította el a szakma mesterfogásait.

Folyamatosan, kézműves mesterektől is tanulva ismerkedett meg a tárgyak anyagával és szinte autodidakta módon fejlesztette tudását e területen. Felismerte a szakma szerteágazó tudást igénylő sokrétűségét, ezért a folyamatos tanulás jellemezte. Tanulmányozta a múzeum raktáraiban a korábban begyűjtött és kezdetleges módon helyreállított tárgyakat. Tapasztalatait összegyűjtve, korszerűbb anyagokat kutatva és módszereket kidolgozva tette le kortársaival és egykori kollégájával, Báthy Gézával együtt, a régészeti restaurálás alapjait a szakma hazai történetében.

Quadripus Ezüst összecsukható négylábú asztalka Polgárdi, Kr.u. 4.sz.

Eközben az Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem Bölcsész karán szerzett magyar és történelem tanári diplomát, ezzel is szélesítve látókörét. Később, amikor már beindult a Képzőművészeti Egyetem Tárgyrestaurátori szakán a képzés, tapasztalatait átadva ő maga is részt vett az oktatásban. Sok új módszert vezetett be a kerámia és fém tárgyak helyreállítása terén, amiket publikációkban tett közzé, bővítve a hazai szakirodalmat.

Egészen a nyugdíjba vonulásáig, 1976-tól a Restaurátor Főosztály, később a Műtárgyvédelmi és Restaurátor Főosztály, vezető helyettese volt. Számára azonban a munka ezzel még nem fejeződött be, továbbra is részt vett az oktatásban, tagja volt a Wartha Vince Képzőművészeti Alapítvány kuratóriumának, melynek többek között célkitűzései között szerepel a szakmai örökség gondozása, az oktató munka, valamint a szakmatörténeti kiadványok megjelentetése.

Aktívan vett részt anyagvizsgálatok eredményeinek értékelésében. Nevéhez fűződik az a technikai felfedezés is, ami a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, korábban trypusként számontartott, quadripus újra restaurálása közben vált nyilvánvalóvá. Ráirányította a régész- kutatók figyelmét, az 1878-ban bekerült lelet eredetének újra vizsgálatára, mely által bizonyosságot nyert, hogy e tárgya híres seuzó-kincs egy részét képezte.

Szintén keze munkáját dicséri a tépei kora bizánci ezüsttál rekonstrukciója, vagy az eskütéri sisak, amelyek számos más tárgy mellett kiemelkedő alkotásai voltak. Több műemléki helyreállításban is közreműködött, kiállítások szervezésében vett részt. Mindig a hitelességre törekvő, kitartó, precíz és igényes munka jellemezte, magasra téve ezzel a mércét kollégái számára. Kiemelkedő munkássága többször is meghozta számára az elismerést. 1984-ben Nívó díjban részesült, majd 1997-ben a Ferenczy Noémi díjat nyerte el és megkapta a Régészeti Örökségért Schönvisner István emlékérmet is.

Halálával a szakma egy kiemelkedő egyéniségtől búcsúzik, kinek nevét elismerés és tisztelet övezi, pályafutása tanulságként és mintaként szolgál az őt követő restaurátor nemzedék számára.