©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A halál anatómiája

Az anatómiai ábrák funkciója több rétegű: orvosi értelemben véve a tudományos megfigyelés eredményeit mutatják be, miközben a hullát eszközként is használják.

A halott testhez, az emberi elmúlás kézzelfogható bizonyítékához még akkor is nehéz minden érzelem nélkül viszonyulni, ha az a tudományos megfigyelés rideg tárgya. A hulla a maga félelmetes, ösztönösen borzongató mivoltában közös emberi sorsunk jelképe, így ábrázolása sem lehet mentes az érzelmi reakciók tükrözésétől. Az, hogy az emberi test rejtelmei miként ábrázolhatóak egyszerre a tudományosság mértékével és a művészet allegorizáló eszközeivel, a tudományos igényű anatómiai kutatások kibontakozásának századában is nehéz feladat elé állította a bonctani művek illusztrátorait.

A középkor sebészeti traktátusaiban található ábrák még meglehetősen sematikusak, és inkább a gyakorlati jellegű orvosi tevékenységek (mint például az érvágás és az asztrológia) didaktikus szemléltetésének szolgálatában álltak, és az egyetemi boncolási gyakorlat is kritika nélkül vette át az antik auktorok elképzeléseit. Többnyire csontvázalakkal találkozhatunk, ez az illusztrációs mód sajátosan épül be a későközépkori világ macabrikus hangulatába, ahol a csontváz lassan kezdi átvenni a korábban démonikus halálfigura szerepét, és maga válik a halál megszemélyesített megjelenési formájává.

A tudományos anatómia megalapozója Andreas Vesalius (1514-1564) padovai anatómus De Humani Corporis Fabrica (Bázel, 1543) című műve igazi vérfrissítésként hatott, a Stephan van Calcar (1499-1546) által készített fametszetes ábrái pedig évszázadokig szolgáltak mintaként a bonctani művek számára. Az esztétikai, filozófiai és teológiai kontextusokkal átitatott illusztrációk mélyen gyökereztek azokban a gondolatokban, amelyek az antikvitás óta a természetet a környezet, a struktúra és a funkciók eredményének tekintették, az embert pedig már a középkorban is Isten legnagyobb műalkotásaként szemlélték. A természet csodáját kutató anatómia így több mint az orvostudomány egyik szakága, inkább – hasonlóan a művészethez – aktív kontempláció, életszemlélet, amely földi porhüvelyünket szimbólummá emeli. A test ábrázolása az egyedi megfigyeléseken keresztül a normákra mutat rá, az általános emberi vonások megrajzolását teszi lehetővé. A kép a szöveg megértését segítő önálló alkotássá válik, s megtestesíti mindazokat a gondolatokat, amelyek az ember helyét meghatározzák az Univerzumban.

A 16. század derekától egészen a 18. század végéig az anatómiai ábrázolások megőrzik azokat a sajátos vonásokat, amelyek miatt ezeket az illusztrációkat az esztétizáló és moralizáló jelzővel szokás illetni. Főként az egész alakos csont- és izomtani ábrákon feltűnőek azok a kerettémák, amelyek a szigorúan vett orvosi szempontú megfigyeléseket az egyszerű demonstráció fölé emelik. A felboncolt tetemek nem merev, tehetetlen testek, arcuk nem a halál visszavonhatatlan realitását tükrözik, ezek a hullák élnek, mozognak, ásnak, könyökölnek, vagy éppen teátrális pózokban tetszelegnek. Arcukon hol szomorúság, hol halvány mosoly, hol szenvedés tükröződik. Feltárulkozásukban az élő ember lemeztelenített képe, egy adott pillanatban elkapott anakronisztikus röntgenkép eleven lenyomata jelenik meg, amely többet sejtet annál, minthogy megelégedjünk az egyszerű funkcionális bemutatás szándékának magyarázatával. Vesalius művének címében a „fabrica” (fölépítés) kifejezést használja az emberi test megjelölésére, és a van Calcar által megjelenített figurák valóban hűen tükrözik azt a gondolatot, amely szerint az isteni teremtmény minden ízében, felépítésének összhangjában, funkcionális harmóniájában a világmindenség szerves része és egyben tükrözője. Az emberi test mikrokozmoszának felfedezése, szépségének és tökéletességének döbbenete az önmagát megismerő ember öntudatát táplálja. Az antik sztoikus filozófián alapuló gondolatrend, hogy az ember minden gondolat mértéke, a központi szerepet az élet, az emberség, a halál kérdéseinek és az isteni transzcendens relációknak juttatja. Az anatómia tárgya egy emocionális lény: a testben lélek lakozik, amely az anyagi világból kiemel, s az Ember lényegét adja. A holttest szenzibilitása, önmagát feltáró büszkesége az általános emberi megragadásának eszközévé válik.

A szemléltetőábrák az élet és a halál kettősségének állandó vibrációjától feszülnek. Egyfelől a lecsupaszított hulla él és mozog, másfelől borzongató naturalizmussal jeleníti meg, hogy mivé válik a test a halál után, miközben a memento mori és a contemplatio mundi elemeivel allegorikus keretet kölcsönöz a képnek. Hiába az ember Isten legtökéletesebb teremtménye, ha teste mulandó, és pusztulása épp a hullában nyeri el legreálisabb, kézzel fogható formáját. Az eredendő bűn jutalma a halál, mely erkölcsi kötelességeinkre figyelmeztet, és a hiú ábrándokra, mint a szépség, a jólét és megannyi más földi hívság. A test bemutatása a halál gondolatának alárendelve közös sorsunk jelképévé válik, sőt felhasználva a művészetben már korábban megjelent „halálszimbólumokat”, a halál perszonifikált alakját is felveheti. A csonttani ábrákon közismert halálszimbólumok tűnnek fel: a homokóra, a kasza, a sírkő, az archaikus szemléletet tükröző nyíl és így tovább. A sírból kikelő, a halotti leplet vállaira vető, a sírkőre támaszkodó csontvázak, a keresztbe rakott lábszárcsontok, a koponya önmagában is vanitas-szimbólumként alkalmazott képe mellett az önmaga sírját megásó halálfigura és az élet értelmén elgondolkozó hulla moralizáló jellege nem szorul különösebb magyarázatra. Még egyértelműbb a helyzet, amikor az ábrákat mintegy mottóként a halál hatalmára figyelmeztető feliratok egészítik ki.

Az anatómiai ábrák funkciója így több rétegű: orvosi értelemben véve a tudományos megfigyelés eredményeit mutatja be, viszont a hullát eszközként is használja. Magát az életet szemlélteti az ember és halál viszonyának egy sajátos aspektusából, kiemeli az emberi test isteni harmóniáját, viszont figyelmeztet is az emberi nagyságba vetett hit hiú reményére.