A szerző felvétele
A kultúra, mint látható, szinte egészét lefedő intézményrendszerben a Museum of Liverpool (amelynek a korábbi Museum of Liverpool Life utódaként 72 millió fontból felépített új, azóta már számos díjat elnyert épülete 2011-ben nyílt meg a Mersey folyó partján, a régi Albert dokkból kialakított múzeumi-, vendéglátó- és szórakoztató-központ mellett) elsősorban „helytörténeti” ismereteket oszt meg a látogatókkal, méghozzá – nyilván alapvetően a gyerekeket, illetve a fiatalokat megcélozva – részben afféle „csodák palotája” módjára: a mintegy 60 ezer tárgyat őrző gyűjteményből válogató tárlatokban a nyolcezer négyzetméteres kiállítási térben éppúgy vannak régészeti leletek mint eredeti gőzmozdony, kitömött sün mint a város egykori hatalmas dokkrendszerét bemutató óriási terepasztal, épületmodell mint berendezett múlt század elejei városi lokál, amelyben az egykori műsorok egyes számait is meg lehet nézni a „színpadra” vetített korabeli filmeken. De van a város szociális fejlődését bemutató állandó kiállítás, a királyi hadsereg vagy a városi szállítás történetét összefoglaló tárlat, be lehet ülni egy egykori városi villamoskocsiba és persze 21. századi multimédiás eszközökkel el lehet merülni a Beatles vagy a városi futballklubbok világában is. Azt, hogy a múzeumban „Theatre” is van, ahol filmeket vetítenek, és több foglalkoztatótermet is használnak, talán mondani sem kell.
Ebben a – még egyszer mondom: főleg gyerekeknek, fiataloknak szóló – múzeumban jelenleg két időszaki kiállítás látható.
Az egyik, amelynek az a címe, hogy From there to here (mondjuk: Onnantól idáig; ez július 13-ig tekinthető meg) nem nagyon több, mint pár falnyi anyag a múzeum második emeletén az épület közepén körbefutó nagy főlépcső hatalmas terében: fotók, szövegek, jól láthatóan „amatőr” alkotások reprodukciói. Mint kiderül, a tálat egy kétéves, Emberek, mint mi című projekt része, és ez a mostani kiállítás tanulási nehézségekkel küzdőket mutat be: Down-szindrómában, vagy egyéb más, a képzésüket, de sokszor az alapvető életvitelüket is nehezítő betegségben szenvedőket.
Kifejezetten művészi rangú fotóportréik mellett velük készült interjúk olvashatók, általuk készített alkotások nézhetők, de dokumentumokat is láthatunk és olvashatunk arról is, hogy az elmúlt száz évben hogyan változott meg a brit társadalom az ilyen emberek szegregációjától a teljes integrálásig és elfogadásig.
A másik „minitárlat” címe April Ashley – Portrait of a Lady (ez szeptemberig lesz még látható). A kiállítás – gyakorlatilag egy idővonal-kronológia köré rendezett eseményeket illusztráló fotók, jórészt portrék és dokumentumok, meg néhány filmbejátszás – szó szerint az, amit a címe ígér: egy hölgy „arcképét”, történetét, sorsát bemutató ismertető. És van is mit bemutatni, hiszen ez a hölgy, April Ashley 1935-ben még Georg Jamieson néven, fiúként született itt, Liverpoolban, de már egészen fiatalon azt érezte, hogy véletlenül „rossz testben” él, és 1960-ban – akkor még Anglián kívül, a világon hetedikként – nemátalakító műtétnek vetette alá magát. Miután visszatért a hazájába, kinézetre immár nőként sikeres modellkarriert futott be, rendszeresen szerepelt a Vogue magazinban, sőt egy kisebb filmszerepet is kapott – ám a jeleneit a kész filmből kivágták, amikor kiderült, hogy „papíron” még mindig férfi. Pedig ő közben folyamatosan, minden lehetséges fórumon és hivatalban elszántan harcolt azért, hogy teljes jogúan nőként ismerjék el (érdekes: férjhez azért mehetett, igaz, nem nőként, hanem „csak” átoperált férfiként), és azért is, hogy a nemváltás nemcsak a társadalomban, de jogilag is elfogadott legyen Nagy-Britanniában. A tárlat az élete történései, modellsikerei mellett ennek a harcnak az állomásait dokumentálja; a kiállítás utolsó darabja egy szép, nagy, színes fotó: ezen egy ősz hajú, már kissé molett, klasszikus angol lady áll, mellén a Brit Birodalom Érdemrendjével – a kitüntetést maga a királynő adta át April Ashleynak azért, amiért személyes példájával és fáradhatatlan tevékenységével elérte, hogy a nemváltás mára minden szempontból elfogadott legyen a szigetországban.
Egyszóval: hátrányos helyzetűek, transzneműek – ezekkel az embertársaikkal ismerteti meg fiatal, jórészt még gyermekkorú látogatóit a Museum of Liverpool. Ők nyilván pontosan tudják, hogy amit megismerünk, ami nem idegen, kuriózum a számunkra, ahhoz sokkal könnyebben tudunk toleránsak lenni, sokkal könnyebben, sőt előbb utóbb tán még természetesen, minden skrupulus nélkül el is tudjuk fogadni.
Már persze ha ez cél egyáltalán egy országban… Úgy látszik, ott igen.
Kapcsolódó cikkek:
Cimkék:
Down-szindróma, transzneműek, Liverpool
