©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Magyarremete középkori temploma

A Nagyváradtól közel 65 kilométerre, a Belényesi-medencében fekvő Magyarremete 13. században épült temploma már több mint száz éve felkeltette a művészettörténészek figyelmét. Rejtélyeit illetően ismét neves középkor-szakértők bonyolódtak izgalmas vitába.

Ami látható, s ami nem

A magyarremetei „lelet” rendkívüliségével valójában mindenki tisztában volt és van, csupán a folyamatos állagmegóváshoz, értékmegőrzéshez szükséges pénzösszeg hiányzott a helyi református parókia kasszájából. Jóllehet az ortodoxok a sajátjuknak tekintik az évszázadok alatt többször is gazdát cserélt szent hajlékot, a Teleki László Alapítvány nagylelkűsége nélkül nem kezdődhetett volna meg a restaurálás, feltárás. A romániai országos műemlékvédelmi hatóság ugyanis akadékoskodott, így a szükséges engedélyeket nem volt egyszerű beszerezni. Adakozásról, áldozatkészségről természetesen a Károli Biblia nyelvét máig hithűen őrző maroknyi remetei magyar is bizonyságot tett.

A templom, amelynek felségtulajdonáért ma keresztények keresztényekkel vívnak szócsatát és dossziéháborút, építészetileg eléggé gyenge szerkezetű s feltűnően szabálytalan. Szentélye eredetileg egyenes záródású volt, később patkó alakú lett, majd a gótika idején ismét átalakult. A nézeteltérést előidéző képek legrégibb szegmensei ezt követően kerültek fel a falakra, feltehetően a 14. században, az Anjouk uralkodásának esztendeiben.

Az épített örökséggel elsőként Bunyitay Vince (1937–1918) nagyváradi római katolikus püspök foglalkozott behatóan. Az egyházi elöljáró amellett kardoskodott, hogy a 22 méter magas, 10 méter széles román kori templom hajója a 13. század első felében, csúcsíves szentélye pedig a 14. század első tizedeiben létesülhetett. Említést tett az egykoron tagolóelemként alkalmazott tartópillérekről is, amelyekből csak az alapok maradtak meg, amiként a nyugati fronthoz támaszkodó két pillér közül is csak az északi konzerválódott. Nem pusztulnak még el a torony első és második emeletének bélletes kőablakai, valamint ezek párjai, hasonmásai a szentélyben. Bunyitay alaprajza is abban segítette a kutatókat, hogy rábukkanjanak a hajdani sekrestyére, s a sekrestye ajtajára.

A beszédes hármas: László, István és Imre

A remetei templom szentélyét díszítő képek alsó sorában egymás mellett látható Szent László, Szent István és Szent Imre. László király fején liliomos korona, testén 14. századi viselet – sodronyruhát fedő ujjatlan, gallértalan dolmány –, fejétől jobbra latin nyelvű felirat: Sanctus Ladislaus. Szent István ősz hajú, nagy szakállú idős ember, koponyája körül Lászlóénál nagyobb dicskör, jobb kezében jogar, fejétől balra úgynevezett megszólító (vocativus) inszkripció: S. Stephane. Szent Imre pedig ezúttal is szabványfigura: ifjú herceg, fején kalap, felette dicskör, jobbjában liliomos jogar, balja a mellén. Az alakjához társított felirat olvashatatlan. Van egy felső zóna is, amelyben apostolok sorakoznak: Péter, aki egyik kezében könyvet, másikban kulcsot tart, Pál, akit az ige kardjával ábrázoltak, mellette Bertalan és Tamás, utóbbi Krisztus sebeit érinti ujjaival. Hozzájuk közel befalazott körablak gazdagítja a látványtárat, utána újabb apostolkép, a Jakabé, amit Jézus megostorozásának drámai megjelenítése, s Mihály arkangyal illusztrálása követ a fehér felületen.

Aranyszájú Szent János egy hatalmas fazékból egyenesedik ki imára kulcsolt kézzel. Az életnagyságú figurák a vakolatba vágott kutatónyílások mezejét töltik ki, a falak teljes felületét egykoron behálózó festmények mindenike sajnos már nem tanulmányozható. Lángi József műemlék-restaurátor szerint színvonalban kiválók, de egyben páratlanok is a vidéken. Akadnak ellenben, akik fenntartják: a képek művészi kivitelezése az erdélyi katolikus templomok átlagnívójának felel meg. Technikájuk al secco, vagyis az ábrákat, portrékat, jeleneteket száraz falra vitték fel.

Huncut ikonográfia

A reformátusok három ízben renoválták a templomot: 1810-ben, 1837-ben és 1882-ben. A középkori falképeket az 1837. évi csinosítgatásnál tüntették el ismeretlen okok miatt, ám Szent István, Szent László és Imre herceg alakját 1927-ben újra felfedték. Hiába viszont, mivel a torony földszintjének festményei, amelyek stílusukat és korukat illetően eltérnek a szentélyt dekorálóktól, nehezen cáfolható érveket szolgáltatnak a váradi román történészeknek. Utóbbiak azt tanítják, hogy a Belényeshez közeli istenházát ortodoxok emelték. Ha ez nem igaz, hangsúlyozzák, értelmezhetetlenné s értelmetlenné válnak az evangélistákat ábrázoló képtöredékek, a hozzájuk tartozó görög feliratok, a szeráfok, megkérdőjeleződik az ajtó feletti angyali üdvözlet, no meg a bizánci templomfestészet szabályait követő Mindenható Krisztus (Hristos Pantokrator) alakja a boltozaton. Némethy Gyula (1867–1951) és Virgil Vătăşianu (1902–1993) rangos művészettörténészek nem tartják kizártnak, hogy a görögkeletiek kisebb bizonyítékhalmaza igazából egy olyan piktor munkája, aki az 1438-as firenzei zsinat idején hagyta el a görög szerzetesközpontok valamelyikét, ami után megbízták a remetei katolikus torony-pitvar díszítésével. A zsinat ugyanis rövid életű uniós mozgalmat indított el. Az sem kizárt, hogy a reformáció előtti katolikus eklézsia egy, a környéken tevékenykedő román szentképfestőt foglalkoztatott.

Pápista is, meg nem is

A protestánsok egyébként Buda török általi elfoglalását (1541) követően jutottak a templom birtokába, tehát a falképekhez nem sok közük van, mégis állhatatosan védelmezik katolikus testvéreik jogait. A középkori egyházakat megújító igehirdetés Bihar megyében 1541 után bontakozott ki, abban az időszakban, amikor Várad és Debrecen lett a magyar református eklézsia megszervezésének legfőbb bástyája (1541–1556). A reformáció kezdeteire a remetei templomban csupán egy apró bevésés utal. Hic fuit Ambrosius Zogedy 1556. – olvasható az egyik falon, azaz: 1556-ban (az évszám bizonytalan) itt járt Szegedi Ambrus, aki feltételezhetően a Második Helvét Hitvallás hirdetője, tanítója lett a későbbiekben. Amolyan hittérítő prédikátor. Remetét ekkor a földbirtokos Vajda család (Vajda Zsigmond és Vajda Miklós), a família zsellérei s tizenöt jobbágycsalád lakta. Az Ácsok, a Bredinák, a Csapok, a Csapók, az Elekek, a Fórisok, a Gazok, a Kovácsik, a Mátyások, a Molnárok, a Tótok és mások. Majd 1603-ban Böszörményi János személyében lelkész is érkezett a faluba. S bár a törökök elpusztították, felégették a települést, 1695 után a kálvinisták visszatértek korábban hátra hagyott otthonaikba.

A hajóban folytatott ásatások során a régészek egy temetőt, valamint két korábbi templommaradványt is találtak, amelyek kielemzése, feldolgozása remélhetően végleg tisztázza, hogy kik építették a templomot: görögkeletiek avagy katolikusok.