Szobrot állítottak a múzeumalapítónak

KÖZÜGY

Halála után 120 évvel Ormós Zsigmond múzeumalapító nem sírhelyet, hanem szobrot kapott Temesváron. Az általa létrehozott közgyűjtemény ugyan nem az ő nevét viseli, de állandó kiállítással állít neki méltó emléket.

Cikk küldése

e-mail:

A sírhelyét elfoglalták, a büsztjét elfogadták

A felvidéki származású csicseri Ormós Zsigmond (1813‒1894) azon jeles magyar tudósok, közéleti személyiségek egyike, akit egész élete a Temesközhöz kötött. Érdemei előtt a város mai lakói is egyöntetűen fejet hajtanak. Nem is ok nélkül, hisz több ezer műtárgyból, régiségből álló világszínvonalú gyűjteményt hagyott az utókorra, s a megyei levéltár alapjait is ő vetette meg. Megszállottan gyűjtötte, rendszerezte mindazt, ami a régió kultúrájáról, történelméről tanúskodott, ám honi vásárlásai mellett Nyugat-Európából is számos értéket hazahozott.

Bár az Arad megyei Pécskán született, alig tízéves volt, amikor Törökszákosra (ma Sacoşu Turcesc) került, nagybátyja, Ormós András főszolgabíró családjába. Iskoláit részben Temesvárott végezte, a piaristáknál, és a kezdeti éveket leszámítva közéleti pályája is a Bánsághoz kötötte. Az utókor azonban még az emlékét is megkísérelte kitörölni a történelemből: ma már azt sem tudni pontosan, hol lelt egykoron örök nyugalomra, hisz sírját eladták, a telket átrendezték, beépítették.

Ormós Zsigmond Vastagh György festményén

Nagyváradról, az akadémiáról Lovassy László barátjaként, jogi diplomával a zsebében tért vissza Temesvárra 1832-ben, de két év múlva a megye innen a pozsonyi országgyűlésbe küldte írnoknak. Az új környezet bizonyára hatással volt rá, hisz megszülettek első írásai, irodalmi próbálkozásai. De sikerei ellenére Pozsonyból is visszatért. 1839-ben Temes vármegye második aljegyzőjévé választotta, 1841-től pedig a temesrékási járásban töltött be szolgabírói tisztséget. Innen került főszolgabírónak Buziásfürdőre 1846-ban. Három évvel később Végvár delegálta az Országgyűlésbe, s mint képviselő részt vállalt a nemzetiségi törvény megalkotásában.

A forradalom leverése után négyévi, vasban töltendő várfogságra ítélték, 1850-ben viszont kiengedték. Emlékirataiban ezt úgy értelmezi, hogy a vele szemben tanúsított kegyelem csupán szemfényvesztés volt, hisz hiába vonult vissza Buziásfürdőre, ahol többnyire művészettörténettel foglalkozott, a karhatalmi erők folyamatosan zaklatták, lakását ismételten feldúlták, megfigyelték, nem engedték, hogy szabad emberként élje életét. Ezért tette pénzzé mindenét, emiatt hagyta el az országot.

Bár nem volt ínyére az emigráció, a külföldi szabadságot a lehető legésszerűbben igyekezett kihasználni. Ekkor alapozta meg olasz festménykollekcióját, amelyben a 13. századtól a 19-ig minden itáliai korstílus reprezentatív alkotásokkal van jelen. Ezt az anyagot bővítette ki németalföldi (egyebek mellett Rembrandt, Harmens van Rijn, Philips Wouwerman, ifj. Frans Pourbus követőinek, tanítványainak munkáival) és németországi nívós szerzeményekkel.

A politikába a kiegyezés előtt tért vissza: 1860-ban már Temes vármegye főjegyzői tisztségét töltötte be, 1866-ban alispán lett, 1871-ben főispán, 1875-től pedig városi főispán. Az ő kezdeményezésére jött létre 1872-ben a Délmagyarországi Történeti és Régészeti Társulat, amely 1875-től egy ma is haszonnal forgatható szakközlönyt, értesítőt is kiadott. Szintén ő alapította meg a Délmagyarországi Múzeum-egyesületet 1878-ban. A két civil szervezet összeolvadása egy újabbhoz vezetett 1885-ben, amely Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeum-társulat néven vált országosan ismertté, miután a múzeum megnyitása ügyének olyan neves elöljárókat sikerült megnyernie, mint Tisza Kálmánt, vagy a brit nemzeti múzeum direktorát és a párizsi régészeti múzeum vezetőjét. Ormós kiemelkedő közéleti tevékenységét maga a király is elismerte: 1872-ben megkapta a Szent István-rend lovagkeresztjét, 1883-ban pedig a Lipót-rend középkeresztjét; 1885-ben a főrendiház örökös tagjává nevezték ki. Az MTA is levelező tagjává fogadta.

Azt követően, hogy a föníciai régiségekből, középkori metszetekből, kőnyomatokból, gemmákból, miniatúrákból, nápolyi terrakottatárgyakból, bécsi porcelánokból, fegyverekből, festményekből, fényképekből, könyvekből, török nyelvű kéziratokból és érmékből álló gyűjteményét a városnak adományozta, ágynak esett, majd magányosan és betegen elhunyt egy budapesti kórházban. Temesvárott, a belvárosi katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra, az akkori város még saját halottjának tekintette, de sírját nem gondozta az utókor. Csontjait szétszórták, hantját elfoglalták.

Nagy szakértelemmel megszervezett, majd szeretettel, bizalommal az őt követő nemzedékekre hagyományozott értéktárgyaival sem bántak kegyesebben, hisz halála óta sokan sok helyen hunytak szemet a jogtalan eltulajdonítások felett. A gondatlanság okozta következmények terhén kívánt idén szoboravatással enyhíteni a maroknyi temesvári magyar közösség. Szakáts Béla Ormós-büsztjét a Személyiségek Sétányán leplezték le. Kollekciójának megmaradt műtárgyaiból a megyeszékhely művészeti múzeumában tekinthető meg összegző válogatás.

Nem csak szerelemből gyűjtött, reprezentált is

Ormós Zsigmond egykori kollekciójáról viszonylag jó áttekintést nyújtanak az épségben fennmaradt katalógusok, leíró kartonok és a különböző korokban vezetett nyilvántartások. Magáról a gyűjtőről is többet tudunk, mint sok más, vele azonos időszakban élt személyiségről, hisz hátrahagyott naplója még a legintimebb szférán is kinyit egy-két ablakot, így bepillanthatunk abba a zárt térbe, amelybe amúgy nem illik. Korszakleíró feljegyzéseit leszámítva viszont elég kevés olyan megbízható forrással rendelkezünk, amelyre hagyatkozva megszőhetjük az ő teljes, őszinte szakmai portréját. Az anekdotikus elemekkel összefoltozott kortársi híradások, részrehajló sajtóanyagok és a későbbi visszaemlékezések gyakran felületesek, illetve nem ritkán egymásnak ellentmondóak.

Induljunk ki abból, hogy még azt sem határozható meg pontosan, mikor kezdett el műalkotások tanulmányozásával, adásvételével foglalkozni. Az első dokumentált nekifutás alkalmával csak a festészet iránt mutatott komolyabb érdeklődést, később jelentős mennyiségű iparművészeti tárgyat, antikvitást is felhalmozott. Mégis kétségbevonhatatlan: a 16-17. századi olasz piktorok iránti szimpátiája haláláig meghatározta preferenciáinak irányvonalát, romániai hírnevét is elsősorban itáliai képkollekciójának köszönheti. Kevésbé köztudott és népszerűsített, hogy kedvenc művei mellett képtárában egész sor németalföldi festménynek is helyt adott. Utóbbiak talán csak azért nem kaptak eddig kellő figyelmet semmilyen szinten, mivel a kismesterek gyűjtése teljesen megszokott foglalatosságnak, passziónak számított Magyarországon ‒ amiként másutt is ‒ az ezredforduló küszöbén. Még a szerényebb kollekciókban is akadt ezekből néhány darab, sőt, 1888-ban, például, a Budapesten megrendezett magángyűjteményi kiállításon a 17. századi holland festők alkotásai kerültek túlsúlyba.

Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy Ormós személyében az új típusú, tudományosan felkészült gyűjtőt kezdték el tisztelni, azt a kikezdhetetlen szakembert, akinek munkáját muzeológiai szempontok vezérelték, nem csupán röpke megérzések, szubjektív benyomások. Márpedig a makulátlan tudós életrajzába hosszú ideig beilleszthetetlennek tűntek a (kis)polgári ízlést tükröző holland mesterek 17. századi komolytalan kompozíciói. Az itáliaiak 1944 után már elfogadhatóbbnak minősültek az önmagát római eredetűnek való, hirdető Romániában, ám velük szemben is megfogalmazódott némi fenntartás: az erősen katolikus, kapitalista olasz állam festőit 1989-ig, a kommunizmus bukásáig nem lehetett a nyilvánosság előtt felvállalni. A művészeti múzeum 2006. évi megnyitásáig az sem számított, hogy nagyságát és kvalitását tekintve az Ormós-gyűjtemény holland-flamand-osztrák-német képanyaga egyedülálló a Bánságban, az erdélyiek közül is csak a nagyszebeni mérhető hozzá.

Az értéktár tervszerű kialakításának szakaszait nézve alapvető, hogy nem csupán tudományos alapokon szerveződött, hanem reprezentációs szerepet is kapott a nemzetpolitikában, reprezentatívat a művészettörténetben. A kollekció darabjait Ormós főként Budapesten, Münchenben, Bécsben és Olaszországban szerezte be, többnyire hivatásos kereskedőktől, ám nem mindig ügyelt arra, hogy a megvásárolt műveknek leigazolható legyen a provenienciájuk. Mindez a futólag már említett, általa írt és szerkesztett katalógusokból is kitűnik. A festmények sajnos nincsenek reprodukálva a kalauzokban, felvett adataik sem pontosak, ami nyilván megnehezíti az azonosításukat.

A felsorolt hiányosságok ellenére nyugodt lelkiismerettel elfogadható, hogy Ormós Zsigmond korának egyik legrangosabb vidéki festményanyagával rendelkezett Magyarországon. Kortársaihoz hasonlóan egyetlen titka volt: bármekkora buktatók is gördültek elébe, elérte, amit akart. A temesvári múzeumok letéteményesének, a Temesköz és a Partium máig legnagyobb műgyűjtőjének sikerült önmaga s a nemes ügy mellé állítania a kor bogaras tudósait, értelmiségijeit, a közigazgatás smucig elöljáróit. Így lett a fürdőtelepi szolgabíróból néhány év alatt megszállott műgyűjtő, közösségépítő művelődésszervező, akinek emberi tartása, munkássága előtt Dél-Magyarországon mindenki kalapot emelt.