©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Egy látogató monológja: Én és a Gép

A szerző szövege nem tudományos, inkább irodalmi szöveg, amely a múzeumi számítógép és a látogató kapcsolatáról szól. Látássérülten a múzeumi térben: Árpádházy-Godó Csaba szubjektív monológja.

Végre itt vagyok. Eljöttem erre a Kiállításra, és megláttalak Téged. Itt állok, nem messze tőled és szeretnélek birtokba venni. De félek! Félek tőled. Attól, hogy bántalak. Hogy rosszul, vagy egyáltalán nem foglak tudni kezelni. Attól, hogy elrontalak. Te olyan kedvesen mosolyogsz rám, hogy szeretnélek megérinteni. De nem merlek! Lehet, hogy kezelésed meghaladja az én tudásomat.

Csak keringek körülötted. Éppen harmadszor megyek el előtted. Az összes tárlót végignéztem már, de egyre csak tétovázom, hogy oda merjek-e lépni hozzád. Mindig egyre csak hozzád térek vissza. Szeretném legyőzni a bátortalanságomat és megszólítani téged, de nem merlek. Ahogy ott állsz csendesen abban a félreeső sarokban, hívogatóan, úgy vonzod a tekintetem, mint a mágnes a vasat. Egyre közelebb megyek hozzád.

Várj! Valaki bejött a terembe. Amíg ő itt van, addig biztosan nem lesz merszem odamenni hozzád. Bocsásd meg nekem a bátortalanságomat, de nagyon félek. Én, az Egyszerű, Informatikailag Képzetlen Látogató nem merek egy ilyen szent helyen hozzád érni, Te Nagy Számítógép. Még mindig itt van az A Másik. Nem merek közelíteni. Nehogy észre vegye, mit is szeretnék. Hogy veled szeretnék lenni. Téged birtokba venni, és titkodról a fátylat fellebbenteni. Megtudni, miért is vagy te itt? Mit is szolgálsz? Milyen információkat zársz magadba? Mit is rejt az a kép, melyet folyton-folyvást mutatsz nekem, a Látogatónak. Statikusan. Merevségbe dermedve. Félek, hogy ha az a Másik észreveszi, hogy hozzád lépek, akkor ő is oda fog jönni, és akkor kiderül, milyen béna is vagyok a gépkezelés terén. Mert az vagyok. Neked, DE csak neked merem bevallani. Ha kettesben lehetnék veled, akkor nem zavarna annyira, hogy béna vagyok, mert tudom, te megbocsátasz érte. De ha más is látja, akkor nem Akkor semmi esetre sem szeretnék leégni. Ma már mindenkinek érteni kell hozzád, (legalábbis ez az elvárás) és bizony én kilógok a sorból, Te Kedves Gép. Én még csak tanulgatlak. Azt, hogy hogyan is kell veled kommunikálni. És minden kudarc csak még jobban elbátortalanít. Elriaszt. Nem akarom, hogy csalódnom kelljen megint. Már annyit csalódtam, és mindig az az érzésem, hogy én nagyon hülye vagyok. S mondd meg, őszintén, Kedves Számítógép, ki szereti magát hülyének érezni? Pláne, ha egy Idegen előtt derül ki, mennyire béna. Ki szeret magyarázkodni? Megmagyarázni, hogy én még kezdő vagyok. Így inkább kivárom, míg kimegy.

Ahogy látom, az A Másik is hasonló gondolatokat forgat a fejében. Már másodszor sétál el előtted. Ő is fél odamenni hozzád. Ha kellemesen visszafogott színeiddel hívogatnál, tán bátrabban közelítenének feléd az emberek. Adhatnál valami jelet, hogy hogyan is közelítsenek hozzád az emberek.

Itt állok végre előtted. Lágyan simogatom az érintőképernyőd széleit, és bambán bámulom a rám meredő festményt. Mit ábrázol? Kit ábrázol? Hogyan lehet megnézni, mi is van alatta? Megannyi kérdés, és Tőled, a géptől, várnám a választ. Mondj már végre valamit! Adj már egy jelet! Ne kelljen már odamennem a teremőrhöz! Kérlek. Légyci. Légyci. Nem igaz, hogy ilyen makacs vagy. Hiába simogatom az arcodat. Hiába koppintgatok lágyan rajta, nem reagálsz. Pedig azt hittem, elvezetsz e kiállítás legrejtettebb zugaiba, mélységeibe. Magaddal ragadsz, mint az örvénylő folyó, és információhullámaidon biztonságban szörfözhetek. De nem.

Jézusom! Most történt valami. Valamit kiírtál. De mi az a felkiáltójel? Mit is csináltam? Gondoljuk csak végig. Előbb a festmény orrán koppintottam kettőt, hármat. Majd simogattam a képernyőt. Aztán megvakartam a fenekem, mert viszketett. S akkor történt a Dolog. A bal kezemmel nyúltam - szinte ösztönösen - hátra. A jobb ott maradt a képernyő káváján. A hüvelykujjam meg a képernyőn, annak jobb alsó sarkában pihent. Nem is értem, mi is történhetett? Piros körben egy fehér felkiáltójel és mellette a gyűlölt angol szó: Error. Nem tudok angolul, de ezt értem. Hibáztam. Tán visszafordíthatatlan károkat okoztam Benned, Te Kedves Gép. Elrontottalak. El kellene menni innen úgy, hogy észre se vegyenek. Itt sem voltam. Meg kellene próbálni eltüntetni a nyomokat. De hogy? Talán ha koppintok azon az X-en a szürke négyzet sarkában. Huh! Hála Istennek! Ez eltűnt. De most megint kiírtál valamit. Legalább addig várhattál volna, míg lelépek! Utállak! Minek is jöttem én el erre a kiállításra. Az az öreg szipirtyó, aki bizonyára a teremőr, most majd rögtön idejön, és mint valami boszorkány, rikácsolni fog velem, hogy elrontottalak. Biztos meg is fognak büntetni. Biz' Isten, ha élve kijutok innen, akkor soha többet nem megyek el egy kiállításra sem. Nincs nekem még egyszer szükségem erre az idegbajra, amit ez jelent.

Újra kiírtál valamit és dudáltál is. Oda kellene mennem a teremőrhöz? Vagy talán el tudok slisszolni úgy, hogy ne vegyenek észre? Angolosan lelépek. Isten áldjon, kedvesem! Pedig milyen szép is lett volna...

Arról álmodoztam hogy odalépek hozzád, s te, felismerve bátortalanságomat, lágyan, hívogatóan üdvözölsz, és vezetsz az úton, melyet együtt járunk be. Lassan rávezetsz arra, hogy kell téged szeretni. Hogy lassan feltárod magad, megadod nekem a biztonságos felfedezés örömét. Arra vágytam volna, hogy kellemes, az otthoni PC-men, vagy a mobil kütyüimen már ismert arcodat mutatod. Ha kellemes menükbe rendezte volna megálmodód azokat az információkat, melyeket elhelyezett géptested mélyén. A végtelen térben. Az interneten. Ha nem kell törnöm a fejem és félnem. Ha minden egyértelmű, tiszta és világos.

Tudod, álmaimban, Te - a Múzeumi Számítógép - egyszerre testesíted meg az otthont, az ismert, „belakott” világot és az ismeretlenséget. Azt a kaput, ahol a tudás feltárulhat. Ahol az információtenger hullámain hol lovagolok, hol pedig a mélybe szállok a hipertext segítségével, hogy egy-egy dologba beleássam magam, mert érdekel és a tárlókban semmi információ sincs róla. Tudom, ott a teremőr. Az a kedves néni. Aki az előbb olyan élvezetesen mesélt annak a kisgyereknek. Akit én vén szipirtyónak láttam, mikor te elkezdtél dudálni. De jobban szeretném a tudást az én ritmusomban magamba szívni. Nem pedig kérdezz-feleleket játszani egy ismeretlen emberrel, mégha oly kedves és megértő is. Vágytam volna arra az intimitásra, amit az jelent, ha kettesben Veled fedezhettem volna fel a mélységet. Ha úgy adod az információkat, hogy én is megértsem. Én, az Egyszerű Látogató. Aki sokszor nem meri bevallani, hogy nem is igazán érti, miről is olvas a tablókon. Olyan szavak, kifejezések kerülnek szemem elé, amit nem ismerek. De tőled biztosan választ kaphatnék a kérdéseimre. Mert benned végtelen a tér és a hipertext diszkrét módon orvosolhatná tudatlanságomat. Úgy tölthetné be a tudásomban tátongó lyukakat, hogy nem kell megszégyenülve éreznem magam, mert tudatlan vagyok. Mert meg vagyok győződve arról, hogy rajtam kívül mindenki más érti, amit olvas. Csak én vagyok olyan kretén, hogy nem tudom. Ha látok egy mappát egy gombnak tűnő négyzetben, akkor bizton arra asszociálok, hogy egyrészt azt a valamit meg lehet nyomni, hiszen ugyanígy néznek ki a gombok az otthoni videón is. (És azt tudom kezelni!) A mappát látva pedig rögtön a munkahelyemen használt mappák fognak eszembe jutni, jelezve azt, hogy az a gombnak tűnő valami talán megnyit egy mappát, amiben információk vannak.

Tudod, Kedves Gép, szerettem volna, ha a bennem rejlő játékos gyereket szólítod meg, és hívod, játsszon veled. Mint valami kincskereső játékban. De mindezt úgy, hogy közben éreztem volna, nem hagysz cserben sohasem. Ha elbizonytalanodom, azonnal segítségemre sietsz, és diszkréten segítesz, hogy ne érezzem magam megszégyenülve. Hogy azt érezhessem, képes vagyok szárnyalni a végtelen információs térben. De nem. Te sem voltál más, mint a Többiek. Kevély kacérsággal álltál ott a sarkodban, bambán meresztve a látogatókra festménybe dermedt képernyőszemedet. Hát köszönöm szépen. Megadhattad volna a szárnyalás örömét. De te inkább megaláztál. A sárba tiportál. Ezt nem fogom neked elfelejteni. Soha. Élj boldogul, és mondd meg a Gazdáidnak, hogy ezért kár volt Téged kirakni.