Vargabetű

A múzeumi látogatókat megillető kedvezmények változásáról

Kőbevésett látogatói kedvezmények, majd látogatói ingyenesség. Most ismét fizetünk. Egyre többen, egyre többet. Kis magyar múzeumtörténelem.

Cikk küldése

e-mail:

Aki olyan öreg már a múzeumi menedzsmentben, mint én vagyok, jól emlékszik arra, amikor 2002 nyarán villámcsapásszerűen érte a múzeumokat az akkor jócskán kiterjesztett látogatói ingyenességről szóló rendelet. Először szó volt arról, hogy mennyi kompenzációt kapnak majd az intézmények az éves költségvetésükbe betervezett és immár elmaradó bevételek pótlására. (Akkor én még a Duna Múzeum igazgatója voltam, költségvetésünket a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium állapította meg...) A kompenzáció nagy összeggel indult – papíron – azután szépen „elpárolgott”. A következő évben, látva a költségvetési támogatás változatlan voltát, figyelmeztettük a fenntartónkat, hogy bizony tavaly kompenzációt ítéltek meg az ingyenesség miatt – rövid bizonytalankodás után a válasz az volt, hogy „benne van”. (Magyarul: elvonás volt ez a javából, még ha másként csomagolták is.) Az eredmény: kétségtelenül emelkedett a múzeumok látogatottsága, s talán olyanok is elkezdtek múzeumba járni, akik addig magukban drágának és elitistának véltek bennünket. Vitathatatlanul megnőtt a múzeumba járó diákok száma, az iskolai osztályok a budapesti országos múzeumokba még vasúti ingyenes utazási kedvezményt is igénybe vehettek.

Persze megindult a harc: a felelős intézményi vezetők – érezvén a fenntartás és a támogatás nyíló ollóját – folyamatosan tiltakoztak, és lobbiztak a változtatásért. Puhult is a rendelet, aztán most, majd tíz év után visszajutottunk a (majdnem) kiindulási állapothoz: fizetni kell.

De miért is ne kellene? Mindig ezt kérdeztük – hiszen a kultúra áru –, de rendszerint politikai válaszokat kaptunk.

Most tehát megint jön a fizetős világ, igaz, nem épp a legjobbkor.

Mert ne tagadjuk, ahol komolyan vettük a TÁMOP-programok lehetőségeit, ott szélesre nyitottuk múzeumaink kapuit, elsősorban a közoktatás számára. (Egy példa) A múzeumpedagógusok után muzeológusok találkoztak közvetlenül a tágra nyílt szemű közönséggel, amelyik rácsodálkozott arra, hogy mi mindent képes nyújtani egy múzeum. Valódi értéket kaptak, és éreztük, hogy ezt a tanárok, a szülők és a gyerekek értékelték is.

Egy új múzeum-kultúrafogyasztó viszonyt érzek kialakulóban – épp a kutató-feldolgozó szakemberek belépése miatt a közvetlen kapcsolatrendszerbe. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ezzel?! Nem vitás, hogy ami érték, annak legyen ára. Nem vitás, hogy a múzeum úgy tudja a társadalom saját múltját bemutatni, ahogyan mások – az elődök eredeti tárgyai híján – nem képesek. Nem vitás, hogy az e különösségük adta helyzetelőnyt egyre inkább képesek múzeumaink közvetlen környezetükben érvényesíteni.

Csak azt nem tudom, hogy vajon a múzeumi bevételnövekedés legnagyobb leendő tételét prognosztizáló diákkorosztály hogyan és mennyiben lesz „fizetőképes”? Hogy a pedagógusok mennyiben lesznek ebben az új helyzetben partnerek, ha a múzeumi órához (vagy más foglalkozáshoz) még belépőjegyre is pénzt kell szedjenek? Hogy nem esik-e vissza ennek a nagyon-nagyon fontos korosztálynak a látogatása múzeumainkban, azoké, akiknek az érdeklődését épp mostanában keltettük fel, ráadásul sok-sok pénzért?! (Kétségtelen, hogy a helyi kedvezményekről a döntés jogát az új rendelet a múzeum fenntartójáról a múzeum vezetőjére ruházza, de ezzel az összes felelősséget is...)

Nekem ez a legfőbb aggodalmam, jóllehet tudom, a rövid rendeletnek mások más oldalát vitatják majd. Miért épp 400 fős a szakmai szervezet, amelynek ingyenes bejutást enged az új jogszabály? Máris itt a KKDSZ nyílt levele a jogalkotóhoz: évtizedes szakmaiságát hangsúlyozza, és kéri az ingyenességet tagjainak.

Nekem ez nem tetszik, nem kell összekeverni a dolgokat. A szakszervezet munkavállalói érdekvédelmi, nem pedig szakmai szervezet, még ha – általában – egy meghatározott körből verbuválja is tagjait. Úgy vélem – bár ez a jogszabályból nem derül ki – a Pulszky Társaság és a hozzá hasonló szakmai tömörülések volnának a kedvezmények megcélzottjai – mert ők valóban szakmai szervezetek. De akkor meg (a Pulszky Társaság Magyar Múzeumi Egyesületet kivéve) a 400 fős alsó korlát túl magas, ráadásul megoldatlan a tagság mindenkori igazolása, sőt azt teendőivel együtt a szinte apparátus nélküli szervezetekre hárítja. Oldd meg, ha nem akarsz fizetni! Ezt lehet, de nem elegáns...

Elért hát bennünket „a kultúra áru” saga újabb, vélhetően nem utolsó hulláma. Hogy milyen hordalékot hoz, meglátjuk. Egy biztos: közelebb vagyunk így a világ valóságához, mint eddig.