©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Szentendre képei

Bemutatták a Ferenczy Múzeum legújabb tanulmánykötetét.

A szentendrei Ferenczy Múzeum 2015. október 10-én mutatta be legújabb, Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéről című tanulmánykötetét. Az eseményen Czoch Gábor történész (ELTE BTK Történeti Intézet, Atelier tanszék, Budapest) átfogóan elemezte a könyvben olvasható tanulmányokat. Beszéde itt olvasható:

 

Tisztelt Vendégek, Kedves egybegyűltek! Kedves kollégák, barátaim, akiknek ezt a most bemutatandó könyvet köszönhetjük, Majorossy Judit, a vállalkozást összefogó szerkesztő, Erdősi Péter, Judit mellett a kötet másik szerkesztője, egyben az egyik szerzője, és a további szerzők, ábécé sorrendben: Ábrahám Barna, Darkó Jenő, Faragó Tamás, és Kende Tamás!

 

Nem hiszem, hogy bárkinek is meglepetést okoznék azzal, hogy ezen alkalommal dicsérni fogom ezt a könyvet, de azt szeretném, ha a mondandóm végére érve senkiben ne maradjon kétely, hogy ezt csupán a könyvbemutatók műfaji előírásainak a tiszteletben tartása miatt teszem, mert nem az ilyenkor szokásos kötelező lelkesedés vezet. A legőszintébben úgy gondolom, hogy a szerkesztők, és ez a szerzőgárda egy olyan kiváló munkát tett le az asztalra, amely igazi ajándék mind a szűkebb tudományos közegnek, mind a szélesebb olvasóközönségnek, és persze nem utolsó sorban Szentendre lakosainak. Mindazoknak, magamat is ideértve, akik szeretik és csodálják ezt a várost, akik turistaként látogatnak ide, akik rendszeres látogatói az itteni múzeumoknak, kiállításoknak, visszatérő vendégei az itteni éttermeknek, a Duna-parti kávéházaknak és sörözőknek, vagy akiknek Szentendréhez a Pilisben, a Dunakanyarban tett kirándulások emlékei kapcsolódnak. Ez a könyv azonban nem csak Szentendréről szól. A város múltját az általánosabb magyar történeti kontextusba helyezve tárgyalja, így jóval túlmutat a város horizontján: Szentendrét középpontba helyezve, Szentendréről szólva a magyar történelem egészére re látunk rá a város és lakói sorság keresztül.

 

E város képét nagyon sokan őrzik, őrizzük magunkban, és Szentendre külső megjelenése, arculata, biztos vagyok benne, szinte minden idelátogató személyes emlékezetében valami pozitív dologhoz kapcsolódik. Aki a várost járja, egyben Szentendre múltjának jelenbeli képével is találkozik, és a szerb püspöki székesegyház, a szentháromság szobor, vagy a szűk utcácskák láttán bizonyára valamilyen képet alkot magában a város múltjáról. A város mindenkori jelen arculata, a benne megjelenő múltképpel együtt pedig formálja a város önképét. Ez utóbbiban azonban még a jövő is megjelenik, hiszen ennek az önképnek szerves részét képezi az is, hogy a városlakók miként tekintenek a település jövőjére, mit várnak, remélnek, terveznek, vagy mitől félnek, hogy milyen ne legyen, vagy mit szeretnének, hogyan alakuljon a városuk jövendő arculata. Ha a történész mindezt kutatási tárgyává teszi, a maga kritikai tudományos eszközeivel szintén a múlt képeit hozza létre. A sajátos szemszögből alkotott történészi magyarázatok képei pedig az olvasók múltképét, egyúttal a közösség önképét is gazdagíthatják.

 

Az igazán jó tudományos történeti munka mindig egy probléma körül szerveződik, és az elemzés értékét, jelentőségét alapvetően megszabja, hogy miként sikerül megfogalmazni a központi kérdést. A hagyományosnak mondható helytörténeti munkák esetében persze jellemzően nem szokott felmerülni valamiféle külön központi probléma meghatározása. Hiszen, azt adottnak tekintik: mi lenne ez más, mint a választott település története, amelyet a teljességre törekedve kronológiai rendben haladva fel kell tárni és le kell írni, a település helyén talált első emberi nyomtól kezdve a szerzők jelenéig, vagy közelmúltjáig tartóan. A jelen kötet azonban nem ilyen hagyományos, deskriptív történeti munka. A szerzőgárda, ahogy az előszóban le is szögezik, nem valamely korszak minden részletre kiterjedő kidolgozására törekszik, hanem arra, hogy egy meghatározott szempont szerint közelítsenek Szentendre történetéhez. A vállalkozás egyik legnagyobb erénye pedig éppen az, hogy a szerzőgárda, a szerkesztők kiváló érzékkel jelölték ki, mi legyen az a vezérfonal, amire felfűzik a történészi narratívájukat. Erre utal a kötet címe, amellyel kapcsolatban az előszóban a következőképpen fogalmaznak: „A címben jelzett kép, önkép, múltkép (…) a városnak a vizualitással szorosan összefonódó imázsára, megkonstruált és kifelé felmutatott arculatára, a jogi státuszával is összefüggő önértelmezésére, a múltról szóló különféle narratívákra, valamint ezek hosszútávon végbemenő, de olykor ugrásszerűen bekövetkező változásaira vonatkozik.” Szentendre történelmét különösen találó e képeknek, illetve ezek változásainak középpontba állításával vizsgálni. Ennek révén pedig egy olyan, igazi probléma- orientált munkát sikerült megalkotni, amelynek köszönhetően a város történelme új megvilágításban tárulhat az olvasó elé.

 

Ami a városok közelebbi, vagy akár egészen távolabbi múltjából fennmaradt, aminek nyomát megőrizték az arculatukon, azt a mindenkori városlakók folyamatosan használják, saját társadalmi gyakorlataikkal birtokba veszik, és ezzel mintegy jelen időbe teszik azt, amit a múlttól örököltek. A múlt persze nem csupán tárgyiasult nyomaival tartozik a mindenkori jelenhez, hanem a múltról alkotott képekkel is. Ahogy a jelenbeli társadalmi gyakorlatok folyamatosan formálják a város külső arculatát, a kollektív emlékezet és a felejtés, bár eltérő időritmusban, de szintén állandóan formálja a város saját múltjáról, illetve ezáltal végső soron az önmagáról alkotott képét. A kötet szerzőgárdája pontosan ennek a dinamikának a megragadására vállalkozik. Egyrészt fokozottan igyekeznek a mindenkori városlakók perspektívájából vizsgálni azok mindenkori jelenét, másrészt arra törekszenek, hogy kiemeljék azokat a momentumokat, amikor a legjobban megragadhatóvá válnak a város képében, önképében, múltképében bekövetkező változások, hogy érzékeltessék a múltbeli jelen idők egymásra épülő sorozatát, és magyarázzák, bemutassák ezek különbségeit.

 

A szerzők, szerkesztők régészeti hasonlattal élnek a kötet felépítésének alapelve bemutatásakor. A szokásosan bevett kronologikusan előrehaladó szerkezet helyett, éppen fordítva, az időben visszafelé haladnak, és először saját jelenük, a mai városlakók perspektívájából vizsgálódnak. Vagyis, először a felszíni rétegeket veszik szemügyre, majd ezt követően ásnak tovább lefelé a mélyebben fekvő rétegek irányába. Bár ezt külön nem hangsúlyozzák, nyilvánvaló, hogy a feltárásban addig a legalsóbb rétegig akartak csak leásni, amelynek a mai Szentendrével még van valamiféle tényleges, szervesebb érintkezése. Így tehát itt nincsen szó az ősemberekről, akik e környéken élhettek, vagy a bronzkori kultúrákról. A vizsgálatba vont legalsó réteg az Árpád-kor, Szentendre kialakulásának ideje. A római kor emlékei ugyanakkor megjelennek, de az ismertetett megközelítési módból következően logikusan csak akkor tűnik fel az antik örökség az elemzésben, amikor ez valamiféle szerepet kap a település szempontjából, így először csak röviden, a reneszánsz idején, amikor elsőként figyelmet kapnak a római-kori leletek, majd pedig részletesebben csak a 19. század elejétől kezdődő időszakkal kapcsolatban, amikor a város múltképében fontossá válik a római-kori előzmény.

 

Ez a megközelítés tehát, miként a szerkesztői előszó is hangsúlyozza, nem valamiféle egyenes vonalú fejlődésként akarja bemutatni a város múltját, vagyis nem valamiféle teleologikus szemlélet jellemzi, ahol a korábbi történéseket egy olyan haladás keretében értelmezik, amelynek iránya és egyben beteljesülése a város krónikáját író személy saját jelene lenne. Ellenkezőleg, inkább a múlt másságára, ahogy fogalmaznak a szerkesztők, a törésekre, szakadásokra és újrakezdések sorozatára helyezik a hangsúlyt. Úgy is mondhatjuk, hogy Szentendre korábbi, elmúlt jeleneinek arculatai felé haladnak. Ezzel a személettel ugyanakkor egyben sokkal közelebb kerülhetünk a korabeli városlakók mindennapi tapasztalatához: az a Szentendre, amelyet egykori lakói ismertek, szintén magán viselte a korábbi múltak nyomát, amelyről ők is képet alkottak. Azt, ahogy birtokba vették városukat, meghatározta annak múltja, ugyanakkor mindennapi gyakorlataikkal tovább is formálták a város arculatát. És persze, tervezték annak jövőjét is, aminek kimenetele ugyanakkor ismeretlen volt előttük, és amelynek eseményei sokszor a múltból valóban a legkevésbé sem következő irányt vettek.

 

A kutatás tárgyának és a szemléletmódjának ez a meghatározása, hogy röviden fogalmazzak, egyszerűen zseniálisan jó, valódi telitalálat, ami igazán vonzóvá, izgalmassá teszi ezt a munkát, ami miatt ez a könyv valóban az újdonság erejével tud hatni, ami miatt ez a könyv más minőséget képviselve valóban kiemelkedik a helytörténeti munkák hosszú sorából.

 

A könyv voltaképpen két nagy egységből áll. Az első, amely Szentendre történetének az ismertetett szempontok alapján megírt fejezeteit tartalmazza nagyjából a kötet kétharmadát teszi ki. Ennek színvonalát még tovább emeli az a gazdag és kiválóan megválogatott színes képanyag, amelyet Erdősi Péter, Majorossy Judit és Száva Borbála állított össze. A könyvhöz azonban egy terjedelmes függelék is tartozik, amely közel egyharmadát alkotja. Itt kapott helyet Szentendre válogatott helytörténeti bibliográfiája, Sin Edit és Erdősi Péter munkája. A Függelék további egységét alkotják a Szentendre népességének alakulására, lakosságának nemzetiségi, felekezeti összetételére vonatkozó adatsorok és kimutatások, Erdősi Péter és Majorossy Judit összeállításában. Szintén ők közölnek itt válogatást a város történetének legfontosabb dokumentumaiból, a várost érintő legelső, Árpád-kori oklevelektől a 18. századi mezővárosi működést illusztráló iratokig, amit Majorossy Judit átírásában többek között olyan 18-19. századi összeírások forrásközlése egészít ki, mint például a városi ház és telektulajdonosok 1787-ből, és 1808-ból származó összeírása, vagy egy 1792-ben készült részletes szentendrei boltösszeírás. Külön izgalmas olvasmány az egyes olyan kiemelkedő jelentőségű belvárosi házak történetét és leírását tartalmazó rész, amelyek ma már műemléknek minősülnek, illetve múzeumoknak, kiállításoknak adnak otthont. Ezeket az ismertetéseket a levéltári források alapján Majorossy Judit, Szabó Magdolna és Tyekvicska Árpád készítették. És végül a Függeléket 30 gyönyörű térkép zárja Szentendréről a 16 század közepétől napjainkig, melyeket Majorossy Judit válogatott össze. Egyszóval, a Függelékben közölt rendkívül gazdag, informatív és sokszínű anyag nem csupán jól kiegészíti a főszöveget, de önmagában is értékes, egyúttal pedig nagy segítséget fog jelenteni a további szentendrei történeti kutatásokhoz.

E helyütt nincs lehetőségem arra, hogy részletesen beszéljek az elemző rész egyes fejezeteiről, de nem is az a feladata a könyv bemutatójának, hogy a közönség türelmével visszaélve aprólékosan kivonatolja, összefoglalja a szöveget, amely egyébként mintegy kétszázharminc a4-es formátumú, apró betűkkel sűrűn szedett oldalból áll. Néhány szót azonban mindenképpen mondani szeretnék róluk. Az első rész öt alfejezetből áll, Kende Tamás egészen kiváló munkája –ezt a jelzőt egyébként a többi résznél is ugyanígy jogosan használhatjuk, úgyhogy a továbbiakban külön már nem is fogom mondani, de kérem, hogy mindegyikhez értsék hozzá. Ez a könyv leghosszabb egysége, közel száz oldal, önmagában is egy kismonográfia terjedelmét teszi ki, ezért a súlyának megfelelően erről kicsit többet fogok beszélni, mint a többi fejezetről.

 

Kende Tamás egy 1980. november 8-án tartott ünnepi tanácsülés rendezvényéről szóló beszámolóval kezdi írását, azzal az eseménnyel, amikor a város megkapta a Magyar Urbanisztikai Társaság Hild János emlékérmét. A díjjal a város több évtizedes folyamatos, töretlen és tervszerű városfejlesztési munkáját, illetve a művészeti hagyományok ápolásában és az idegenforgalom fejlesztésében elért eredményeit kívánták elismerni. Kende Tamás elemzése azonban éppen ezt a képet dekonstruálja, vagyis azt mutatja meg, hogy ez a fejlődés és fejlesztés mennyire nem volt töretlen, hogy egymástól mennyire különböző elképzelések fogalmazódtak meg a város kívánatos jövőjét illetően, hogy a Kádár rendszer alatt milyen törések és változások zajlódtak le a város arculatában, önképében, a szentendreiség lényegét illetően. Azt mutatja be, hogy a város gazdálkodásában a mezőgazdaság miként szorult vissza, és miként jelent meg, hogyan alakult a város iparosításának terve, milyen konfliktusokat okozott a mind nagyobb számú beköltöző, a főváros agglomerációs körzetébe mindinkább betagolódó település alvóvárosi, illetve üdülőjellegének felerősödése. Főként pedig, hogy milyen volt az a folyamat, amelynek eredményeképpen Szentendre az 1960-as, 70-es évek fordulójától már egyértelműen idegenforgalmi központtá és múzeumvárossá vált, amihez döntő hozzájárulást jelentett a Kádár-rendszer gyakorlata, amely egy időtől kezdve szinte rutinszerű protokoll programként Szentendrére kalauzolta főként a nyugati politikus vendégeit, amivel a település a rendszer kirakatvárosává vált. Hasonlóképpen vizsgálja, vagyis dekonstruálja a Szentendre, mint a művészek városa képet. Aztán, eggyel visszább lépve az időben, a 20 század első évtizedeink szentendrei jövőképével, fejlesztéspolitikai elképzeléseivel foglalkozik. A két időszakot a városi adminisztrációban 1914-től különböző hivatalokat ellátó, egyre magasabb fokra jutó, végül 1945 és 1948 között polgármesterré váló Dezsőfi Ferenc működésének, és emlékiratainak elemzésével köti össze. Dezsőfi 1948 után is igyekezett része maradni a város közéletének, és bár először félreállították, de megélte rehabilitációját is, amikor 1970-ben Felszabadulási Jubileumi emlékérmet kapott. Emlékirataiban, miként Kende fogalmaz: „egy olyan korszak városfejlesztési boomjára reflektált, melyben Szentendre radikálisan és visszavonhatatlanul szűnt meg csendes, falusias kisvárosnak lenni, és vált hangos, látványos közüggyé, a legnagyobb kisvárossá, múzeum és fesztiválvárossá.” A vizsgálati lépték leszűkítésével így egyetlen személy pályafutásának és emlékiratainak szemszögéből, valóban alulnézetből, testközelből követhetjük végig a város sorsának alakulását. Dezsőfi visszaemlékezéseiben alapvetően egy kedélyes, jó hangulatú városka képe bontakozik ki, ahol a tősgyökeres szentendreiek mind jó emberek, a negatív alakok mindig a kívülről érkezők. Dezsőfi emlékezete ugyanakkor erősen szelektíven működik, például a szentendrei zsidókat szerinte a hatalomátvételük után a nyilasok hurcolták el, és ebben saját szerepét sem boncolgatja, bár 1944-ben jegyző, majd főjegyző volt. Dezsőfi személye, mondani sem kell, kiválóan példázza azt a 20. századi történelmünkre általánosan igen jellemző figurát, aki a politika fordulatait, a rendszerváltásokat természetesen minél jobban igyekszik túlélni, egyúttal pedig magától a felelősséget elhárítja, a hibákat, bűnöket másban keresi. Ahogy pedig Kende Tamás rámutat, Dezsőfi elhallgatásokkal és ferdítésekkel terhes írásai, mivel sokan támaszkodtak rájuk kritikátlanul helytörténeti vizsgálódásaikban, erősen befolyásolták Szentendre korábbi önképét és emlékezetét.

Bár Dezsőfi városi hivatalnokként közelről is figyelhette az eseményeket, mégsem írt arról a komoly és hosszan tartó vitáról - ezzel jelentősen hozzájárulva ahhoz, hogy az eddigi helytörténeti irodalom sem foglalkozott vele -, amely pedig alapvetően foglalkoztatta a szentendrei lakosságot a 20 század első évtizedeiben. Nevezetesen, hogy a lakosság egy része a Nagyközségi Párt nevű szerveződésen keresztül a város nagyközséggé való visszaminősítését követelte, takarékossági okokból, és törekvésüket majdnem siker is koronázta. Ezt a magyar várostörténetben egészen különleges jelenséget Kende Tamás azonban a maga teljességében kibontja és elemzi, csakúgy mint azt a másik fontos fejleményt, ami szintén kimaradt Dezsőfi Ferenc írásaiból, vagyis azt,  hogy városi hivatali működése egybe esett azzal az időszakkal, amelynek során, a szerző szavaival,  „szűnt meg a város szerbnek lenni.” Fejezetét a szentendrei szerbség emlékezetének részletes elemzésével zárja, az itteni szerb lakosság múltjának, pontosabban a múltjukról alkotott történeti képének a vizsgálatával, amely azonban már a 19. századba nyúlik vissza.

 

Ezen a ponton veszi át Kende Tamástól a stafétát Ábrahám Barna, aki fejezetének címe szerint Szentendre etnikai képét elemzi a 19/20 század fordulóján. Valójában a szerző jóval többre vállalkozik. Valószínűsíthető betelepülésük időrendjében, tehát egészen a 15. századig visszanyúlóan veszi sorba mindazokat az etnikumokat, nemzetiségeket, akik a századforduló multietnikus és multikulturális Szentendre lakosságát alkották. Bár a közvélekedés Szentendre múltját mindenekelőtt a szerbekkel kapcsolja össze, Ábrahám Barna elemzéséből kiderül, hogy a kép sokkal színesebb volt, hiszen a kétségtelenül meghatározó szerbség mellett bunyevácok, sokácok, dalmátok, görögök, majd másodlagos bevándorlóként németek és szlovákok, még később zsidók is megtelepedtek Szentendrén a magyarok mellett. Ábrahám Barna részletesen foglalkozik a többnemzetiségű és eltérő felekezetű lakosság együttélésének hétköznapjaival, kulturális életével, majd pedig elemzése a 19. század végi magyarosító politika helyi hatásával, az etnikai konfliktusok bemutatásával ér véget, amelyek a magyar és a szerb párt 1910-es évek körüli összeütközésében csúcsosodtak ki. Egyben arra is rámutat, hogy a fokozatosan kibontakozó etnikai, nyelvi csatározások és a nemzeti jelszavak hangoztatása mögött az ellentéteket elsősorban a helyi hatalmi érdekek, a városi vezetésben betöltött pozíciókért folyó vetélkedés motiválta.

 

A következő fejezet Faragó Tamás tollából átfogó áttekintést nyújt Szentendre fejlődéséről a török kiűzésétől a 19. század végéig. Az elemzés a város korbeli történetének felvázolásán túl egyúttal azt a célt tűzi ki, hogy az újkori magyar városi fejlődésnek a történetírásban megkülönböztetett szakaszait, azok jellegzetességeit részletesebben vizsgálni lehessen egy konkrét példán keresztül. Szentendre tehát modellként jelenik meg, vagyis a helytörténeti megközelítés célja itt kimondottan is az általános történelmi folyamatok megértését szolgálja. Ez a perspektíva, miként arra korábban utaltam, egyben az egész munkát jellemzi, ha a többi szerző ezt ennyire explicit módon nem is fogalmazta meg: a szentendrei történéseket minden esetben a szerzők az általánosabb történelmi kontextusba helyezve értelmezik, ami alapvetően megkülönbözeti ezt a munkát azoktól a helytörténetektől, amelyek a választott település horizontján túl nem látnak, és nem is törekednek erre. Faragó Tamás egy elhibázott városalapítás – itt a 17. század végi szerb betelepülésre gondol - példájaként elemzi Szentendrét. Arra mutat rá, hogy a 18. századi látszólag töretlen fejlődésnek és virágzásnak az alapjai törékenyek voltak, mert az a török birodalommal való kereskedéstől függött. A szűkebb belső piaci értékesítési lehetőségeinek pedig a város elhelyezkedése, fekvése és környezeti adottságai szabtak korlátot. Helyzetére alapvetően meghatározó hatást gyakorolt Pest-Buda közelsége, amely a török hódoltság alatt ugyan elvesztette centrum jellegét, de hosszabb távon várható volt, hogy Szentendrét a főváros körzetének részévé teszi, és így az csupán alközponttá válik. Regionális fejlődésének esélyeit korlátozta továbbá Vác is, amely nála jóval kedvezőbb közlekedési helyzetben volt. Amikor tehát a török birodalommal folytatott külkereskedelem szerepe visszaesett, ez egyúttal megrendítette Szentendre helyzetét és hosszabb távon a település gazdaságának stagnálásához, sőt hanyatlásához vezetett. Ennek világos jele volt a 19. század első harmadában már érzékelhető népességcsökkenés, amelynek mértéke a század közepére elérte a 30%-ot is, a csúcsot jelentő 1770-es évekhez képest. A válság kibontakozásához mindezeken túl belső okok is járultak, mindenekelőtt az, hogy a szerb kereskedők nem tudtak, mai kifejezéssel szólva, gazdasági profilváltást végrehajtani. A külkereskedelem lehetőségeinek beszűkülésével pedig nem új típusú kézműves ipari termelésre, hanem szőlő és bortermelésre váltottak, aminek a kiterjedt budai borvidék konkurens településeinek közelségében az értékesítési lehetőségei korlátozottak voltak.

 

A következő fejezetben ugyanezt a korszakot elemzi részletesebben Erdősi Péter. Finoman és árnyaltan rajzolja fel azt az ívet, ami a szerb bevándorlástól a 18. századi virágzáson át a 19. század végi hanyatlásig, válságig vezet. Elhelyezi Szentendre benépesülését az országos népesedési folyamatok kontextusában, ismerteti a betelepülők privilégiumait, kitér a Rákóczi-szabadságharc hatására, majd részletesen bemutatja a következő békés évtizedek gazdasági és társadalmi viszonyait, az építkezéseket, a város tulajdonosi viszonyaiban bekövetkező változásokat, vagyis Szentendrének a Zichy uradalomból, tehát magánföldesúri függésből a visszatérését az állam uradalmi szervezetébe, ahová a 17. század végéig tartozott, vagyis a magyar kamara alá kerülésének következményeit.  Bemutatja a mezőváros működését, és persze kitér Ráby Mátyás történetére is. Röviden felidézi az 1848-as szabadságharc időszakát, majd az elemzés az 1871-es községi törvény értelmében rendezett tanácsú várossá váló Szentendrével ér véget, amelynek a szaporodó válságjelenségekkel, különösen a bortermelést tönkre tevő filoxéra járvány következményeivel kellett szembenéznie.

 

Ezzel jutunk el végül a legutolsó, legmélyebben fekvő rétegekig, amit Darkó Jenő és Erdősi Péter elemzése tár fel két fejezetben. Előbb a török hódoltság korabeli Szentendrét, a hódoltság peremén élő falu történetéig, majd pedig a település Árpád-kori kezdeteiig lépünk vissza. Míg a korábbi szakirodalom ezzel az időszakkal általában csak rövid terjedelemben foglalkozott, a jelen kötet szerzői részletes elemzést nyújtanak e mintegy hét évszázadról. Elemzésük ezekhez képest valóban nagyszabású szintézis, amely a kérdésről rendelkezésre álló források teljességére, részben azok újabb értelmezésére, olvasatára és a korábbi kutatási részeredmények összegzésére épül.

 

A legutolsó fejezetben, epilógusként, a múlt és a látvány címen, Erdősi Péter végül aztán megfordítja a tárgyalás időrendjét, és immár a szokványos módon, a múltból a jelen felé haladva a ma közkeletűen ismert városimázst, Szentendre kulturális örökséggé változásának folyamatát elemzi, amiről nemsokára előadást is tart, ezért fölösleges jobban részleteznem.

 

A szerkesztők a könyv előszavában szabadkoznak, hogy a szentendrei tárgyú alapkutatások hiányosságai miatt, a rendelkezésükre álló lehetőségek következtében az említett középkori fejezetektől eltekintve nem vállalkozhattak arra, hogy idézem”egyetlen átfogó narratívában diadalmasan összegezzék” Szentendre történetét. Ebben a megfogalmazásban finom irónia érződik. A teljességre törő munkákban kergetett illúziókkal kapcsolatban nem állhatom meg, hogy ne idézzem az argentin író, Borges rövid írását, amely a Tudomány pontosságáról címet viseli. Az írást a szerző egy fiktív többkötetes 17. századi útleírásból vett részlet formájában közölte, amely így kezdődik:

„Abban a Birodalomban a Kartográfia Tudománya olyan Tökéletességet ért el, hogy egyetlen Provincia térképe betöltött egy Várost, a Birodalom térképe pedig egy egész Provinciát. Idővel azonban ezeket a Hatalmas Térképeket nem találták kielégítőnek, és a Kartográfusok Kamarája akkora Térképet készített a Birodalomról, amekkora maga a Birodalom volt, és azzal pontról pontra egybeesett.” ( Scholz László fordítása)

A példa nem igényel különösebb magyarázatot. A szerzők azonban nem estek a teljesség és a legnagyobb pontosság csalóka igézetének csapdájába. E helyett az igazi tudományosság útját választották, vagyis azt, amint arról már részletesen szóltam, hogy egy kijelölt szempontból, egy problémát középpontba állítva írnak Szentendre történetéről. Ők valóban használható térképet kívántak készíteni.

 

A könyvből kiderül, hogy a kritikai történettudományos Szentendre-kép korábban nehezen talált utat a város közönségéhez, amit jól mutat az is, hogy mindeddig hiányzott a Szentendre történetét bemutató állandó kiállítás. Most megnyitotta a kapuit a helytörténeti kiállítás, és megjelent ez a könyv, a történészek tehát a maguk kritikai eszközeivel megrajzoltak egy múltképet. Nagyon remélem, hogy megfelelő befogadásra talál, mert nagyon méltó erre. Az önkormányzat kezdeményezésére, a Ferenczy Múzeum gondozásában megjelent könyvhöz csak őszintén gratulálhatok!

 

A Kép, önkép, múltkép. Fejezetek Szentendre történetéről című tanulmánykötet szerzői: Ábrahám Barna, Darkó Jenő, Erdősi Péter, Faragó Tamás, Kende Tamás, Majorossy Judit. Szerkesztette: Erdősi Péter, Majorossy Judit.