©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Magyar Nemzeti Galéria – múlt, jelen és jövő

A Merre tovább, múzeumok? című szakmai beszélgetés alkalmával elhangzott első korreferátum szerkesztett változata. A szerző a Magyar Nemzeti Galéria tudományos titkára.

A sajtóban 2007 óta, az utóbbi időben pedig halmozottan jelentek meg a Magyar Nemzeti Galériát illegitimnek tekintő megjegyzések. A sajtóközlemények célja az MNG teljes „leírása”, az intézmény morális megsemmisítése olyan kritikai/kommunikációs panelek alkalmazásával, amelyek elemzését most különösen fontosnak tartom. Az alábbiakban szándékomban áll rámutatni arra, hogy az említett megnyilvánulások nem a tényeken alapulnak, hanem a politikai kommunikáció szóhasználatával bátran nevezhetők diabolizációnak[1], és nem segítenek hozzá a szakmai együttműködéshez, sőt jócskán megnehezítik azt. A cél tehát az, hogy immár a sajtóban megjelent diabolizációs panelektől megszabadulva utat nyissunk a valódi szakmai párbeszédnek.

Jó néhányunknak az MNG-ben, akik az intézmény modernizációját mindig is nagyon fontosnak tartottuk, hirtelen szembesülnünk kellett azzal, hogy a Galéria „ügye” túllépett a modernizáció kérdéskörén, s egy olyan hatalmi/kommunikációs térbe került, ahol sem a célok, sem az értékek, sem a szakmai szempontok nem ismertek, ezért a különböző kompetenciák és területek végképp összekeverednek. A fenti helyzet miatt észrevételeket két részre osztottam: egyrészt beszélni fogok a múltról, a kommunikációs stratégia és a múlt viszonyáról, másrészt azokról a kérdésekről, amelyeket az egyesítés (a Szépművészeti Múzeum és a Magyar nemzeti Galéria egyesítése; a szerk.) felvet, s amelyeknek részletes megtárgyalására nem itt, hanem a sorozat következő alkalmain kerülne sor.

Múlt

Az MNG 1957-es alapítása

Az 57-es alapítás lényegében 2007 óta az MNG illegitimitásának bizonyítékául szolgál a sajtóban.[2] Az alapítás körül az utóbbi időben megszaporodott pengeváltások vitává ugyan nem terebélyesedtek, de paradigmatikusan mutatták a kialakult helyzetet, éppen ezért érdemes néhány szót szentelni elemzésüknek.

A sajtókommunikációban az MNG alapítása politikai-ideológiai kérdésként merül fel újra és újra, noha ez alapvetően történeti kérdés. Az alapítás ügye ugyanis kommunikációs szempontoknak lett alárendelve, azaz funkcionálissá vált: az állításoknak nem a hitelessége, hanem a funkciója a fontosabb, vagyis hogy mennyiben szolgálják a célt, a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria egyesítését. A történeti megközelítés tudományos, a sajtóközlemények ellenben egyfajta és egyirányú közéleti diskurzusba ágyazódnak, a kettő pedig nem kapcsolódik egybe. A kétféle megközelítésnek más a működése, szabályrendszere és a funkciója.

Az események történeti rekonstrukcióját Sinkó Katalin végezte el. Írásában történészi távolságtartással elemzi az egyes korszakok múzeumügyének problémáit, kérdéseit. Munkája az MNG múltjával foglalkozó egyetlen kötet, amely levéltári-adattári kutatásokon alapul, és a Nemzeti Képtár megteremtésére vonatkozó törekvések komplex elemzését nyújtja (1845-ben a Nemzeti Múzeumon belül megalapított Nemzeti Képtártól, a Képcsarnokot Alapító Egyleten és az Új Magyar Képtáron keresztül nyomon követi az MNG alapításáig), elemzése módszertanilag példaszerű, konklúziói megalapozottak.[3]

Sinkó Katalin ebben az írásában forrásokra hivatkozva érvel amellett, hogy a Magyar Nemzeti Galériát Pogány Ödön Gábor különböző minták alapján javasolta megalapítani. Hogy mintaként hol a Tretyakov képtárat, hol pedig az éppen megalakult bécsi osztrák galériát emlegette, s hogy éppen mikor melyiket, az szövegeinek kommunikációs terétől függött. Tény ugyanakkor, hogy az alapítást sürgetővé tette a Szépművészeti Múzeumban ekkor már krónikussá vált helyhiány,[4] amely akadálya volt annak is, hogy a Szépművészeti Múzeum 1955-től regnáló igazgatója, Pigler Andor a Régi Képtárat a visszatért képekkel együtt átrendezze. A magyar képek elkülönítésének lehetőségét az éppen megszüntetett és teljesen akkor berendezett Munkásmozgalmi Múzeum helyiségei jelentették, melynek alkalmas voltáról Piglernek első dolga volt meggyőződni. A dokumentumokból feltáruló tényleges folyamattal szemben az utóbbi időben megjelent sajtóközlemények szervetlenül kiszakított magyar anyagról és szovjet minták követéséről beszélnek.[5] A médiában elhangzottak szerint tehát az MNG mindmáig egy szovjet mintára létrehozott kommunista képződmény, korszerűtlenségének ez az alapja, hiszen olyan mintákat követ, amelyeknek ideológiai hátországa időközben eltűnt a történelem süllyesztőjében, ezért fenntartása nemhogy nem szükséges, hanem egyenesen káros. Noha az érvelés első pillanatban történetinek tűnik, valójában nem az, hanem ideológiai-kommunikációs típusú. Bár a múlt értelmezési keretét a mindenkori jelen adja, itt azonban nem egy történeti-szellemi konstrukcióról, hanem funkcionális manipulatív érvelésről van szó.[6]

A sajtó általában leegyszerűsített tényeket közöl, ennek folytán elvész a jelenségek valós komplexitása, ám módszerei révén alkalmas arra, hogy az egyszerű állítások mélyen beégjenek az emberek emlékezetébe. E cél elérése érdekében a tényeket radikalizálja és érzelmi töltettel telíti. A Galéria „kommunista eredetének” hangsúlyozása is erről szól: annak bizonyítéka, hogy az intézmény lényegét tekintve illegitim. A Nemzeti Galéria méltatlan eredetével szemben a Szépművészeti Múzeum pozitív szerepet kap mint amely a legeurópaibb, legmodernebb.[7] Így az MNG teljes 50 évének lekommunistázása a kosellecki aszimmetrikus ellenfogalom konstruálásának folyamatában értelmeződik, hiszen lekicsinylő, s ezen keresztül a Szépművészeti Múzeumot illetően öndefinitív is. (Jelen esetben nem pontosan fogalmakról, hanem a brandhez köthető jelzőkről és polarizáló érvelési struktúráról van szó.) A polarizálás a kommunikációs térben történik, és jól működtethető, de alapvetően funkcionális, és nem a történeti valósághoz, hanem a fogalmi konstrukció születésének idejéhez van köze. Ahogyan maga Koselleck is jelezte, az ilyen fogalmak nem azonosak azzal, amire vonatkoznak.[8]

A Nemzeti Képtár megjelent 2009-ben, ám Sinkó Katalin kutatásának eredményei 2011-ig nem kerültek a sajtónyilvánosság köreibe, noha alkalmasak lettek volna a fenti állítások megcáfolására. Hogy mégsem így történt, annak összetett okai vannak. Én itt csak egyet emelek ki, egy értelmiségi attitűdöt, amely – úgy tűnik – lassan elveszti érvényességét, és amelynek lényege, hogy nem gondolja: a tudományos kutatás eredményeinek a sajtóban napi szintű ütésváltások eszközének kellene lennie. Ami nem tekinti a történetírást alkalmazott tudománynak, amelynek feladata az lenne, hogy bizonyos célokhoz szolgáltasson történeti érveket.[9] Így például senki sem vette át a diabolizálás stratégiáját, vagyis senki nem foglalkozott azzal, hogy kigyűjtse a SZM kiadványaiból a Lenin-idézeteket, a proletárkultúrára vagy az „uralkodó osztály” ideológiára vonatkozó fordulatokat.

Mindenesetre nem árt tisztában lenni azzal, hogy jelenleg is egy ellenfogalom konstruálásának folyamatában vagyunk. Én személy szerint ezt a funkcionális-kommunikációs attitűdöt – amely a politikai kommunikáció sémáit/stratégiáit használja – nagyon veszélyesnek tartom, mert szélsőségesen kiélez egy amúgy is meglévő konfliktust, és olyan lehetetlen toposzokat eredményez, mint: a kommunista Nemzeti Galéria csak tesped a Budai Várban, a Szépművészeti pedig csak szakmaiatlan blockbustereket csinál. Ha egy picit közelebb megyünk, láthatjuk, hogy mindkét állítás cinikus és hamis, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyja az intézmények vitathatatlan eredményeit, s a bennük dolgozó muzeológusok nyolcvanas évek óta kontinuus szándékait a múzeum ideológiamentesítésére és a nemzetközi trendek alkalmazására.

Az MNG és a nemzetközi kontextus

Az új múzeum mellett elhangzó érvek közül az egyik leggyakoribb, a nemzetközi kontextus, alapvetően kétféleképpen merül fel: egyrészt a múltra, másrészt a jövőre vonatkoztatva.

A múltra annyiban, hogy megjelenik a „karanténba zárt” magyar művészet,[10] és „az MNG nem tudott megjelenni külföldön” toposza. A megsemmisítő retorika ismét az ellenfogalmakra épít: a Szépművészeti európai, a Galéria provinciális és kitörésre képtelen. Nemrégiben a következőket olvashattuk dr. Baán László kormánybiztostól: „A Magyar Nemzeti Galéria az elmúlt öt évtizedben egyszer sem tudott önálló kiállítással bekerülni a nyugati világ valóban jelentős múzeumaiba. Nem azt mondom, hogy kevésszer jutott be, hanem azt, hogy egyetlenegyszer sem.”[11]

Engedjék meg, hogy erre, mint az MNG tudományos programjának felelőse, az elődeim nevében is válaszoljak. Egyrészt a tények felsorolásával cáfolni szeretném ezt az állítást, másrészt ez kiváló alkalom arra, hogy ismertessem azt a Galéria által következetesen folytatott programot, amellyel a magyar művészetet a világ művészetébe kívánta és kívánja integrálni.

A Magyar Nemzeti Galéria nemzetközi kapcsolatainak semmibevétele a múzeumban folyó szakmai munka és az ott dolgozó kollégák erőfeszítéseinek semmibevétele is. Nagyon remélem, hogy egy nagy, szakmailag elismert és fontos országos múzeum igazgatója nem gondolt ilyesmire állítása megfogalmazásakor. Ha nem erről van szó, akkor csakis a már sokszor említett kommunikációs panel egyik elemeként értelmezhető. Állításaim alátámasztására hadd soroljak fel néhány példát a teljesség igénye nélkül a Galéria utóbbi évtizedeinek önálló kiállításaiból és helyszíneiből: bécsi Oberes Belvedere, (Mednyánszky, 2004), bécsi Kunsthistorisches Museum (Harrach-palota, Zeit des Aufbruchs, 2003), stuttgarti Staatsgalerie (MODERNizmusok, 2004), szentpétervári Ermitázs (Áttörés kora, 2005), Neue Galerie Kassel (Wechselwirkungen, 1986, s ha valami „kánon/okat formáló” volt, akkor ez az egy kánonformáló helyen), Santa Barbara Museum of Art (majd több helyszín az USA-ban, Standing in the Tempest, 1991), Neue Galerie Linz (Ungarn – Avantgarde im 20. Jahrhundert, 1998), dijoni Museé des Beaux-Arts (Budapest 1869–1914 Modernité hongroise, SZM is, 1995; Fauves hongrois, 2009), firenzei Palazzo Pitti (Alla ricerca de colore e della luce, 2002), római Galleria Nazionale d’Arte Moderna (La scuola Romana, 1998) stb. stb. Ebből a néhány példából is kirajzolódik, hogy fontos európai és tengerentúli kiállítóhelyeken és képzőművészeti gyűjteményekben jelent meg az MNG.

És most szót ejthetünk a magyar művészet külföldi bemutatásának módjairól, hiszen ennek évtizedek óta többféle gyakorlata van. Monografikus kiállításokat nyilván csak a viszonylag ismert művészeknek lehet szentelni (Rippl-Rónai, Párizs, Frankfurt), egyébként nehéz valakit bevezetni (Csontváryt például nem sikerült, Zichy Mihályt Gustave Doréval együtt tudtuk sikerrel bemutatni 2009-ben Belgiumban. Mihály Zichy, Gustave Doré: Deux „monstres de génie”). Szegény „karanténba zárt” művészeink csoportosan is szerepeltek sikerrel: A L’anima e le forme 1982-ben mutatkozott be a római, Palazzo delle Esposizioni rangos kiállítóhelyén, majd ennek változata, a Golden Age végigturnézta Nagy Britanniát és az Egyesült Államokat, éppúgy, mint a Standing in the Tempest. Firenzétől, Krakkóig, Párizsig szerepelt a magyar modernizmus, de külföldön európai kontextusban is megjelentek hazai művészeink (MODERNizmusok, Rippli a nabikkal együtt is[12]). Külföldi megjelenéseink, publikációink közrejátszottak abban, hogy Rippl-Rónai nem hiányozhat a nagy századfordulós kiállításokról, sőt az Art Institute of Chicago most tervezi az állandó kiállításán szereplő Rippl-Rónai-művet megvásárolni. Hasonló példa az Illusions of Reality kiállítás (Amszterdam, Helsinki), ahol Csók István-, Ferenczy Károly- és Pataky László-képek is jelen voltak, vagy hogy például Bortyik- és Biró-plakátok szerepelnek a MoMA állandó grafikai kiállításán.

Nemzetközi projektekben való részvétel a fentebb említett eseteknél még gyakoribb, az MNG tanulmányokkal, kölcsönzéssel szokott szerepelni. A magyar művészek szerepeltetése fontos, de tudni kell, hogy mihez asszisztálunk, így például az aktuálpolitikai szándék motiválta az Épreuve du feu kiállításon a francia modernizmus európai kiterjesztését, ami nem volt mentes a „kulturális kolonializmus” attitűdjétől.

És van még egy alapvető kérdés, amit a fent idézett interjú felvet. Ebben ugyanis Baán László a Royal Academy 2011-es kiállítására hivatkozik, mint olyan egyedüli esetre, amikor a magyar művészetnek sikerült bejutnia „a nyugati világ igazán fontos” intézményébe (nyilván azért, mert ez a Szépművészeti Múzeum projektje volt, amelybe csak kisebb mértékben csatlakozott be az MNG.)[13] A korábban elmondottak nyilvánvalóan cáfolják azt a megállapítást, hogy ez volt az egyetlen ilyen eset, s megjegyzendő: korábban arra is többször volt példa, hogy a két gyűjtemény együtt jelent meg külföldön: a Drawings from Budapest esetében például a Szépművészeti, a MODERNizmusok esetében a Galéria volt a kezdeményező, s hol az egyik, hol a másik gyűjteményének anyagából került ki a művek többsége. De egy másik, fontosabb kérdés, hogy (a Baán László által némileg lesajnáltan említett) „szakmai”, vagy a Royal Academyhez hasonló best of kiállításokat érdemes-e rendezni külföldön? A best of műfaja már a hatvanas évektől jelen volt a múzeumok külföldi projektjeiben, de tudva levő, hogy e tárlatok hatása rövid távú, ezért nem szabad túlértékelni őket. Természetesen lehetnek jobban vagy kevésbé látogatottak, írhat róla a sajtó, ám ez csak múló sikereket eredményez, a katalógusokat később nemigen forgatják, s hosszú távon nem épülnek be.[14]

Ellenben a tudományosan megalapozott kiállítások hosszú távon is képesek hatást gyakorolni. Számos ilyen példát említhetnénk. A Szépművészeti projektjei közül a gyűjteménytörténeti szempontú kiállításokat emelem ki, így az Esterházy-gyűjtemény 2002-es római bemutatóját, vagy a Szépművészeti Múzeum és a berni Kunstmuseum Zeichnen is sehen című kiállítását. Ez utóbbi sajtófogadtatásáról nem tudok, de a katalógusáról annyit igen, hogy az egyik legalapvetőbb modern rajzművészettel foglalkozó kötet és szakirodalom. Stratégiai kérdés persze, hogy mi mellett dönt egy intézmény, de véleményem szerint ezekkel a válogatott anyagot bemutató, nem tematizált kiállításokkal hosszú távon kevésbé lehet eredményeket elérni.

Az olyan külföldön megjelenő kiállítások azonban, amelyek a partner országban/régióban zajló diskurzusba illeszkednek, maguk is formálójává válhatnak az európai szellemi folyamatoknak. Így például a közép-európai avantgárd az Ostkunst és Westkunst között beleillett a hetvenes–nyolcvanas években a történeti régiók újradefiniálásnak processzusába. A kulturális export és az idegen kultúrák befogadásának feltételeit és módszereit a kulturális transzfer elmélete írja le legpontosabban, s ebből lehet levonni a tanulságokat is: a magyar művészet valódi megismertetéséhez nem elég az „exportőr” akarata, az anyag kiemelkedő kvalitása, sőt még a rangos nyugat-európai hely, vagy egy kiválóan szervezett reklámhadjárat sem. Ennél többre van szükség: csak a befogadó közeg kulturális kontextusának ismerete révén lehet megtalálni azt a közös elemet, amely kulcsot adhat a „fordításhoz” és így a mélyebb befogadáshoz. Ez a tétel visszamenőleg is igazolható: igazán azok a kiállítások voltak az elmúlt évtizedekben is sikeresek, amelyek megtalálták ezeket a kulcsokat. Például az osztrák–magyar művészeti kapcsolatokat feltáró Zeit des Aufbruchs, vagy a brüsszeli Europalia keretében a magyar avantgárdot a belga kapcsolatok kontextusában bemutató tárlat, de még sorolhatnám itt is a példákat.

További lehetőségeket kínál a regionális kontextus megteremtése és a régióval közös megjelenés a világban. (Gondolok itt a közép-európai kulturális régióra, amelynek többféle értelmezése létezik.) Ez részben ma már evidencia a régi magyarországi művészettel foglalkozók számára (közép-európai barokk, 1992; majd a 2000-es években gótika-, reneszánsz-korszakkiállítások – de erről Lővei Pál részletesen írt az ÉS 2012. január 20. számában), azonban még nem eléggé kiaknázott a 19–20. századi művészet esetében. Az MNG a Mednyánszky-kiállítás óta jó kapcsolatokat ápol a pozsonyi Nemzeti Galériával, s ennek eredményei a Markó-kiállításon és katalógusában is láthatóak voltak. A Nagybánya-kutatások is határokon ívelnek át, s kitűnő kiállítás volt a Párbeszéd fekete-fehérben lengyel–magyar grafika, de nincs külföldön közös fellépés. Kivétel ez alól talán az avantgárd (például: Wille zur form, Bécs, 1993, osztrák, lengyel, csehszlovák, magyar anyag), azon belül is eminens a Los Angeles-i County Museum of Art 2002-es közép-európai avantgárd-kiállítása, ahol Timothy O. Benson példaértékűen, posztkolonialista attitűddel állt hozzá a régió művészetének bemutatásához.

A MNG Tudományos Kollégiuma, amely másfél éve alakult tanácsadó testületként, éppen ezért a Galéria egyik fő stratégiájának tekintette az együttműködések fejlesztését. Elsőként a 19. században Párizsban tanult magyarok, valamint a környező országokban élő, stúdiumaikat is ugyanott folytató művészek közös bemutatását tűzte ki célul egy 2014-re tervezett kiállításban, abban a reményben, hogy ez később egy nyugat-európai bemutatkozás alapja is lehet. (A Bukaresti Nemzeti Művészeti Múzeummal és francia partnerséggel el is indult.)

A nemzetközi kontextus megteremtését saját időszaki kiállításainkon is szem előtt tartottuk: Zichy Mihály kiállításán Waldmüller-, Borsos József gyűjteményes tárlatán Amerling-, Danhauser-műveket láthatott a közönség, részben a Szépművészetinek köszönhetően, a München magyarul című kiállításon is számos külföldi párhuzam szerepelt. Fordítva is előfordult, például a futurista Depero művei mellé a magyar párhuzamokat is bemutattuk.

Nemzeti Galéria és a „nemzeti” jelentése

A nemzeti az utóbbi időben kétféle értelemben merült fel: egyrészt negatív töltettel, mint eltörlendő, hiszen azonos a nemkívánatos „karantén”-nal, amely helyett az európait kínálja a program.[15] Másrészt mint olyan fogalom, amire reflektálni kell, és György Péter szerint ezt a Magyar Nemzeti Galéria következetesen elmulasztotta/elmulasztja. (Ezt hallhattuk a Duna TV Éjjeli őrjárat című műsorában 2011. november 11-én, és olvashattuk az ÉS 2011. december 22-i számában.[16])

Pedig tudott, hogy György Péter ismeri Sinkó Katalin fent említett könyvét, ám úgy tűnik, számos passzusa, amely ezzel foglalkozik, elkerülte a figyelmét, vagy ami rosszabb, nem illett bele múzeumokkal kapcsolatos ideológiájába. Gondolok itt például arra, hogy a „nemzeti” eredetileg „országos” jelentést hordozott, majd a századfordulótól megjelent a nemzeti művészettel kapcsolatban, és egyes stíluskategóriákhoz tapadt (magyar impresszionizmus, magyar kolorizmus stb.), s a tanulmány e kategóriák tovább éléséről is szól. A Nemzeti Galéria tehát nemcsak a saját történetére reflektált (amit az ÉS-ben szintén számon kért a kritikus rajtunk), hanem a nemzeti képtár és nemzeti művészet ideologikus fogalmaira is.

Ezenkívül újabb vizsgálatokat eredményezett az éppen egy éve megnyitott XIX. Nemzet és művészet. Kép és önkép című kiállításunk. Ez a kiállítás a nemzet és művészet fogalmainak összekapcsolódását vizsgálta a „hosszú 19. században”, rámutatva arra, hogy a nemzet konstruált, időben változó, történeti fogalom. Mint művészettörténészek – állítólag az elmélet bősz ellenségeiként (itt ugyanarra a György Péter-kritikára utalok, amely szerint mi mind elméletellenesek vagyunk) – a társtudományokkal elegyedtünk párbeszédbe, levonva a különböző nacionalizmuselméletekből a tanulságokat, s beépítve módszereinkbe. Vagyis kimutatva azt, hogy egymástól eltérő nemzeti identitások vannak, melyeknek külön története van. A művek pedig, amelyek előtt áhítattal állnak a látogatók, a nemzeti önkép részei, de lehet, hogy születésük pillanatában ez az önkép még más volt, s mára már nehezen dekódolható. Nyomon követtük, hogyan fejezték ki a művek egy korszak nemzeti identitását, s hogyan erősítették, örökítették tovább. Hogyan koptak ki bizonyos elemek/értelmezési tartományok/művek a kollektív emlékezetből, hogyan és miért estek áldozatul a felejtésnek, s miként reaktiválódtak. A katalógusban pedig igyekeztünk rámutatni változó időben a kritika és a művészettörténet-tudomány nemzeti fogalmára is. E kiállítás izgalmas folytatása lehetett volna/lehetne (?) egy 20. századra vonatkozó kutatás és kiállítás.

A dolgok szomorú alakulása, hogy egy évvel később Kerényi Imre miniszterelnöki biztos forgatókönyvét megvalósítva kizárólagosan aktuálpolitikai célú, mindenféle reflexió nélküli patetikus történelemszemlélet alapján kellett előállítanunk egy kiállítást, amely szemben áll a fentebb említett összetett nemzet- és történelemszemlélettel, s melynek adott szempontjain semmilyen kiállítási konstrukció nem tudott segíteni.

A Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításai

Ebben a tekintetben is számos kritika érte az utóbbi időben a Galériát, s nyilvánvaló, hogy ez az, amiben leginkább modernizációra szorulna/szorult volna (?) az intézmény. Az állandó kiállítások megújítása részben elkezdődött (barokk), részben pedig tervbe volt véve, lehetőségeiről s ütemezéséről a Tudományos Kollégium is több alkalommal tárgyalt. Ideális esetben egy ekkora volumenű munka megvalósítása több év kutatással, időszaki kiállítások eredményeinek beépítésével, konferenciákon kitisztuló koncepcióval lehetséges. Sajnos a gyakorlat és a kemény hazai financiális realitások azt mutatják, hogy ezt a legnehezebb megvalósítani. Épp az anyagi problémák miatt Magyarországon nem szokás az állandó kiállításokat túl gyakran cserélni, s ezzel más múzeumok is küzdenek az MNG-hez hasonlóan.

Az állandó kiállítások megújítása azonban egyéb problémákba is ütközik. Lényegbevágó elvi/elméleti kérdés, hogy milyen létjogosultsága lehet egy „állandó” kiállításnak, mely – mint ahogyan már a szó is magában foglalja – a kánon mozdíthatatlanságát feltételezi egy posztmodern, egyedüli narratívát elutasító rendszerben, s milyen lehetséges megújulási módjai vannak a műfajnak. A múzeumok jelenlegi helyzete kevéssé teszi lehetővé az ún. semi-permanent kiállítások rendezését, melyek épp ezekre a kihívásokra adnának alternatív válaszokat. (A Galériában erre példa a 20. századi állandó kiállítás grafikai kabinetsora, amely majd tíz éve félévente cserélt anyaggal mutatja be egyrészt a gyűjtemény rejtett kincseit, másrészt a 20. századi magyar képzőművészet különböző lehetséges narratíváit a grafika szemszögéből.) Másik kínálkozó lehetőség az alteráló, egymásra felelő összefüggések, különböző kérdésfeltevések s ebből következően párhuzamos elbeszélések megjelenítése a kiállítási térben, ez azonban újabb problémákat vet fel, s alapvető döntés meghozatalára készteti a múzeumot. Vagyis radikálisan választania kell: az elméleti kísérletezés terepévé teszi-e állandó kiállításait, ezzel lényegesen megnehezítve a befogadást (egy olyan országban, ahol szinte egyáltalán nincsen vizuális oktatás), vagy megmarad az alapfeladatnál, s egy olvasható, viszonylag könnyen dekódolható (történeti) narratívát nyújt állandó kiállításain, s az eltérő szempontok felvetésére az időszaki tárlatokat jelöli ki. Minden elméleti meghaladottsága ellenére a hazai viszonyok között mégis relevánsnak tűnik ez utóbbi megoldás is, amennyiben figyelembe vesszük, hogy a múzeum Magyarországon nemcsak közművelődési, hanem alapvető oktatási feladatokat is ellát, sőt jelentős hiányt hivatott pótolni.

Mindenesetre a Tudományos Kollégium a 19. és a 20. századi állandó kiállítás megújítását tartotta megbeszélésein a legsürgetőbbnek, s elkezdődtek erre vonatkozóan az egyeztetések, megbeszélések is. A Hősök–királyok–szentek bezárása után – amely a 19. századi állandó kiállítási térbe ékelődik – újra napirendre tűztük volna/tűznénk (?) a kérdést, de a tervek folytatása az összevonás következtében nem világos.

Újabb értelmezési tartományokat nyithatnak meg az ún. konfrontációk, vagyis az állandó kiállításban akciószerűen elhelyezett kortárs művek. Ezek viszonylag kis befektetéssel megvalósítható projektek, és nemcsak látványosak, de szellemileg is izgalmasak lehetnek. Ennek első példája nálunk Kicsiny Balázs Vándorló értelmezés című műve volt 2011-ben.

Egy másik kérdés, ami szintén többször felmerült, hogyan reprezentálja az intézmény a különböző identitásokat, s miért nem jeleníti meg identitáspolitikáját kiállításain. Ez azonban alapvetően nem egy képzőművészeti múzeum állandó kiállításának, hanem időszaki kiállításoknak, vagy történeti, antropológiai múzeumok feladata. (Egyébként ilyen volt A Modell, vagy a XIX. Nemzet és művészet, ez utóbbi esetében magunk is megtapasztaltuk a vezetéseken a magyar múzeumba járó közönségen, mennyire nehéz egy komplexebb megközelítésrendszert átvinni az identitást érintő kérdésekben, amikor ehhez alapvetően érzelmileg és nem szellemileg viszonyulnak, s nehezen képesek a distinkcióra.)

Urbanisztika

Visszatérő vád, hogy a Magyar Nemzeti Galéria nem foglalkozik az urbanisztikai kontextussal, várbeli helyzetével. Röviden megemlítem, hogy a múzeum 2010-ben építészpályázatot hirdetett, együttműködve Cságoly Ferenccel, a BME Középület-tervező Tanszék vezetőjével. A cél az A és C épület újrastrukturálása volt egy kétlépcsős pályázattal. A doktori képzésben részt vevő építészek feladata az volt, hogy választ találjanak arra, hogyan lehetne az MNG épületéből egy, a 21. századi elvárásoknak megfelelő múzeumot létrehozni, és építészeti eszközökkel javítani a megközelíthetőségen. Hogyan lehetne a jelenlegi helyszínen kialakítani egy vonzó kulturális és szabadidős helyszínt: a városban, közel mindenhez, és mégis a város felett? A szimbolikus hely, a szimbolikus épület, a felmerülő kérdések komplexitása nyilvánvalóan komoly tervezési feladat elé állította a fiatalokat, akik azonban számos kitűnő ötletet adtak, megoldást javasoltak. A programnak sajnos (főigazgatói támogatás hiányában) nem lett folytatása, pedig egy valódi demokratikus és interdiszciplináris szakmai diskurzus indult el Budapest egyik legfontosabb középületének jövőjéről.[17]

Jelen

A Magyar Nemzeti Galéria a Tudományos Kollégium közreműködésével kialakított egy irányvonalat, hogy mi lenne az MNG feladata az elkövetkező években. Jelen pillanatban azonban nem világos, hogyan lesz folytatható ez a következő időszakban, ráadásul egymásnak ellentmondó kultúrpolitikai irányok rajzolódnak ki, amelyek alapvetően meghatározzák a működés kereteit. Eszerint összevonás lesz, s van egy terv, amely szerint megvalósul „a nemzetközi kontextus”. Másrészt meg kell rendeznünk egy kiállítást, ami ennek az ellenkezőjéről szól: hangsúlyozottan a nemzeti érzésre apellál, s tárgya a historizáló történelemszemlélet apoteózisa. Joggal érezzük ezután, hogy a jelen „eszmei síkon” is teljességgel bizonytalan, a financiálisról nem is beszélve, hiszen nem kell hangsúlyozni, hogy miközben egy új múzeumról álmodunk, a leépítések után a működőképesség határára jutottunk.

A kulturális területen jelenleg uralkodó bizonytalan helyzetet jól mutatja, hogy a sajtóhírek szerint aláírták a szerződéseket az ún. „ózdi projekt”-ről,[20] amely digitalizálásra specializálódott, valamint „nemzeti remekművek” tárolására. Ez több mint ijesztő perspektíva. Ha szarkasztikus akarok lenni, nem a Malraux-féle musée imaginaire, hanem a musée invisible rémítő vízióját veti fel. És mit lehet erről ma egyáltalán tudni?

Jövő

A jövőre rátérve, már csak néhány alapvető kérdést szeretnék megfogalmazni, melyek talán elősegítik a koncepciók és alternatívák kidolgozását.

Kérdés, hogy: Mi lenne a két múzeumból kialakított új múzeum koncepciója: vagyis hogyan valósulna meg a nemzetközi kontextus az állandó kiállításban? Mivel a régi anyagról elhangzanak referátumok, elsősorban olyan kérdéseket vetnék fel, amelyek a múzeum egészére és a modern 19–21. századi anyagra vonatkoznak. Röviden felsorolok néhány szempontot, amelyek a későbbi vitákon volnának megtárgyalandók, s melyeknek egy része már a megjelent reflexiókban felmerült.

Mennyiben kontextusa a Szépművészeti Múzeum anyaga a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének? A Szépművészeti nem ad folyamatos képet az egyetemes képzőművészetről, míg a Galéria egy-két életműhiánytól, kisebb hézagoktól eltekintve kontinuus történetet nyújt.[21] Ez persze teljesen érthető, hiszen a Szépművészeti Múzeumnak sem régen, sem a rendszerváltás óta nem voltak olyan anyagi lehetőségei, hogy a hiányokat pótolandó ringbe szállhasson a legjelentősebb külföldi tárgyakért. (Utóbbi években például kitűnő grafikákat sikerült megszerezni.[22]) Mindig is könnyebb volt hazai művészektől vásárolni, s tudjuk, a kultúrpolitika is nagyban befolyásolta e folyamatokat. Emiatt azonban felmerül a kérdés: hány helyen tudna találkozni a nemzetközi és a magyar anyag? A „müncheni” anyag, a századforduló helyenként összeér, de például a két világháború közötti művészet már nehezen tudna ízesülni. A 45 utánira vonatkozóan pedig kérdés, hogy milyen pop art, újrealizmus, koncept nemzetközi mű van, amely párhuzamba állítható az Iparterv-nemzedék főműveivel? Vagy a nyolcvanas évek újszenzibilitása mellé mit lehetne tenni? Külön érdekes probléma, hogy milyen kultúrpolitikai megfontolások alapján gyűjtötték a külföldön élő magyarokat, és a gyűjtés során múzeumba került művek mennyiben illeszkednek az egyetemes vagy a magyar diskurzusba?[23]

Munkahipotézisnek azonban talán megengedhető – melyet amúgy már többen jeleztek írásaikban –, hogy nem a magyar művészet nemzetközi kontextusa születne meg az állandó kiállításban, hanem a hazai múzeum- és gyűjteménytörténet erős és gyenge korszakai rajzolódnának ki. Egy történeti, társadalomtörténeti kontextus tenné értelmezhetővé őket, de semmiképpen sem illeszkednének a művészet hagyományos diskurzusába. Persze nem lehetetlen társadalomtörténeti kontextusban bemutatni, de (nem akarok ötleteket adni) ahhoz a Nemzeti Múzeum is kellene. Tehát egy folyamatos narratívát és koherens összefüggésrendszert valószínűleg nem lehetne a közös múzeumban az állandó kiállításban bemutatni. Ám ha teljesen nem kontextualizálják is egymást, metszéspontok valóban vannak – ezek inkább időszaki kiállításokon megjeleníthetők –, vagy egy, a megszokottól eltérő állandó kiállításon. Ami tehát lehetséges lenne, az párhuzamos és helyenként egymást metsző „történetek” bemutatása, hasonlóan kialakított párhuzamos és néhol összekapcsolódó terekben. Ez azonban olyan kötött rendszer, amelyhez igazítani kellene az épületet. Vagyis előbb kellene az állandó kiállítási koncepciót elkészíteni, és aztán az épületet. Ugyanakkor, ha az épület igazodik a kiállításhoz, az magában hordja a változtathatatlanság veszélyét is. És az is egyértelmű, hogy az arányok ebben az esetben is megfordulnának: a magyar lenne többségben, néhol egyetemes kitekintéssel, tehát az eredeti koncepció fordítottja valósulna meg.

A gyűjtemények egyesítése?

Baán László ígéretet tett arra, hogy az új épületig nem lesz gyűjteményegyesítés. Ám kérdés, hogy ha az új múzeum elkészül, akkor is külön osztályokként működhetnek-e a gyűjtemények? Vagy átleltározás következik? Csak hogy az arányokat világosan lássuk, felsorolom hozzávetőlegesen az egyesítés miatt érintett gyűjteményeket s méreteiket:

Régi Képtár: kb. 3000 / Régi magyar: 1000 db leltári tétel

Modern anyag: 1800 utáni gyűjtemény SZM kb. 3000–4000 db / MNG festészet 10 000, szobor 5000, érem 5000, jelenkori gyűjtemény 12 000 db (letéti anyaggal együtt)

Grafika: SZM kb. 120 000 db / MNG: 80 000 kb. (leltári tétel, ennél több)

Adattár MNG: 25 000 leltári szám, több mint 100 000 dokumentum (ami 300 folyóméter)

Ilyen mennyiségű műtárgy tárolása sem lesz kis feladat, az épület tervezésekor szakszerű, klimatizált raktárakkal is számolni kell, nem csak a reprezentatív terekkel! Sőt azzal is, hogy idővel a gyűjtemények gyarapodnak, tehát a raktáraknál ezt is figyelembe kell venni. Vajon elfér egy ekkora épület a kijelölt helyszínen?

Az állandó, időszaki kiállítás, nemzetközi megjelenés, gyűjtés és feldolgozás kérdései szóba kerültek. De a muzeológia még ennél is összetettebb feladatkört jelent. Kérdés, hogy a gyűjtésben hogyan érvényesült és hogyan fog a kortárs művészet? Milyen koncepciók vannak, mik a vágyak és a lehetőségek? Mindig csak a muzeológus szakmáról van szó, pedig legalább ennyire fontos a megőrzés, a restaurálás. A restaurálás a Nemzeti Galériában mennyiségileg nem hasonlítható a Szépművészeti éves restaurálásához, ezért más a szervezeti struktúrája is. Az arányokat jól mutatja, hogy 2011-ben restaurálást, állagmegóvást, tisztítást összesen 154 festményen végeztek. Ez nem megoldható bérrestaurálásban, valamint az új épületben is tervezni kell majd restaurátorműhelyt. Van-e erre elképzelés, vagy számolnak-e ezzel?

Csak utalnék rá, hogy gyakorlatilag a Galéria látja el a vidéki múzeumokat tárgyakkal, nagy mennyiségű kölcsönzésünk van (2011-ben 900 db), ami napi szintű feladatot jelent. Majdnem 2500 tartós letétben lévő műtárgy van különböző közintézményeknél. Biztosított ennek a feladatkörnek a jövője? A Galéria jelentős szerepet vállal az oktatásban, legyen szó múzeumpedagógiáról vagy egyetemi képzésről (ELTE, PPKE). Tavaly 12 muzeológus összesen több mint 500 órát tartott felsőoktatási intézmények hallgatóinak, kb. évi 300 kutatót fogadunk, a múzeumpedagógusok 2011-ben majd 9000 gyereknek tartottak foglalkozásokat. Mi lesz a múzeumpedagógiai pályázatok jövője? Változik-e az MNG oktatásban betöltött szerepe a jövőben?

Mint látható, napokig tartana, míg az összes kérdést feltennénk, a problémák halmazát artikulálnánk, s a tornyosuló feladatokra megoldási javaslatokat tennénk. Ehelyett naponta küzdünk a bénultsággal, amit a politikai kommunikáció eszközeivel élő tudatos támadások okoznak a galériával (múltjával, értékeivel, s ezen keresztül munkatársainak munkájával) szemben. Nagyon remélem, hogy végre véget ér a Galéria sértő, igaztalan, nem kritikai, hanem politikai leértékelése a sajtóban, s elkezdődhet a konstruktív közös munka az értékmegőrzés és a modernizáció jegyében. Egy olyan munka, ahol elsősorban a szakmai érvek döntenek.

Elhangzott: ELTE BTK Művészettörténeti Intézet, 2012.01.25.

A szöveghez választott képeket Kovács Dániel a MuMa blog szerzője, a hg.hu főszerkesztője készítette. A képek eredeti helye: a Muma blog bejegyzése, ahol egy teljes sorozatot tekinthetnek meg az olvasók.

---

[1] A politikai kommunikációban használt diabolizációról ld. pl. Kiss Endre politikai filozófiai tanulmányait.

[2] „Dr. Lázló Baán (sic!), is calling for the reunification of the country’s two main galleries, which were separated by the communists in 1957. (…) »The split was a politclaly influenced decision, following the advice of our big brother, the Soviet Union.«” Art Newspaper, 2007.

[3] Sinkó Katalin: Nemzeti Képtár. „Emlékezet és történelem között”. In: Annales de la Galerie Nationale Hongroise, A Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, 2008. Budapest, 2009.; Még akkor is, ha majd száz éve tudjuk, hogy nincs maradéktalanul objektív történetírás, ezért a rekonstrukció nem csak egyféle lehet, a „történelmet” újra- és újraírjuk. Lásd: Becker, Collingwood, Hayden White stb. Erről: Gyáni Gábor: Történetírás: a nemzeti emlékezet tudománya? In: Történelem–kép. MNG Kat. (Szerk.: Sinkó Katalin, Mikó Árpád) 2000. 92–93.; Gyáni Gábor: A történetírás újragondolása. In uő: Az elveszíthető múlt. Budapest, 2010. 12–31.

[4] Pigler Andor, az Országos Szépművészeti Múzeum 1955 óta működő főigazgatója a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításairól kiadott ismeretterjesztő katalógusok első füzetének 1957. augusztus 20-ra dátumozott előszavában: „A megürült helyiségek új felhasználásával lehetőség nyílik arra, hogy az intézmény több évtizedes, súlyos problémája, a férőhely kérdése minden tekintetben kielégítő módon megoldódjék.”

[5] „Az 1957-es döntés, mely szovjet mintát követve szétválasztotta a Szépművészeti Múzeumot és a Nemzeti Galériát, rosszat tett a magyar művészet hazai és nemzetközi pozicionálásának.” P. Szabó Ernő: Művészet egyetemes értékrend szerint. Baán László a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria. Magyar Nemzet, 2011. november 4. 15.

[6] Földes András abszurdnak nevezi a felvetést, hogy ezen az elven akkor a Szépművészeti Múzeumból újra ki kellene hasítani például a Fővárosi Képtár 1953-ban beolvasztott anyagát. Földes András: Miért kell szupermúzeum az 56-osok terére? Index, 2011. november 12.

[7] P. Szabó Ernő: Ikonikus képek, ikonikus épületek. Magyar Nemzet, 2012. január 2. 15.; A „szunnyadó lehetőségek” valóra váltása: Nyílt levél a Szépművészeti és a Magyar Nemzeti Galéria egyesítése ellen tiltakozóknak; „Továbbá várok a közös asztalhoz […] minden olyan erőt, amely valóban érdekelt a magyar nemzeti kultúrkincs európai színvonalú megőrzésében.” P. Szabó Ernő: Művészet egyetemes értékrend szerint. Baán László a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria. Magyar Nemzet, 2011. november 4. 15.

[8] Reinhart Koselleck: Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest, 1977.

[9] Végül 2011 végén jelent meg az MNG nyilatkozataiban vagy Mélyi József írásában. Mélyi József: NDK vagy Hollandia. Magyar Narancs, 2011. november 3. 57–58., http://www.aica.hu/ndk_vagy_hollandia.html

[10] Kitörni a karanténból. Interjú Baán Lászlóval. Heti Válasz, 2012. január 12. 44–45.

[11] Mentőakciók ideje. Hamvay Péter interjúja Baán Lászlóval. revizoronline.com Ugyanott: „az európai kontextusból való kiszakítás sok kárt okozott a magyar művészet nemzetközi ismertségének és elismertségének”; Hasonlóan: P. Szabó Ernő: Ikonikus képek, ikonikus épületek. Magyar Nemzet, 2012. január 2. 15.

[12] Nabis und ihre Freunde, 1963, Mannheim Kunsthalle; Les Nabis, 1993, Musée d’Orsay; 1993, Zürich Kunsthaus; 1994, Grand Palais, Paris

[13] Mentőakciók ideje. Hamvay Péter interjúja Baán Lászlóval. revizoronline.com; „Aki a stratégiai célt elfogadja, azzal egyeztetni fogok” Baán László kormánybiztos a múzeumi negyedről. Magyar Narancs, 2011. december 8. 8–10.; Treasures from Budapest. European Masterpieces from Leonardo to Schiele. Ed. By. David Ekserdjian Royal Academy of Fine Arts, London, 2011.

[14] „A csaknem kétszázezer látogató és az elismeréssel teli sajtóvisszhang meggyőző visszaigazolást jelentett, hogy ez a helyes út. Ennek a kontextusnak kell megjelennie a múzeumnegyedben majdan megnyíló Új Képtár állandó kiállításában, de addig is lehetőleg egyre több időszaki tárlaton.” P. Szabó Ernő: Művészet egyetemes értékrend szerint. Baán László a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria. Magyar Nemzet, 2011. november. 4. 15. Kétséges, hogy erre a koncepcióra lehetne alapozni egy új múzeumot.

[15] Érdekessége, hogy a jelenlegi politikai közegben „posztnacionalista” érv akár ellenállónak is tűnhet. De a kommunikáció még kicsavartabb, hiszen a nemzeti művészet jobb érdekérvényesítéséről szól a „karantén” megszüntetése által, vagyis illeszkedik az elvárásokhoz; „nem a nemzeti elv alapján”. „Aki a stratégiai célt elfogadja, azzal egyeztetni fogok”. Baán László kormánybiztos a múzeumi negyedről. Magyar Narancs, 2011. december 8. 8–10.

[16] György Péter: Senkiföldje. (A múzeumi amnézia). ÉS, 2011. december 22. 2.

[17] Demokratikus gesztusként értékeli a tényt Marosi Ernő, hogy a királyi palota nemzeti közgyűjteménynek ad helyet. Marosi Ernő: Szépművészeti olvasztótégely. Miért bűn a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria „egyesítése”? Magyar Narancs, 2011. november 24. 50–51.

[18] A fogalmat György Péter használja a Klinika és templom. A második múzeumkor című tanulmányában. In: uő. A hely szelleme, Budapest, Magvető, 2007, 191-291.

[19] Nagyon találó a cím: „Fantaszta elképzelések mögé is odaállok” – interjú Szőcs Géza kulturális államtitkárral. 2011. augusztus 26.;  Itt még bizonytalan a megfogalmazás: „A bizonyosságot súroló valószínűséggel odakerülne [a Múzeumligetnek nevezett helyre] a Nemzeti Galéria új épülete.”

[20] „»A magyar műkincsek alig hét százaléka kerül a szűk nagyközönség elé. A többi alkotás raktározása, karbantartása igen esetleges és drága, a létezésükről is kevesen tudnak, ilyenformán ezek a művek mondhatni nem is léteznek« –magyarázza Riz Gábor ózdi fideszes országgyűlési képviselő.” E legújabb, a tárgyban megjelent cikkből kiderül, hogy a döntéshozók nincsenek tisztában még a műtárgyakkal kapcsolatos olyan alapvető dolgokkal sem, miszerint azokat restaurálják és nem „karbantartják”. A kommunikációban tehát a vasipari vagy épületkarbantartás és a műtárgyak gondozásának kötelessége ijesztően összemosódik, s a művek – az ózdi genius locit és a mai hangzatos jelszavakat vegyítve – a „kultúraipar, s ezen belül a kreatívipar”, a „Kultúrgyár” kiszolgálóivá válnak. Nem beszélve arról az alapvető tévedésről, hogy a raktári anyag „holt”, elfeledett, szinte nem is létező, holott minden múzeumba járó számára világos, hogy ezek időszaki kiállításokon állandóan forognak. http://www.hetek.hu/hatter/201201/kulturgyar_ozdon

Előzmények: Digitalizációs központ létesülhet Ózdon. Kulcs Magazin. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat ingyenes kiadványa; Rombauer-terv: ipari terület kulturális-turisztikai megújítását célozza, ózdi központban „ózdi központ része lesz […] valamint egy műtárgyraktár” Ld.: eGov Hírlevél; 4,5 milliárdos beruházás. Magyar Nemzeti Digitális Archívum és ózdi önkormányzat vezetői aláírták a szerződést. A beruházás 9 milliárd forintba fog kerülni. nol, 2011. december 8. Ugyanitt leírják, hogy ide kerülhetnek „nem elsővonalbeli festmények”, esetleg az MNG anyaga is ideiglenesen ide kerülhet.

[21] Erre hivatkozik Marosi Ernő is. Marosi Ernő: Szépművészeti olvasztótégely. Miért bűn a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria „egyesítése”? Magyar Narancs, 2011. november 24. 50–51.

[22] Thomas Müller-, Joseph Beuys-, Sankt Gallenből Hans Hartung-, Antoni Tapiès-, Günther Uecker-grafikák. Publ.: Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts, A Szépművészeti Múzeum közleményei. 2007, 2009, 2010.

[23] Marosi Ernő: Szépművészeti olvasztótégely. Miért bűn a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria „egyesítése”? Magyar Narancs, 2011. november 24. 50–51.