©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

Fikció és hitelesség: film a kiállításban

A magyarmúzeumok.hu által közölt Film a kiállításban című cikkhez a Duna Múzeum egykori, a Zala Megyei Múzeumok Igazgatóságának jelenlegi vezetője szólt hozzá.

A magyarmuzeumok.hu felvetése a múzeum és film témában nem okafogyott, jóllehet eléggé kevés és egyáltalán nem egységes alapú a filmek alkalmazása a múzeumi kiállításokban. Ez az előbbi szempontból sajnálatos, az utóbbiból pedig igen örvendetes. Én magam már igen régen – 2001 óta – tervezek a kiállításainkhoz filmeket. Mindig is azt vallottam, hogy fontos és már-már kihagyhatatlan segítség egy-egy korszak bemutatásakor a film, az az eszköz, amellyel potenciális látogatóinkhoz a külvilági információk többsége amúgy is eljut.

(Itt és most ez például abban jelentkezik, hogy nem szabad hosszan írnom, mert majd nem olvassák el – hacsak a Kedves Szerkesztő Asszony egypár igen jó képpel nem illusztrálja az önmagában száraz betűhalmazt.)

Az „átlagnézők” (ha vannak ilyenek egyáltalán) nem nagyon értékelik kiállításainkban a sok leírt szöveget a falakon, ezért nekik inkább képi információt adjunk! Megvannak ennek – ahogyan a mi szakmánkban mondani szoktuk – a „történelmi okai”. Kaposi Tamás, a 25 évesen elhunyt zseniális festőművész mutatott rá már 1990-ben, a Látvány és hallvány című, az akkor friss műfajt, a videoklipeket elemző írásában, hogy a könnyűzenei videoklipek mennyire megváltoztatták a televíziózás képi világát, mennyire átterjedt ez a stílus minden másra (reklámok, hírműsorok, majd a tudományosak is), és ez milyen erősen hatott az emberek befogadási képességére. Szóról szóra igaz! (Azért van remény! A londoni Tate Britain 2009-es Turner and the Masters kiállításán a még magyarországi értelemben is hosszú feliratokat a látogatók fegyelmezetten olvasták egy-egy festmény mellett. Ám ők már egy másik, a múzeumi információk fontosságához és hitelességéhez szokott közönség, amelyet igen hosszú és kitartó munkával „neveltek” az ottani múzeumok...)

Élményhelikopterezés a múzeumban

Amikor 2000-ben a Duna Múzeum megvalósítási stádiumban lévő helikopterszimulátorát és annak látnivalóját terveztük, adta magát az ötlet, hogy a helikopterablakon át filmeket vetítsünk. Ez eléggé természetes módon adódott, hiszen a múzeumnak feladata volt, hogy dokumentálja az –

A híradóban a figyelem fókusza ezért teljesen más. Viszont amikor a látogatók a Duna Múzeum „helikopterében” az árvíz fölötti légi utat teszik meg, már lehet ezekre a módszerekre figyelni. Bevontuk a közönséget a „játékba”: ők is tudták, meg mi is, hogy nem száll fel a helikopter a terem közepéről, mégis jól működik a dolog. Az, hogy beülve a pilóta hangját hallják, aki előbb felszállási engedélyt kér, majd fel is száll – legalábbis az ablak helyén a képernyőkön így látszik –, majd pedig kommentálja, merre járnak, és mit látnak éppen a Tisza árvize fölött. A módszer nagyon hatásos, az emberek szeretik ezt a megoldást, és eljut hozzájuk az a történeti információ is, amit megcéloztunk. (Nem beszélve arról, hogy azok a gyerekek, akik életükben még nem ültek repülőn, ténylegesen átélik ezt az élményt...)

Komor ló a Hortobágyon

A Hortobágyi Pásztormúzeum kiállításában más eredetűek és más célúak a vetített filmek. A Móricz Zsigmond novellájából 1936-ban készült Komor ló dokumentatív értékű játékfilm (szereplői a Hortobágy pásztorai voltak), ehhez igen jól illettek a 40–50–60-as évek híradófilmjei a puszta leigázásáról, termővé tételéről, a szocializmus korában megvalósult „vívmányokról”.

A filmek ebben a környezetben leginkább arra adnak választ, hogyan alakult a Hortobágyi Nemzeti Park alig 50-60 év alatt kultúrtájjá, mi is az, aminek értékeit kitartó munkával igyekszik visszahozni a jövőnek. A vetített filmek hitelessége kétségtelen. Hiába fekete-fehér mindegyik film (ez ma már sokakat meglep, nem is láttak ilyet!), a nézők pillanatok alatt azonosulnak a látottakkal. A kulcs itt az, hogy a vetítés a kiállítás záró részén van, ahol már kellő ismeretekkel rendelkeznek a pásztorok mindennapjairól, életmódjáról, szokásairól, művészetéről. A filmvetítés amolyan összegzés és lezárás, egy másfajta közléstípussal még egyszer felkeltve a kb. 30 perces múzeumnézésben elfáradt látogató érdeklődését.

Burleszk Csíkszeredán

A csíkszeredai Csíki Székely Múzeumnak otthont adó Mikó várban az ásatások során (feltárók Darvas Lóránt régész és Kósa Béla művészettörténész) előkerült a vár 17. századi kútja, abban pedig meglehetősen változatos 17–18. századi, egykor a kútba hullott tárgyakat – kulcs, pénzérme, pohár, kancsó, kályhacsempe – találtak, olyanokat, amelyeket (amúgy) minden történeti kiállításon látni lehet.

Egy másik teremben a falkutatás és feltárás során felszínre került a vár 18. századi konyhájának helye is, ahol a falon lévő koromnyomok árulkodtak az egykori belsőről. Nagy valószínűséggel a régészek az egykori tiszti konyhát találták meg, benne pedig evőeszközöket, míves étkészletek töredékeit, és a mindenhonnan – a kútból és latrinából is – elmaradhatatlan cseréppipák sokaságát.

Ennél a földszinti teremsornál jobb helyszíne nem is lehetne egy vártörténeti kiállításnak, ám a régészeti anyag önmagában nem kínálta azt a kulturális élményt, amit a mai látogatók a Csíki Székely Múzeumban megkívánnak.

Ezért a ma igen kedvelt fikciós tudományos filmek stílusát céloztuk meg, hogy így mutassuk be a kút, majd pedig a konyha egykori életét, történetét. De aztán mégsem teljesen ez lett belőle: a kútba került tárgyakról az egykori burleszkek stílusában készítettük el a filmet (némán, fekete-fehérben, és vissza is karcosítva), míg a másikat gyönyörű meleg színekkel, de ott is humort csempészve a történetbe. A Kút titkai című filmben megérkezik a várparancsnok felesége a távoli Csíkszeredába, ahol persze unatkozik. Aztán – ahogy ilyenkor lenni szokott – feltűnik a fiatal és fess tiszt, és már kész is a románc. A bimbózó kapcsolat bonyodalmai nyomán a várudvaron, a kútnál zajlanak az események, és kerülnek be a kútba a tárgyak.

Mert történet is kell mindenképp, anélkül még a mozi sem áll meg a lábán! Itt, ebben a kiállítási prezentációban a film már az egyik főszereplővé lépett elő. Gondoljunk bele: az a látogató, aki például egy összetört darabokból rekonstruált kis reneszánsz üvegpoharat, egy közönséges (nem is túl nagy) vaskulcsot nem tartana érdemesnek arra, hogy megnézze (talán észre sem venné, elsétálna mellette), a történettel felruházott tárgyat bizony majd megnézi, mert „jé, ez az”, ami a filmben ott szerepelt...

A rekonstruált konyhában forgatott Lakoma egy hatfogásos tiszti vacsora elkészítésének történetét meséli el, csattanós befejezéssel. Itt az egykori konyhahasználat bemutatása volt a cél, hogy a kiállításban látható eszközöket, edényeket „élőben” láthassa a közönség.

Kutatás és történetszövés

Fontos mindenképp tudni: a filmek készítését nagyon komoly régészeti, illetve gasztronómiatörténeti kutatás előzte meg azért, hogy ne vezessük félre a leendő nézőket. Építész (Tövisi Zsolt), művészettörténész (Kósa Béla), gasztronómiatörténész (Szántó András), fegyver- és egyenruha-szakértők dolgoztak a filmforgatást megelőző, legapróbb részletekig menő kutatásban. Így és csak így lesz vállalható a múzeum számára a végeredmény, ami – tudjuk – nem készülhetett a 17. és 18. században, csak most.

És még valami: a kiállításba lépés előtt a régész, falkutató szakember egy tévéképernyőn beszél a kiállítást megelőző kutatásokról, figyelmeztetve a várakozókat a fikció és valóság kapcsolatára.

Mindez azt a célt szolgálja, hogy hitelesek maradjunk akkor is, ha a tudomány „piacképessé tételéhez” a képzelet világát hívjuk segítségül.

Látogatóink nemcsak hogy hozzászoktak a gyors és látványos információközléshez, hanem ingerküszöbük is jócskán (és ócskán, elnézést, de igaz) megemelkedett. Dönthetünk úgy, hogy ez minket nem érdekel, de ezzel nem fölöttük, hanem magunk fölött törünk pálcát! Ezért inkább azt javaslom, az élményszerű kiállítási mód leghatásosabb passzív kiállítási elemét, a filmet minél több helyen és szélesebb körben alkalmazzuk!