©2011 magyarmuzeumok.hu Minden jog fenntartva.

A megyei múzeumi szervezet sorsa

Basics Beatrix előadása 2012. március 1-én hangzott el a Megyei Múzeumok Igazgatóságainak Szövetsége által szervezett konferencián.

A Magyar Nemzeti Múzeum 1802-es alapítását és 1846-os megnyitását követően mintaként szolgált a későbbi múzeumalapítók számára. Erre azonban hosszú ideig nem került sor: a magyar múzeumügy 65 évig egyet jelentett a Nemzeti Múzeum történetével. Kezdeményezések ugyan voltak, de 1867-ig, vagyis több mint fél évszázadon keresztül nem született új múzeum Magyarországon. Majd 1867 és 1895 között felgyorsultak az események – 15 múzeumot hoztak létre. Ezt követően a millenniumi ünnepségek bemutatói, a nagy kiállítás újabb alapításokat ösztönöztek – 1896 és 1905 között további 49 múzeum született az Osztrák-Magyar Monarchia területén.

1876-ban jelent meg a Századokban (10. évf. 1. sz. 49-55.p.) Hampel József írása „Vidéki mozgalom a régészet és történelem terén” címmel, amely a magyar múzeumügy akkori helyzetét tekintette át. Hampel megfogalmazása szerint a „közviszonyok fejleménye” volt a múzeumok alapításának lehetősége szerte az országban, többnyire egyletek, egyesületek, társulatok révén. Ezek a múzeumok lényegében fiók-Nemzeti Múzeumok voltak – nemcsak a gyűjtemények szerkezetében, de azok bemutatásának módjában is a Nemzeti Múzeumot másolták.

Jó példa erre a Vasvármegyei Kultur Egylet szombathelyi múzeuma, ahol a csak nyáron és csak a hétvégéken nyitva tartó Régiségtár vendégkönyvébe több mint 2000 látogató jegyezte be magát az 1904-es évben. Az 1908-ban megnyitott Kultúrpalota gyűjteményei és kiállításai is a Nemzeti Múzeumét követték – Képtár, Könyvtár, Néprajzi Tár, Régiségtár, Természeti Tár várta a látogatókat, és a műtárgyak elhelyezése, a termek berendezése, a tárlók külleme mind az ország első múzeumát idézték.

A vallás- és közoktatásügyi miniszter körlevele a vidéki múzeumok fontosságát hangsúlyozva a kulturális haladás legbiztosabb alapjának nevezte őket. (1882, Trefort Ágoston)

A vidéki múzeumi gyűjtés Rómer Flóris-féle stratégiája a helyi vonatkozású gyűjtés fontosságát hangsúlyozta, elsősorban a múzeumot létrehozó város tekintetében.

A múzeumok irányítása a 19. század végétől kezdve központi volt, s ez bizonyos célok megfogalmazása mellett kiterjedt a részletekre is – például a múzeumi berendezés, tárlók, vitrinek szabványaira, a szakemberek képzésére. Talán meglepőnek tűnhet ma számunkra, hogy a legfontosabb múzeumi feladatnak az oktatást tartották.

 

Az első világháborút követően a múzeumi szervezet alapvetően megváltozott: csaknem félszáz intézmény az addigi országhatárokon túlra került, s a magyarországi múzeumi rendszerben jelentős változások következtek be. Az 1922-es XIX. törvénycikk rendelkezett arról, hogy az „Országos Magyar Gyűjteményegyetem néven alkotott és önkormányzati joggal felruházott jogi személy, mint a nemzeti nagy közgyűjtemények egyeteme, jövőben a Magyar Nemzeti Múzeum nevet viseli és önkormányzati jogait a Magyar Nemzeti Múzeum Tanácsa (a Tanács) által gyakorolja.”

Az 1929. évi XI. törvénycikk a múzeum-, könyvtár- és levéltárügy némely kérdéseinek rendezéseiről a többi múzeumok, könyvtárak és levéltárak ügyének, valamint az ezzel összefüggő egyéb kérdéseknek szerves szabályozása céljából rendeltetett. Ez a törvénycikk rendelkezett a gyűjteményeknek közgyűjteménnyé nyilvánítása, állami felügyelete és támogatása tárgyában, a Gyűjteményegyetem Tanácsának javaslata szerint. Megállapította, hogy a törvényhatósági és községi (városi) közgyűjtemények személyzete a törvényhatóság vagy a község (város) alkalmazottainak létszámába tartozik és a törvényhatóságok, községek (városok) közigazgatási személyzetével azonos elbánásban részesül. A közgyűjtemények tudományos tisztviselőinek és segédszemélyzetének minősítésére az 1922. XIX. tc. 4. §-a irányadó azzal az eltéréssel, hogy a középiskolai tanári oklevél minden esetben minősít a tudományos tisztviselői állásra. Tudományos állásra végleges minőségben azonban csak azt lehet alkalmazni, aki a közgyűjtemény irányának és gyűjtési körének megfelelő hazai országos közgyűjteménynél, külföldi nagyobb közgyűjteménynél vagy egyetemi intézetnél hasonló munkakörben legalább egy évig szolgálatot teljesített és gyakorlati képességéről a Tanácstól bizonyítványt kapott. Rendelkezett a törvénycikk az ingó műemlékek és egyéb muzeális tárgyak felkutatása (gyűjtés, ásatás stb.) és védelme tárgyában is.

A központosítás 1922-es első lépését követte az 1934. évi VIII. törvénycikk, amely a Magyar Nemzeti Múzeumhoz tartozó Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége alá rendelte a vidéki múzeumokat is. (Az 1927. XIII. törvénycikk már korábban a MNM alá rendelte a külföldi intézeteket.)

Különösen érdekes a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőjének, Pasteiner Ivánnak 1938. évi jelentése a felügyelete alá tartozó vidéki múzeumokról. Egy ma hihetetlennek tűnő adatsor: a szekszárdi Tolna vármegyei múzeum igazgató-őre egymaga 14 176 tárgyat leltározott be az adott évben, emellett 400 tárgyat preparált, 15 esetben végzett régészeti gyűjtést, ásatást, ellenőrzést, 12 alkalommal járt néprajzi gyűjtőúton és kiállítási feliratokat is készített. A múzeumőrön kívül mindössze egy napibéres szolga állt a múzeum szolgálatában – és az éves látogatószám 4673 volt.

Egy 1944-es levéltári dokumentum közvetlenül a második világháború vége előtt, egy sajátos történelmi-politikai helyzetben ad átfogó képet a vidéki múzeumokról. A Közgyűjtemények Országos Főfelügyelősége jegyzéket állított össze 1944-ben a felügyelete alá tartozó közgyűjteményekről, s egyéb muzeális gyűjteményekről és könyvtárakról.  A felsorolt közgyűjteményeket a következő kategóriákba rendezte fenntartásuk szerint: vármegyei, városi, egyesületi, egyházi, állami.

Vármegyei fenntartású volt Balassagyarmat, Makó, Nyíregyháza, Pécs, Sátoraljaújhely, Szekszárd, Szentes, Veszprém múzeuma. (7)

Városi fenntartásúak voltak Baja, Cegléd, Eger, Érsekújvár, Debrecen, Győr, Gyula, Hódmezővásárhely, Jászberény, Karcag, Kassa, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Kőszeg, Léva, Marosvásárhely, Miskolc, Nagybánya, Nagyvárad, Pécs, Rozsnyó, Sopron, Szabadka, Szeged, Szolnok, Vác múzeumai. (19 – a jelenleg Magyarország területén kívül esőket kivéve)

Egyesületi fenntartású Kaposvár, Keszthely (egyúttal állami is), Kolozsvár, Komárom, Mosonmagyaróvár, Nagyszalonta, Nagyvárad, Rimaszombat, Székesfehérvár, Szombathely (6 - a jelenleg Magyarország területén kívül esőket kivéve).

Egyházi fenntartású Bánffyhunyad, Esztergom, Máramarossziget (a felsorolás megemlíti a felügyelet alá nem tartozó egyházi gyűjtemények sokaságát – itt tulajdonképpen számításba vehető egyedül Esztergom).

Állami fenntartású Kassa Felső-Magyarországi Rákóczi Múzeum, Sepsiszentgyörgy.

Magán fenntartású Csíksomlyó.

 

Ez volt tehát a helyzet közvetlenül a háború vége előtt, s ez a rendszer működött tovább a II. világháborút követő években is. Az 1949-es múzeumi törvény az egyházi gyűjtemények kivételével valamennyi múzeumot állami tulajdonba vette. Az intézménytípusokat országos, regionális és helyi kategóriákba sorolta, rendelkezett az egységes múzeumi nyilvántartásról. A következő tíz évben az országos múzeumok száma mindössze eggyel nőtt, vidéken ezzel szemben 37 új intézmény létesült. Az 1960-as helyzetfelmérés (Helyzetfelmérés a magyarországi múzeumokról. Szerk.: Nagy Sándor, Bp. 1960.) alapján megtudhatjuk, hogy a Művelődésügyi Minisztérium kezelésében ekkor 10 budapesti és 49 vidéki múzeum volt, ugyanakkor a vidéki tanácsok tartottak fönn 30 múzeumot. A múzeumi szakemberek létszáma Budapesten 257 volt, míg vidéken mindössze 89 (79 intézményben!). A megyékben lévő múzeumok legnagyobb részében nem volt művészettörténész, illetve természettudományos muzeológus, történészek és közművelődési szakemberek egyáltalán nem voltak – viszont régész és etnográfus csaknem mindenhol működött.

1962 tavaszán született meg, deklaráltan politikai és gazdasági megfontolások alapján a döntés arról, hogy a vidéki múzeumok a 19 megyei tanács hatáskörébe kerülnek és ezzel kialakult gazdaságilag és szakmailag integrált hálózatként a megyei múzeumok szervezete, amit azután az 1963. évi 9. számú törvény rögzített. A cél a vidéki kulturális, tudományos, művészeti élet megerősítése volt, helyi központok létrehozása révén, amelyek a szervezetükbe tartozó kisebb intézmények működését segítették, és a megye művelődésének centrumai lettek.

Az MSZMP KB 1974. évi, a közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól szóló határozata, valamint az 1976. évi V. törvény (közművelődési törvény) megfogalmazta, hogy a múzeumok tudományos kutatói bázisukra és gyűjteményeikre támaszkodva a „tömegek nevelésében” vezető szerepet kell, hogy játszanak. Ettől kezdve alakultak meg a közművelődési osztályok, csoportok, és működtek népművelő szakemberek a múzeumokban.

A gyarapodás folytatódott: 1982. év végére 528 múzeumi működési engedéllyel rendelkező intézmény volt Magyarországon, jóllehet ezeknek csak a 21 százaléka volt ténylegesen múzeum. Bár ekkorra már jelentősen nőtt a megyei múzeumok szakembergárdájának száma, 1980-ban a megyei hálózatban 455 (azaz húsz év alatt négyszeresére nőtt az összlétszám), az országos intézményekben 500 fő szakmai munkatárs dolgozott, ez még mindig arányaiban rosszabb helyzetet jelentett vidéken.

Sajátosan összegezte a célokat az 1980. évi Országos Múzeumigazgatói Értekezlet: a múzeumok tevékenységeinek fő irányairól szólva megállapította, hogy a mennyiségi fejlődést a minőséginek kell fölváltania, „a belső tartalékok feltárásával, jobb munkaszervezéssel”. A megyei múzeumok feladatáról megfogalmazta, hogy a megyei intézmények – helytörténeti gyűjtemények, emlékmúzeumok, tájházak, emlékházak, egyéb kisgyűjtemények - szakmai irányítását és felügyeletét kell magas színvonalon ellátniuk, regionális kutatásszervező és finanszírozó szerepkörrel gyűjtőterületükhöz és gyűjteményeikhez kapcsolódva. Ugyanezen az értekezleten fogalmazták meg azt is, hogy a vidéki múzeumok csak akkor maradhatnak életképesek, ha a megyei múzeumi szervezet részévé tudnak válni.

Két évtizednek kellett mindössze eltelnie, hogy az első megyei szervezet szétbontása, leépítése megkezdődhessék….

 

Részben új lehetőségekkel – az ALFA program, valamint a TIOP, TÁMOP és ROP pályázatok révén a megyei múzeumok legtöbbje fejleszteni tudta a múzeumi szolgáltatásokat és kiállításokat. Az ALFA programban 2004 és 2009 között 62 nyertes megyei pályázat volt, ez többnyire az állandó kiállítások megújulását jelentette. (Az adatok és a program értékelése a NEFMI honlapján megtalálható.)

De a lehetőségek mellett a költségvetés csökkenése és az időről-időre bekövetkező létszámcsökkentés is jellemzi ezt az időszakot. A lehetőségek növekedése és az egyre nehezedő körülmények nem jelentenek ellentmondást, csupán jelzik azokat a jelentős változásokat, amelyek ebben a két évtizedben a magyar múzeumügy egészét jellemezték.

Egy dolog azonban biztos – az immár fél évszázada kialakított, létrehozott megyei múzeumi hálózat jól működő rendszert jelent, amely ma is teljesíteni tudja a megalapításakor megfogalmazott elvárásokat, sőt lényegesen többet:

- a megyei múzeumi szervezet országos egységességének biztosításával a magyar vidéki muzeológia és a régészeti örökségvédelem költséghatékonyan működtethető,
- a szétaprózott muzeális intézményekkel szemben az egyes feladatokat komplex módon, költséghatékonyan, térségi koordináció keretében lehet ellátni,
- megerősíthető a szolgáltató, segítő megyei múzeum modellje (restaurálás, régészeti munka, kiállítás rendezés, a legnagyobb technikai bázist, így a legnagyobb ráfordítást igénylő tevékenység koncentrálódása),
- biztosítható a települési érdekeken túlnyúlóan, a kormányzati kultúrpolitika elvárásainak megfelelően a nemzeti kulturális örökség elemeinek megmentése, megőrzése, feldolgozása és a nagyközönségnek történő bemutatása,
- így minden megyében a megyei múzeumi szervezet az egész megye tudományos, örökségvédelmi, kultúrpolitikai és turisztikai tengelyévé válhat.

Kapcsolódó cikkek:

Cimkék:
megyei múzeum